Tovább
szerző: Thury Zoltán
A nagyságos asszonynak pénteken elveszett egy kedves gyürüje. Nem igen értékes, de emlék leánykorából. Egy fiatalembertől kapta, a kivel annak idején, mig férjhez nem adták az urához, szivesen elbeszélgetett és a kire szivesen gondol vissza manapság is. Nagy kék kő volt benne, körül hulladék-gyémántok, akkorácskák, mint a homokszem. Itt-ott fény lövelt ki belőlük s ezért lopta el valaki, ámbátor manapság a cselédek között sok a tolvaj. Hogy pénteken veszett el, az bizonyos. Csütörtökön szinházban volt a nagyságos asszony, akkor az ujján volt a gyürü. Mikor aztán aludni ment, lehuzta és az éjjeli szekrényre tette. Reggel is ott látta még, délfelé pedig nyomaveszett. - Ezeket a körülményeket az urának vázolta kissé körülményesen a nagyságos asszony és pedig az ebéd alatt. A gyerekek is tátott szájjal hallgatták. A családban szenzácziót keltett az eset.
Az ur azonban, a nagyságos asszony ura, csendes nyugalommal eszegetett tovább. Almát hámozott, lassan, türelemmel, hogy egy darabban maradjon a szalag, a mit lekanyarított róla, a gyerekeknek is osztogatott belőle, aztán pár üvegen végignézve, kikeresett magának egy kis bort, a mi ebédutánra, a mondat után pontnak a legalkalmasabb, félig töltött egy poharat, kiitta, lekefélte a ruhájáról a kenyérmorzsát s fölállott.
- Délután megnézem a Kati ládáját, - mondotta az asszony.
- Hát nézzed, - hagyta rá az ember és nem is titkolta el, hogy unja a beszédet. Nagy, elhájasodott arczu ember volt, de a vonásaiban sok értelemmel, a mi átderengett a szeme alatti pufók zsirpárnákon. Látszott rajta, hogy tudna még beszélni erről a dologról. Volna egy pár megjegyzése, de a hogy csendesen mosolyogva tovább állott, mintha azt mondta volna: - Ugy se érdemes szólani. Az asszonynak tudniillik erősen szigoru formája volt. Sovány, hosszu nő, erősen befüzve, a nyaka körül keményített fehér gallér, a csuklóin férfias kézelő. Kis szürke szemei pedig fürkészve, örökké valami megróni való után kutatva pislogtak ki kissé, kidudorodott, szintén igen szigoru ránczokba szedett homloka alól. - Nem jó kikezdeni vele, - ezt mondta a férfi nyugodalmasan ringó széles háta, a mint csoszogva megindult a másik, valami irodaféle szoba felé, a miben sok könyv volt köröskörül a polczokon, néhány meg fölnyitva hevert egy nagyon rendetlen iróasztalon.
Mielőtt azonban elment volna betemetkezni a könyvei közé, mégis visszafordult. Olyanformán, mint a hogy a vár kapujából szembe néz még egyszer az ellenséggel az olyan vitéz, a ki nem nagy vitéz.
- Csak azt nem értem, - mondta - hogy te, a ki olyan korrekt vagy, hogy mindnyájan bámulattal adózunk neked emiatt, te igy eldobálod a holmidat.
- Eldobálom? Miféle beszéd ez?
- Hát, elhagyogatod erre-arra. Te, a ki diplomát szereztél magadnak, végzett hölgy vagy...
A gyerekek közül kettő szigoru merevséggel ülte meg a széket, de a harmadik, egy kis szöszke kujon elvakkantotta magát, mint a kis játékos kutya. A mama egy pillantása azonban belefojtotta a további jó kedvet s hirtelen illedelmes kis fiucska lett belőle is. Sunyin lesütötte a szemeit az abroszra s lopva, a szemeit kiforgatva pislogott az apjára.
- Hát ez a különös! - mondta az ur s behömpölygött a szobájába.
A nagyságos asszony ezek után csöngetett s bejött Kati a tálczával, hogy leszedje a holmit. Nagy csöndesség fogadta, valami aggodalmas csöndesség, a miben önkénytelenül is körülnézett a leány. Meglepte a nagy meleg barátság, a mi a kis fiu arczára olyan őszintén kirajzolódott, ahogy lágy, egy kicsit szomoru pillantással végignézett rajta, mint az öröm vagy a bánat. De fagyos volt a másik két gyerek s olyan merev az asszony, mint egy szál deszka. Mikor ujra bejött az apróságokért, azt mondta az asszony:
- Kati, mosogasson el hamar, aztán vigye le egy kicsit a gyerekeket az Erzsébet-térre. A dadának ma más dolga van.
- Igenis, - mondta a leány.
Künn a konyhán együtt ebédeltek a dadával. Kati sietett, keveset és gyorsan evett s közben tett, vett, hogy ne muljon el az idő, a mig megrágja a falatot. A másik ugy nekimelegedett az evésnek, mintha föl se akarna kelni egyhamar az asztal mellől, lustán majszolt, mintha kérődzött volna s terhére volt a leány sürgése. A hogy a lomha pillantása elkisérte egy-egy utjára, rosszakarat volt nézésében. Valami olyas, a hogy a paraszt nézi az urfélét. A leány fölötte állott mindenképpen. Vasárnap délutánonkint könyveket olvasott. Ezt nem igen értette s anélkül, hogy meg tudta volna mondani, hogy miért, lassankint konok gyülölettel telt el iránta.
Mikor a leány készen volt a munkájával, kis fekete kabátot vett magára, a fejére kendőt kötött s bement a gyerekekért. A két leányt kézen fogta, a kis fiut előrebocsátotta és megindult velük.
Még a lépcsőn lehetett, a mikor kijött a konyhába az asszony. Kémlelve nézett körül, mintha pókhálót keresne, vagy valami kis szennyet s a dada is vele együtt, pislogott körül, mint a kinek szintén az ellenőrzés a föladata. Valamit morgott is, a miből csak annyit lehetett megérteni: a kisasszony. Ez a leánynak szólott, bizonyosan valami olyast konstatált, hogy nem valami nagy a rend. Az asszony bólintott s a sarokban egy kis fekete ládára mutatott.
- Huzza csak ide azt a ládát!
A dada kiczibálta a ládát a konyha közepére és a zárat szimatolta körül. Az asszony megemelintette a fedelet. Nyitva volt.
- Tartsa, - mondta a dadának. Az tartotta a födelet, az asszony pedig idegenkedve pillantva a ládába, meg a kezeire, mintha undorodnék az eféle czók-móktól, lassan kezdte el kiszedegetni a ládából a holmit. Legfölül valami szoknya volt, fekete, alul zsinórral szegett, egy kicsit kopott. Aztán egy könyv Zolától. Az asszony félrelökte.
- Pfuj, disznóságokat olvas!
A dada szipákolt s ujra morgott valamit, aztán fehér ruhák következtek, sok zsebkendő, egy cselédhez nem is illik annyi, meg ingek, alsószoknyák, a miket mind szétteregetett a nagyságos asszony, aztán egy kis selyemzacskó megtöltve rózsalevéllel, egy pár viseltes topánka, kefék, többek közt fogkefe is, a min ujolag megbotránkozott a dada, egy bluz, kötények... Az asszony mindent kirámolt, de hiába. Aztán egy kis szekrényre bukkant. Diadalmas remény villant föl a szemeiben s a konyha aszfaltjára telepedve, az ölébe vette a szekrényt. Be volt zárva, de a zárban volt a kulcs s az asszony sovány ujjai belemarkoltak a sok apróság közé. Azonban hiába kutatott, a gyürü nem igen akart előkerülni.
- Jól eldugta, - mondta - és most már még vadabb kapzsisággal kutatott a ládában.
- Értik azt az ilyenek, - jegyezte meg a dada.
Pántlikák voltak egy csomóban összehajtogatva, aztán egy csomag levél keskeny szalaggal átkötve, egy kis kalamáris, hordóforma, a minek a tetejét le lehet csavarni, tollak, néhány skatulában tü, czérna, hárászok, alább összegöngyölve egy megkezdett kézimunka, valami kis asztalterítő féle, egy pár fakó keztyü is akadt egy sarokban, legalul pedig egy nagy iv papir feküdt összehajtogatva. A nagyságos asszony ezt is kibontotta. A mint belepillantott, mintha megbabonázta volna az irás, ugy nekimeresztette a szemeit az olvasásnak. Aztán a térdeire csapta az irást és kiabálni kezdett: - Jézus Máriám, Jézus... - Egyszerre fölugrott és szaladt az urához.
- Hallod, ide nézz! Ide... - A papirost verte és egyszerüen a nyitott könyvre ült az iróasztal mellett. - Ide nézz...
Az ura elvette az irást, belepillantott, jobban megnézte, meghatottság telepedett az arczára s mig a fejét csóválta a különös eseten, mintha kifelé beszélt volna valakinek: - Szegény, szegény...
Az asszony erre méregbe jött.
- Mit szegény? Miféle szegény? Tanítónő és elmegy cselédnek. Az ilyen teremtés csak hitvány lehet. Betolakodik a becsületes emberek házába. Nem is tudom, hogy mit akar...
- Ugy vettem észre, hogy kenyeret.
- Poklot, ismerem én az efféle népet. A cseléd legyen cseléd, nem pedig kisasszony.
A férfi megint a papirosra nézett s mosolyogva bökött az ujjával arra a rubrikára, a hol a kalkulusok voltak bevezetve.
- S csupa jeles. Neked nem volt ilyen.
Az asszony fölugrott s csunyán rikácsolva kiabált:
- Nem ám. Az ilyenek kaczérkodnak a tanárokkal. - Hirtelen eszébe jutott valami. - Reád is másképpen néz, mint másra.
- Mert én becsületesen bánok el vele.
- Én talán nem?
- Nem.
- Ugy? Hát keressen jobb asszonyt magának. Kidobom.
Az ura már egyéb irások között keresgélt s türelmetlenül szólott hátra, hogy ezzel aztán vége legyen a sok beszédnek.
- Hát dobd ki.
Künn csöngettek s az asszony kiszaladt az előszobába ajtót nyitni. A leány jött meg a gyerekekkel. Nem is engedte tovább, hanem az ajtóban kiabált rá:
- Maga tanítónő!
A leány fehér lett, mint a fal, aztán meg hirtelen tüz gyult ki az arczán. Előbb ijedten rebegett magában: honnan tudja, honnan? - aztán kiegyenesedett s nagyot nyelve, rekedten felelt:
- Az vagyok.
- Mindjárt megkapja a könyvét. Elmehet.
A leány rámeresztette a szemeit az asszonyra. Hirtelenében nem értette, hogy mit mondott.
- De kérem...
- Ne kérjen semmit. Egy-kettő, Isten áldja meg.
A leányban egyszerre lobbot vetett a büszkeség s kiegyenesedve felelt az asszonynak.
- Elmegyek, de nem tudtam, hogy az bün...
- A tanítónő menjen az iskolába.
A leány kaczagni kezdett, de olyan furán, hogy kis szőke fiu kiszaladt s rémülten kezdett el kiabálni az ajtóban.
- Kati, Kati, mit csinál...
A kaczagást most már sírás váltogatta föl s egy-egy csendes perczet fölhasználva, lihegve beszélt a leány.
- De ha nincs iskola. De ha nem neveztek ki sehova. Ha nem volt protekczióm... Valahogy csak élni kell...
Az asszony otthagyta. Indult befelé s az ajtóból visszaszólott.
- Hát csak éljen, de nekem nem kell kisasszony...