Unt élet rabszolgáinak

A Wikiforrásból
Unt élet rabszolgáinak
szerző: Aszlányi Károly
Nyugat 1928. 9. szám

                                            Pásztor Árpád versei

       Pásztor Árpád mindig azon kevesek közé tartozott, akik megmondták, ha szerettek, s megmondták, ha untak valamit. Az ő lírája mindig sokak helyett és sokak nevében szólott s mindazok, akiknek érzései nála találtak bátor szavakra, mostani kötetét fokozott szeretettel s hittel fogadják.

        Kétféle vers van a kötetben: az egyik lázadozás a mindennapok s mindennapivá lett dolgok abroncsai ellen. Ez a lázadozás magában hordja a céltalanságát, amit a másik csoport versei bizonyítanak, amelyekben Pásztor Árpád harc és lázadás és recsegés-ropogás nélkül kívülkerül az abroncsokon, spontán fölébe hág a mindennapoknak s meleg tekintetével megsímogatja a mindennapivá pusztult érzéseket, dolgokat, embereket.

       Az előbbiek szubjektív versek, gördülékenyek, néha meghatóak. (Még egyszer, Levelet várok, stb.) Az utóbbiak nagyszerű fotografiák, gyökeres átérzések s kiáltó gondolatok, mint a «Nyögve, recsegve, ropogva, zihálva» kidűlő fényű balladája, a «Kolportőr a kávéházban» megdöbbenő leleplezése s a «Novemberi reggel a Dunán».

       Én, őszintén, nem hiszek abban, hogy Pásztor Árpád lényeges élet-unalmat érez. Az a ritka-fajta ő, aki táguló szemmel nézi a mások életét s táguló szívvel ujságolja a látottakat. Még mikor teljesen szubjektívnek látszik, akkor is átkapcsolódik kollektív szemszögekbe s a maga fájdalmát csak mások mértékeül állítja, szerényen.

       A kötet verseinek egy része erősen vizuális hatásokra épül, más része gondolataikra, de mindkét esetben formásak. Egészen mai aktualitású verseiben is megnyugtató a beszéde, amikor pedig eléggé nyugtalanító dolgokról van szó; önuralmát épúgy élvezzük, mint emfátikus kitöréseit.

       Kétféle formát használ. Az egyik rendszerint kétstrófás, néha hosszabb rímes vers, néha csengő, magyarosan cicomás ritmikába gyullad (Január) s elkápráztat merész naivitásával. A másik kedvelt s talán megfelelőbb kifejezés-formája a szabad vers, amelyet kevésbé dinamikusan, de sokkal tömörebb, élőbb színekkel tud megtölteni. Már koncepciója is inkább a szabad vers felé hajtja s hogy a próza felé vivő úton meg tud itt állapodni s érdemes megállapodnia, azt kihangsúlyozó formáló képessége okozza. Teljesen epikus sorokat hirtelen, markáns képpel fejez be:

...Eltünt a szin, a fény,
A felbukkant hajó, -
Nem látok már mást,
Csak mint sötét uszályt
A hajóhoz kötött
Félig uszó,
Félig lecsüngő mentőcsónakot.

       Teljes színei fontos szerepet játszanak verseiben. Egyszerűen s természetesen alkalmazza a legkifejezőbb képeket, mintha nem is lehetne félmunkát végeznie s valamit félig kifejeznie. Ez a biztonság azonban egy pillanatig sem hasonlít a rutinhoz. S apró pillanatképei percre sem tűnnek keresettnek, beállítottnak.

...S a parlament kőcsipkéi körül
Prémköd mohája gyűl, -
Az éj csendjébe szálló vadlibák
Zsibongó, éhes gágogása vág,
S a csatornákra füstöt fest a gőz, -
Tudom, hogy itt az ősz.

       A Szívem s néhány hasonló hangú költemény csak szándékaiban indokolt, ezt a tisztán érzelmes lírát nem mindig érzi át a mai olvasó. De amint az ön-sajnálat átcsordul az énen s eléri az édesen alvó csavargót, a pesti sáros, lucskos, de mindig álmodó szegénységet, a szomorú, esett iskolatársat s a Mount Everest két halottját - akkor nagyon meggyőző lesz, nagyon mindenkié s mindenütt visszhangos. Hiába, Pásztor Árpád szociális lírikus ha szabad így neveznem s soha nem lesz az unt élet rabszolgái közül való, inkább azok serkentője s lelkiösmerete. Az ő élete a másoké s a mások életét nem lehet megunni.

       Ez a legfőbb s legszebb tanulsága mostani költeményeinek.