Tucholsky
| Tucholsky szerző: Bálint György |
Kurt Tucholsky halálhíre úgy hatott rám, mint egy közeli rokon elvesztése. Sohasem láttam még a fényképét sem, nem tudom, milyen lehetett az arca. Írásaiból igyekeztem arcára következtetni: ilyenkor mosolyra kellett gondolnom, gúnyos, de jókedvű mosolyra. Talán halott arcára is valami furcsa mosoly fagyott. Ámbár, nem lehet tudni, mérgezésnél rendszerint eltorzulnak a vonások. Kurt Tucholsky mérget vett be a svédországi Göteborgban, december 20-án. Előbb egy cédulára felírta, hogy ne hívjanak hozzá orvost. Karácsony előestéjén temették el. A világlapok alig foglalkoztak az esettel. Tucholskynak volt egy súlyos hibája az utolsó három évben: nem volt állampolgár. „Európában az idegen teljesen jogfosztott" – írta már évekkel ezelőtt. Később ő is idegen lett, mint általában az igazi európaiak. Emigrációban élt, kisebbségben és magányban.
Mégis meglepett, hogy öngyilkos lett. Éppen róla nem képzeltem volna el, aki apró regényében, a Schloss Gripsholm-ban annyi zavartalan és egészséges életörömöt mutat. Hihetetlenül tudott örülni egy svédországi, rövid nyaralásnak, a víznek, a levegőnek, a csinos nőknek, a baráti beszélgetéseknek, a test és a lélek apró kellemességeinek. A politikus írónak ez a könyve kivételesen politikamentes volt, és a pihenésről szólt. De azért, hogy öröme teljes legyen a tétlenség e derűs heteiben, valamit mégis tennie kellett. Nagyobb és fontosabb teendő híján, megmentett egy kisgyereket egy szörnyű internátus rabságából. Felháborodás nélkül, tiltakozás nélkül és segítés nélkül még a nyaralást sem bírta ki. Egyébként, könyve után ítélve, ez volt a legszebb nyara. Még néhány évet élt, azután ott halt meg, ahol legszebb nyarát töltötte. Negyvenhat éves vo1t. Egy régi, különös, fanyar írásában tréfásan leírta jövendő temetését és a gyászbeszédet. „A végsőkig kitartott. Nem hitt az összeomlásban" – így írt magáról, akkor, előlegezett múlt időben. Később eljött az összeomlás, és Tucholsky nem tudott a végsőkig kitartani.
Sokat írt. A Weltbühne legnépszerűbb cikkírója volt. Annyit írt, hogy munkáinak egy részét álnevek alatt adatta ki: Theobald Tiger, Peter Panter, Ignaz Wrobel, Kaspar Hauser – ez mind ő volt. Egyszer egy előfizető levelet írt a szerkesztőhöz, megdicsérte Theobald Tiger írásait, de kérte, hogy Peter Pantertől, attól a vén szamártól ne közöljenek többé semmit. Később már csak az igazi nevével jelezte írásait. Nagyon sokat írt, mert nagyon sok támadnivalót talált. Kis karcolatai és nagyobb cikkei ragyogó politikai és társadalmi szatírák voltak. Nagyszerű humorú, csípős, gúnyolódó volt, de a gúnyt nem tekintette öncélnak, mint sok mai írótársa, aki arra büszke, hogy jobb felé és bal felé egyformán nagyokat üt, és sehová nem tud csatlakozni. Tucholsky nem volt ilyen, nem tartozott azokhoz, akiknek „elfogulatlansága" a meggyőződés hiányát takarja. Tucholsky hitt valamiben, és azért harcolt. Fölényesen harcolt, és rendíthetetlenül hitt. Sokszor cinikusnak látszott, de nem volt az. Tudott szeretni, mélyen és feltűnés nélkül. A népet szerette elsősorban, a szegények nagy tömegét. Gyűlölt mindenkit, aki a népet be akarta csapni. Általában gyűlölte azokat, akik a népből éltek. Ez a gyűlölet és ez a szeretet tette könnyed írásait különösen súlyosakká, akár berlini kávéházakról írt, akár párizsi vágóhidakról. Minden műfajt ennek a szolgálatába állított: elbeszélést, kabaréjelenetet, vezércikket, karcolatot, riportot, verset és aforizmát. Egyszer statisztikával is megpróbálkozott. Adóügyi kimutatások alapján kiszámította, hogy egy berlini munkás évente hány napot dolgozik a rendőrségért, a börtönök karbantartásáért és hasonló célokért.
Ezt a statisztikát a Deutschland über alles című könyvében közölte. Itt új műfajt teremtett: fényképeket illusztrált írásban. Kiválasztotta egy császári herceg, egy csapat acélsisakos, egy nyomortanya, egy utcai jelenet fényképét, és kellő magyarázó szöveget írt hozzá. John Heartfielddel, a híres grafikussal, fényképmontázsokat készített a könyvhöz. Találunk benne olyan embert, akinek óriási futball-labda van a feje helyén, egy másik viszont hatalmas paragrafust tart a nyakán. Egyszer meg lefényképezte egy öreg munkásasszony kezét, és arról írt. Különösen szerette az öntudatos és értelmetlen nyárspolgár arcokat, ezekhez tudta a legjobb feliratokat készíteni. Ezzel a módszerrel csodálatosan gyilkos körképet épített 1929 Németországáról. Mindenki benne van, a türelmetlen jobboldali különítményesektől a türelmes republikánus rendőrfőnökökig; a weimari tragikomédia minden típusa és minden intézménye. És mindez pátosz nélkül, élesen, sokszor zseniálisan. A kötet végén pedig kis lírai cikk. „Kétszázhuszonöt oldalon nemet mondtam – nemet mondtam szánalomból és szeretetből, nemet mondtam gyűlöletből és szenvedélyből. Most pedig végre igent akarok mondani – igent mondani a német tájnak és a német földnek." Azután forró szerelmi vallomás a német szülőföldhöz.
Három évvel ezelőtt útlevél nélkül hagyta el ezt a földet Tucholsky. Azóta nem írt. Egy ideig összevissza bolyongott Európában, az egyre barátságtalanabb világrészben, ahol jogfosztottak az idegenek, és ahol egyre több az idegen. Végre Svédországban húzódott meg. A lap, melybe egykor dolgozott, most Prágában jelenik meg, néhány oldalon és szomorúan. Valószínűleg nem tudta, kinek írjon és miért. Fölényét elvesztette, jókedve elmúlt. Szeretete, úgy látszik, elfáradt, és gyűlölete tehetetlen undorrá enyhült. Magányosan élt Skandináviában. „Und eine leise, tiefe Stimme spricht: Wir sind allein" – írta egy régi versében. Most azután magára maradt ezzel a halk és mély hanggal, mely néha olyan kérlelhetetlen kitartással sodor az őrület felé. Svédországban ilyenkor sötét van, december második felében már alig látni a napot.
Tucholsky nem akarta megvárni a legrövidebb napot, december 21-ét. Egy nappal előbb bevette a mérget, amit három év óta hordott magánál. A legsötétebb év legsötétebb napja már nem találta itt.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!