Tusakodás
szerző: Kosztolányi Dezső
Titkok lebegnek lelkem tengerében,
egy más világnak csillagképei.
S nem fejthetem meg ez írás jegyét, nem,
bár lelkemet mind majd kiégeti.
A durva harcokban jajongva hordom,
rám súlyosulnak bánatomba folyton,
s képük, miként a szfinkszé, bősz, csudás, -
ó, átkozott tudatlanság s tudás!
Mi ez az érthetlen talány körültem,
e markolászó szörnyek versenye,
mi ez a pompa, melynek úgy örültem,
e harsogó, komoly világzene?
Honnan kerültem e talányvilágra,
mit mond fölöttem e sok csillagábra,
mely lánguszállyal rőten elrobog,
hol az életkapu s a sírtorok?
Kérdem remegve és válaszra várok,
s forró szavamra senkisem felel,
eltorlaszol a látástól egy árok,
és ráborul képére száz lepel.
Vagy tán a fátyol titka csak üresség,
hogy a halálnak szívünk búja tessék,
s silány a kérdező, a bölcs bolond,
ki titkok útvesztőjén elbolyong?
Nincs válasz erre, ám titkok nyomását
érzem sötét szivem mélyébe lenn.
S lelkem nyugalmát mind pusztítva ássák,
s velőm mereng álmodva szűntelen.
Fél tudni, és nem-tudni mégse mer.
Olyan vagyok, miként a néma tenger.
Nem tudva, hozzájuk van-e közöm,
fényes világok fényét tükrözöm.
Fejembe pislog az ész, ez a mécses,
mely serceg őrült vészes éjszakán.
Minden homályos, titkos, gyenge, kétes,
rám néz a csillagos, meleg magány.
Már azt hiszem, hogy látok is egészen,
s roskadt agyam már-már enyészni érzem.
S legázol a szfinksz, a sötét s csudás:
szörnyű tudatlanság, szörnyűbb tudás!