Trilliók a levegőben

Trilliók a levegőben szerző: Gárdonyi Géza

              Egy hírlapíró emlékirataiból

A koronakávéházi markőr rámmutat az ablakon át s a következő pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerü öreg úr.
- Pardon uram!
- Tessék!
- Ön Zelenvári?
- Az vagyok.
- A "Csipi-Csóka" címü élclap szerkesztője?
- Ha elő akar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar, akkor sziveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert itt az utcán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.
- Te vagy az, akit én keresek! - örvendezett a medveszerü ember és megölelt.
Ez a vidékies melegség tetszett nekem. Hiába csak a vidék tud még családiasan beszélni.
Az öregúr különben éppen nem látszott vidékies embernek. Cilinder-kalapot viselt és lakk-cipőt. Mindössze a szakála volt vidékies, meg az, hogy tajték-szipókából szítta a szivart.
- Uram, - szólalt meg egyszerre ünnepiesen, - én a "Kákoncsapi Közlöny" szerkesztője vagyok.
- Isten tartsa.
- Ismerem önt hírből.
- Jóból vagy rosszból?
- A legjobból.
- Örülök.
- Önt keresem már három nap óta folyton.
- És nem talált ugye? Hát biz az bajos is. Élclapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben mivel szolgálhatok?
- Arra kérném kedves kolléga öcsém, jőjjön le hozzám munkatársnak, segédszerkesztőnek.
- Vannak leányai?
- Legényember vagyok.
- Mit fizet?
- Kétszáz forintot havonkint.
Ez az összeg elbámított.
- Hogyan? Ön 200 forintot adna?
- Kereken.
- Eszerint gazdag a lapja?
- Krőzus a vidéki lapok között.
- Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.
Ujságirók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.
Oda ajándékoztam a "Csipi-Csókát" a nyomdászomnak, magam pedig egy óra mulva a robogó vonaton ültem.
Az én bozontos, medveszerü szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató utitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betü alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai kificamodnak. Derék nagy állkapcsa volt: Sámson nem verte széjjel nagyobbal a filiszteusokat.
Én nem szoktam unatkozni. Most is elfoglalt az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a lapjában is?
Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat. Az öreg hozzám fordult:
- Tud-e durákozni?
- Gyerek koromban játszottam.
- Szép játék.
- Megjárja.
- Szellemes játék! Az egyetlen szellemes játék!
- Azt gondolja?
- Régi meggyőződésem.
Belenyult a belső zsebébe és kivont onnan egy pakli kártyát.
- Játszik?
Vállat vontam:
- Ha önnek szórakozása, szivesen.
- Hanem mibe szokta ön játszani?
- Biz én csak orrba.
- Az gyerekeknek való.
- Hát ahogyan tetszik.
- Játszunk pénzbe.
- Mennyibe?
- Egy forintba.
- Az sok nekem. Az erszényem tiltakozik.
- Talán... ?
- Eltalálta.
- Hát miért nem szól? Adok én előleget! Ismét benyult a belső zsebébe és kivette a tárcáját. Ötven forintot számlált a tenyerembe.
És elkezdtünk: durákozni.
Az első partit elvesztettem.
- Dupla vagy semmi.
Gyorsan kevert és osztott.
Elvesztettem a másodikat is.
- Dupla vagy semmi.
Tehát négy forint áll.
- Annyi.
Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem nyolcat, 16-ot, 32-őt. Mire Kákoncsapra értünk, nemcsak az ötven forintját nyerte vissza, hanem még én tartoztam neki 14 forinttal.
Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a szerkesztőségbe. Ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint voltunk, az úti ruháinkban, nekiültünk folytatni a durákot.
Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 forintom nélkül lefeküdni. Az öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani. Nekimelegedett. A szeme úgy fénylett a nagy lámpásnál, mint a hiúzé.
Hajnali három órakor már 500 forint volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer forint, reggel 100 ezer forinton felül, délben pedig 16 milió forintjával tartoztam.
Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.
Már akkor közben jócskán ittunk is, mert hiszen virrasztani másképp nem lehet.
Az öreg megbőszült. Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat. Nyomorult durákozónak nevezett.
Sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukatni. De mert magam is izgatott voltam, kijelentettem, hogy ilyen sértéseket nem tűrök.
- Holnap verekszünk, - mondottam fölemelkedve.
Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játsszam vele tovább, - most már úgyis mindegy.
A boszuállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi fáradságot nem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a kártyát.
Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem tartozik 16 millió forinttal és akkor majd én állok elő.
Mondhatom rettenetes szerencsével játszott; estefelé már milliárdokkal tartoztam neki. Sokkal több pénzzel, mint amennyit Körmöcbányán vertek Árpád apánk óta.
Az izgalmam növekedett. Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.
Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én veszteségem. Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe, hogy talán ismeri a kártyákat?!
- Uram, - mondottam rekedten, - hozassunk uj kártyát.
- Minek?
- Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.
- Én is, - felelt egykedvüen.
Elképedve néztem reá.
- Eszerint ön hamisan játszott?
- Nem én.
- Ön megcsalt engem!
- De kérem!
- Mit? Még szólni mer, mikor maga megvallja! Én nem ismerek egy kártyát se hátulról. Csak szokásból mondtam. Följelentem önt! Elfogatom! Becsukatom!
Az öregúr megszeppent.
- Kérem ne haragudjék, - mondotta pislogva, - ön nem tartozik nekem semmivel. És letörölte a rengeteg összeget az asztalról.
- Az már más.
- Bocsásson meg, - mondotta aztán álmosan, - ez az egyetlen mulatságom.
- A hamis játék?
- A durák.
- Rossz mulatság. Nekem 50 forintomba került. Kivette az 50 forintomat és az asztalra tette.
- Tessék, ezt is visszaadom.
- No így már helyes. De látja nem szép, hogy pénzre játszik.
- Kénytelen vagyok vele.
- Miért?
- Először, mert munkatársaim kétszáz forintnyi fizetéséből 120 forintot okvetlenül vissza kell nyernem, különben ráfizetek. Másodszor, mert ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.
Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi fizetést. Miért csigázta trilliókig a kártyaadósságokat. És miért nem birták ki nála az elődeim.