Tuza Istvánné
szerző: Bródy Sándor
- Hé, földi, hallja-e?
Egy mukkanás sem hallatszott az éjszakában. A katona-börtön éjszakájában, a melyet a földi és én rendesen átvirrasztottunk. Nappal csak aludtunk egy csöppet, éjjel semmit. Behunyott szemmel, egymásnak hátat fordítva beszélgettünk, a két ágy-szomszéd, én meg Tuza István közkatona, a kiről elvégeztetett, hogy itt a katona-börtönben fog elpusztulni. Pedig nagyon szelid ember volt, nem csinált valami nagy dolgot, csak abban a gyöngeségben sinylett, hogy innen Csehországból minduntalan hazaszökdösött volna a maga kis Mátra-alji falujába. Üthették, verhették, bebörtönözhették, még ha fejét vették volna is, a csonka törzse is hazakívánkozik, árkon, bokron, országokon, az egész ármádián keresztül.
Voltak hónapjai, a mikor nagyon helyesen viselte magát, már-már kinevezték címzetes frajternek, a mikor egyszerre rájött a hava és hallotta, minduntalan csak azt hallotta, hogy a két kis otthonhagyott gyereke kiabál utána. Ide hallja rívásukat külső országokon át, elhozzák a felhők árvaságuk panaszát; elküldik pajtásukkal, a falusi fecskékkel, a kik elcsicsergik a kaszárnya udvarán: Katona bácsi, katona bácsi, bácsi, bácsi, a Perzse meg a Palkó...
Stefán Tuzának nem volt maradása. Kiszökött a várból - mert Josefstadtban feküdt az ezred - és félkomiszkenyérrel a kezében, nekivágott egy jó hónapig megtartó útnak. De mit törődött a távolsággal, számot se adott magának róla, hallotta, hogy a kis bornyai bőgnek utána, indult feléjük, vak, ellenállhatatlan ösztöne kergette előre.
Háromszor vagy négyszer próbálta meg ezt az utat, mindannyiszor rajtavesztett, két ízben már a várat környékező falvakban elfogták, börtönre vetették. Kieresztették, újra becsukták, ebből állott a katona-élete. Beleöregedett, belebutult, a negyedik esztendőt töltötte már itten és még kétszer négy várt rája büntetésből. A fia legény, a lánya eladó, a fiatal felesége töpörödött nénémasszony lesz akkorára.
Ha csak egyszer látná őket, addig, ha legalább szivükben hívek maradnának hozzája.
A közkatona minduntalan ezen évődött, ezzel gyötrött engem is a végtelen hosszúságu éjszakákon, a mikor a nagy, meszelt falu börtönben - kápolna volt régen - mi voltunk csak éberen.
Vígasztaltam a hogy tudtam, szívesen hallotta a jó szót, odahaza az asszony is becsületesen viselte magát, gyakran iratott neki egy másik földijével, a ki szintén velünk katonáskodott, az otthon való boltos fiával, Blau Adolffal, a kinek olyan írása volt mint a gyöngy. Egyszer-egyszer pár krajcárt is küldött neki a menyecske - pedig még nem voltak megesküdve - szőlőt kapált, nem felébe, pénzért, abból küldte. Minek is küldött?! Zsörtölődött a földi, de szélesre húzta száját az öröm. Majd meg lefelé görbítette a gond: maradt-e a gyerekeknek? Étlen, szomjan, ruhátlan nincsenek-e azok? Már meg megint sírnak.
- Földi, nem hall-e valamit?
Semmi sem hallatszott; a rabkatonák olyan mélyen aludtak, mintha meglettek volna halva mind.
- Nem hallok én semmit; bolond kend földi!
Tuza szomszéd felült az ágyban, majd fölkelt, járkált, meg lefeküdt, aztán úgy rémlik - megint fölkelt és halkan beszélgetett a két cseh jágerrel, a kik feltűzött szuronynyal de bóbiskolva őriztek bennünket. Nem igen értették meg egymást, elhallgattak, a földi is elpihent, én is elaludtam.
Reggelre Tuza István nem volt többé közöttünk, kiszökött, ki sem tudta hogyan, talán a cserépkályha kürtőjén át, talán sokkal egyszerűbb módon.
Most nem tudták olyan hamarosan elfogni. Belevette magát a közelfekvő rengetegbe, egy nagy fenyves erdőbe, tanyát ütött sziklabarlangokban, barátságot kötött az elvadult erdő állatjaival. Tudták, hogy ott van, űzték keresztül-kasul a fenyvesben, mindhiába. A rengeteg az ő pártjára állott, nagy szál fenyők állottak őrt körülötte és nem engedték, hogy baja essék. Biztosságban volt itt, de csak itt, ha kiteszi innen a lábát, el van veszve. Nem is mozdult, talán ki se talált volna innen az erdőből, belebonyolódott, belekeveredett, beleveszett egészen, hiába hallatszott ide a Perzsa meg a Palkó rívása.
- Majd kiveri az éhség! mondták az ezrednél és egy darab idő mulván békén hagyták, várták, a míg magától kibújik. De hetek multak és még mindig ott éldegélt, sőt egy-egy kisebb üldöző őrjárat látta is egy-egy pillanatig, együtt valami asszonyszemélylyel. Egy hírhedt rossz leánynyal, a kit mindenhonnét kitoloncoltak, a várból kikorbácsoltak, kinek neve többször benn volt már az ezredparancsban is, hogy: a ki az ismeretes Rici nevű leánynyal csak szóba is áll, - hét napi egyest kap! De azért a bakák mégis csak szóba állottak vele, sőt a mikor az erdőbe, egy senki tulajdona, omlatag filagóriába vette magát, ott is el-el látogattak hozzá. Most azonban nem fogadta őket többé, együtt bujkált Tuzával, kotyvasztott neki, mosott rá, hozott neki elemózsiát a szomszéd falvakból, sőt Jaromeásból is vígasztalta, becézte, talán el is csábította.
«Összekeltek! Elcsábította! Elhagyott az urad!» írták haza tréfásan, komolyan Tuza Istvánnénak, «Nem hiszem én azt!» válaszolta vissza. De mégis csak hihetett belőle valamit, mert hogy, hogy nem, miből, miből nem: pénzt kerített, vasútra ült és elérkezett Josefstadt városába. Az egyik karján az egyik gyereke, a másik karján a másik. A leány le nem szakadt a melléről, beszélt már mindent, de még szopott, mindég szopott.
Két gyermekével a két karján indult neki Tuza Istvánné a rengetegnek. Az ezredes öt legényt adott melléje, öt-öt éles töltést valamennyinek a patrontáskájába.
- Megtalálom én, rákiáltok én! Ha én szólok, arra megáll. Arra fogják el katonák, de ne bántsák, csak vigyék ki innét, mondta a menyecske fulladozva, a verejték gyöngyözött le róla. Kiáltott!
- István! zengett szavától az erdő. István, én vagyok itt, kereslek, gyere! ordított, mint egy nőstény vadállat.
Semmi válasz, még csak a bokrok se rezzentek meg. A katonák megálltak, szétnéztek, sehol még csak egy madár sem meglőni való.
- István! - kiáltott az asszony még egyszer, kétségbeesve, hogy összerázkódott a maga hangjától.
Csend, a katonák is visszafojtották lélekzetüket. A némaság megijesztette a kis fiút, elpityeredett, de csak csendesen sírt, nem kiáltott, nyöszörgött inkább.
Erre a vékony hangocskára most egyszerre zörgött a bokor, szétnyíltak az ágak és a rabkatona fakó arca, majd egész teste látszott. Előre lépett, meg akart indulni a sírás felé.
- Megállj! - kiáltott rája az őrmester, a ki leghamarabb észrevette. Nem állott meg, futott össze-vissza, mint a bolond, nem a rámeredő puskacsövek elől, hanem a gyermeksírás felé, a merről ezt hallotta. Hátul, bozót közül a rossz lány szólongatta, a felesége kiáltotta a nevét, még egyszer, a hogy csak a torkán kifért; ordította az altiszt: megállj!
Futott éjszaknak, a merre felé a Palkó szepegését, majd éneklő sírását hallotta.
- Lőjj! - vezénylé az őrmester.
Mind az öt golyó rátalált, körösztül lyuggatva mint a szita. Így beszélte nekem az egyik katona, a ki lőtt rá és még aznap este őrségen volt nálunk. Előre bukott, nem mozdult, a Palkó hiába huzgálta a sapkája sárga rózsáját, kabátján a most is kifényesített gombokat.
Mert máskülönben Stefan Tuza rendes, értelmes, jó menetelésü és tiszta közkatona volt.