Trepov a boncolóasztalon
| Trepov a boncolóasztalon szerző: Csáth Géza |
Két fehér kabátos szolga öltöztetett egy alacsony, szőke hajú hullát. A nagy, márvány boncolóasztalon két olyan hosszú ember is elfért volna. Akár egy gyerek, olyan rövid volt ez a tömzsi, lágy húsú hulla, akit híttak még néhány nap előtt is Trepovnak. Egyszerűen csak Trepovnak, mindenütt a világon.
A két ember vígan és gyorsan dolgozott. Még egyszer végigmosták szivaccsal a bőrt, és a véres vizet lecsurgatták az asztalon levő vízvezetékszájba, majd megragadták a vállain, fölültették, és lemosták a hájas, fehér hátát is. Az egyikük azután fésűt vett elő, és megfésülte a szőke hajat. A másik oldalon választotta el, és nem azon, amelyen a halott, míg élt - szokta.
- Nem úgy viselte ő a haját, te Ványa - mondta az öregebbik -, a jobb oldalon válaszd el!
De Ványa, aki ma különösen jókedvűnek látszott (többször halkan fütyült is), azt felelte, hogy minden úgy lesz, ahogy ő (a beszélő) akarja.
Azután ketten karra vették a tiszta és szárazra törült holttestet, és átvitték egy másik szobába. Fehérneműt és harisnyát húztak rá, meg finom cipőket és aranyos, díszes uniformist.
Az öreg elérzékenyült, amikor az érdemrendeket meglátta, és bár ez egy boncolótermi szolgálónál egészen rendkívüli, sőt tilos dolog - filozofálni kezdett:
- Köllött neki ez a sok! Most elbújhat velük a fenébe.
- Azért kapta - válaszolt Ványa -, hogy ez legyen a vége; még az lenne csak a szép, ha ilyen urak vízszintesen halnának meg. Nem a, majd fölvágjuk a hasatokat, és kócot tömünk belétek, nehogy csöpögjetek. (Ványa szinte szónokolva, dühösen beszélt.) Mit gondolsz, Nyikoláj bácsi, ha ez a disznó egy évvel előbb döglött volna meg, hány orosszal több élne még a földön?
E kérdés után szünet következett, mert sok baj volt a gallérral.
Az öreg csak azután felelt a kérdésre, amikor már nagy nehezen rendbe hozták.
- Lett volna helyette más. Mert nézd, Ványa, az atyuskának kellett egy ilyen ember, s ha ez nem lett volna ilyen, hát elküldte volna őt az atyuska isten hírével. Fogadott volna mást.
Ványa nem volt meggyőződve ennek a következtetésnek az igazságáról. Elkeseredetten káromkodott, végül pedig kijelentette, hogy a hulla disznó volt, és hibás abban, hogy több embert öletett meg, mint okvetlenül szükséges volt.
Abban a percben már elkészültek az öltöztetéssel. Az öreg pipára gyújtott, és körülnézte a ruhát, megigazította a sok aranyos, zománcos rendjelet, kihúzta a kézelőket a kabát alól, és összefonta a karokat a mellen. Azután egy posztóval leterített kis vaskocsira tették a holtat, és az öreg kinyitotta az ajtót, hogy a lépcsőkhöz szállítsák.
Ványa - a fiatalabb - meg hirtelen becsukta az ajtót.
- Minek csukod be, te, amikor én kinyitom - kérdezte az öreg.
- Várj, Nyikoláj bácsi, akarok valamit.
- Mit akarsz, te?
- Mindjárt meglátod.
Ványa lábujjhegyen körüljárta a szobát, kinézett a boncolóterembe is.
Végre a holttesthez lépett, hirtelen fölemelte a kezét, és háromszor erősen arcul vágta.
A pofonok után némán egymásra nézett a két ember.
- Ezt azért tettem - mondja Ványa -, mert aljasság lett volna, ha ezt a pimaszt, ezt a rablógyilkost, akinél aljasabb ember még nem rohadt el a földben, nem gyaláztam volna meg. Alkalom volt!...
Az öreg bólogatott, mire a fiatalabb nevetve és bátrabban folytatta:
- Persze hogy megütöttem ezt a disznót, és még meg is rúgom!
Felizgulva az új tervtől, óvatosan felállott az asztalra, ahol a hulla feküdt, és vigyázva, hogy a vizes ruhát be ne piszkolja, erősen megrúgta az arcot. Azután leszállt. Az öreg már hozta a szivacsot. Újra megmosták az arcot, megfésülték a haját, erőltetve nevettek, és nem beszéltek többet a dologról.
Végre tolni kezdték a kis kocsit kifelé. Az öreg újra nyitni akarta az ajtót.
- Várj csak még egy kicsit - tartóztatta a másik -, csak még egyszer!
Újra nekihuzakodott. És még egy utolsó csattanós pofont mért a holttest arcára.
- No, most már mehetünk - mondotta azután dadogva, mert az arca is kipirult a nagy izgalomban.
A holttest átadása után szótlanul ballagtak vissza a boncolóterembe.
Kis idő múlva megszólalt Ványa.
- Tudod, Nyikoláj bácsi, ha ezt most meg nem teszem, akkor egész életemben bánkódtam volna rajta. Gondold csak el! - egy ilyen alkalom. Isten ne legyen nekem irgalmas, ha nem jól tettem.
- Jó, hogy megtetted - mondta rá az öreg komolyan.
Mikor Ványa este ágyba feküdt, dörzsölte a kezét, és azon gondolkozott, hogy ha a fia, akit most vár a felesége, majd nagy lesz, és elmondja neki a mai tettét, milyen büszke lesz az apjára. Nagyszerű dolog lesz. A kölyök ki fogja mereszteni nagy fekete szemeit, és mint egy félistent, bámulja őt.
De nem sokáig gondolkozott erről, mert rövidesen az egészséges emberek tiszta lélegzésével elaludt.