Tortülők
| Tortülők szerző: Tömörkény István |
Ifjú Tóth János az elmúlás szokásos körülményei között elhalt. János a tanyákon törvényesen született, törvényesen házasodott, s tüdőbetegen halt meg. Bármilyen jó is kint a levegő, azért ez a betegség is megkívánja a maga halottait. János már régtől fogva tudta, hogy az egészsége nincsen rendben, s nemegyszer mondta az asszonynak:
- Meglásd, nemsokára itt hagylak egymagadra a gyerekekkel.
Az asszony vigasztalta, hogy ez nem így van, ne legyen ilyesmire gondja, mert úgyis hiábavaló a beszéd. Nem mindig van az asszonyoknak igazuk, de most csakugyan az volt, mert nem hagyta itt őt ifjú Tóth János, hanem ő hagyta itt Jánost egymagára a gyerekekkel még tavaly, meghalván ugyanis. Így van ez. János volt a halálra teremtve, míg amannak semmi baja sem mutatkozott, mégis János temette el amazt egy esztendeje, s ő maga csak az idén ment utána. Így bizonyára még nehezebb volt a távozás, mert a gyerekek teljes árvaságra jutottak. Azonban már mindegy, sok mindenféle dolgon lehet változtatni, de a halálon nem.
Nincsen ennek most már más módja, mint tudtul adni az esetet az öreg Tóth Jánosnak, azután a testvéreknek, sógoroknak, és ezen híradásból semmiképpen sem felejtendők ki a komák sem. A komák mint a gyermekek keresztapjai, fontos és tekintélyes tényezők minden esetben, legkülönösebben pedig ott, ahol árvaságok történnek. A koma ilyenkor mint gyámforma lép elő, gondoskodását teszi minden olyan ügyben, amely a keresztfiára, lányára vonatkozik. A törvény szerint ugyan ehhez semmi jussa nincsen, de a tanyák népcsinálta törvénye sokkal régibb emennél, s nem a jogot keresi, hanem a szokást.
Izenni kell. E munka végzésére több gyalogos ember indul útnak, míg másfelé kocsin haladnak, aminek okát a nagy távolságokban lehet megtalálni. Egy sógor a csorvai kapitányságban lakik, egy koma az átokházi pusztaszélen, más sógor pedig ím, le egészen arra a Nagy-Széksóstó felé. S a többi is mind így szerte-széjjel, mert lehetetlenség az, hogy valamennyien egy helyben legyünk. Ez üzenetvivők mindenkinek tudtul adják, hogy megtörtént a halál, s hogy mikor lesz a temetés.
A temetés módja odakint más, mint a városokon. Nem mindenki megy el a halottas házhoz, mert az messze van. Ellenben odavárják a halottat a tanyavilág központjába, ahol a hatósági életet élő emberek élnek, egy csomóban laknak. Ott a pusztai kapitány háza is, aki egyúttal a király anyakönyvét vezeti. Ott lakik a pap is, továbbá a kántor, ott van a templom a harangokkal, végezetül ott a temető. Van ott továbbá tanító is, orvos, patika meg bába, szóval mindazon dolog, ami a születéstől a halálig való életben szükséges. Ennek a helynek a hivatalos neve: külterületi közigazgatási központ - mivelhogy azért hivatal a hivatal, hogy bizonyos dolgoknak kitekerje a nyakát. Ide, a legszebb és legmagyarosabb tájnevek világába beleerőszakolódott egy olyan szó, amely a népnyelvben nincs meg, s egyébként is mondvacsinált. A dombot például, amelyen a templomuk áll, azelőtt kenyérváró halomnak nevezték; mindenesetre szép és régi név, de már eltűnt, csak az öregek ismerik, helyét elfoglalta a központ.
Nagy és tágas térség van ott a kenyérváró halom aljában, ott kocsival, lóval táborokat lehet ütni. Néha valósággal vannak táborok. Különösen így tavaszidő tájban, mikor sok a halott, s nagy tizedeléseket visz véghez a gyerekek közt a kaszás. Hát a különböző komák és sógorok, atyafiságok és rokonok a kocsikon erre a helyre érkeznek. Egy kocsin ott a halott is, koporsóban és fejfával. Azt meg épp a városról kellett hozni messzünnen, de azért csak elhozzák, manap már koporsó nélkül senkit sem temetnek. Régente ez nem mindig volt így, a fában szegény vidéken a koporsó nélkül való temetkezés szokása hosszú ideig fennmaradt. A télen ugyanezen a vidéken, csak valamivel kijjebb a puszták felé, a Kártyás-erdő sarkán dolgoztatván, újabbkori temetőre találtam, tízivel feküdtek benne a halottak szép sorjában, de koporsója egynek sem volt, még elkorhadt darabjának sem akadt nyoma.
Bár mindez nem tartozik ide. Itt most más a teendő, és amit tenni kell, azt már végezi az Öreg Tóth János. Előbb a pusztai kapitányhoz megy, a halottját bejelenteni, aztán a plébánoshoz. Ez mind olyan dolog, hogy pénzzel jár, mivelhogy itt is, ott is valami fizetséget kell tenni. S ez után következik a kántor, akivel részletes tárgyalást folytat a búcsúztatás felől. Illendő, hogy a kántor a halott nevében szóljon minden sógorhoz, komához, a szülőkhöz és árvákhoz e napon, amidőn utolsó útjára megy. A kántorral különben meg van elégedve Öreg Tóth János, mert már többször tett halottjai fölött éneklést: ahol sok a fiú, leány, és még több az unoka, ott a halál nem ismeretlen vendég, belátogat olykor a tanyákba, hogy az élőkből a maga részét elvigye.
- Hát tudja, kántor úr, csak szívrehatóan - végzi a beszédet az öreg, és a bankópapirost az asztalra teszi.
Nemsokára kijön a plébániából a tisztelendő. A halottas kocsi a templom ajtaja előtt áll, s megkezdődik a szertartás. A kántor szívrehatóan énekel, hangja szétfut a tájon a zöld mezők fölött, a messze bólogató jegenyékig. Megy a búcsúzás az énekben mindenkitől, és sírva fakadnak az asszonyok. Most egyik, most másik kerül sorra, névszerint említtetvén. Szomorú az, mikor így egy halott emlegeti az embert.
A kocsi azután a temető felé megindul. A pap is megy, a kántor is, és mind a temetésre gyűlt nép, továbbá gyerekek templomi lobogókat visznek. A haranglábakhoz fölszalad egy legényforma gyerek; a tanyák bolondja ez, akit semmi másra használni nem lehet, de a harangkötelek húzásában nagy gyönyörűsége telik. Csengnek és kongnak mind, bár hiszen nincs is valami sok belőlük. A temető pedig nincsen messze, nem sok idő alatt odaérnek. Ahogy Tóth Jánost letették közanyánk ölébe, az emberek, asszonyok széjjeltekintenek még egy kicsit a temetőben, ki-ki halottját megkeresi, és a keresztfát megigazítja, ha nem jól állana. Így csak szórványosan, külön-külön érkeznek vissza a kocsikhoz, mert akinek csak egy halottja van, hamarabb jöhet, ellenben több sír föltekintésére több idő kívántatik. Csendesen és hallgatag mennek a táborba, a kalapokról és sapkákról búsan lengenek a gyászfátyolok. Öreg Tóth János a lóhoz támaszkodva, lehajtott fejjel a földet nézi. Mások is a kocsik körül csendben elfoglalatoskodnak, az asszonyok benéznek a templomba.
Mikor azonban már minden dolgok elintéződtek volna, s a had együtt van, Öreg Tóth János a kocsija fűrhércére állván, a szénából különféle tárgyakat szedeget elő. Elsősorban pokrócot és nagykendőket, amiket asszonyi segítséggel a mező füvére gondosan leterít. Azután kulacsok következnek, rendes, szíjas kulacsok, továbbá a kocsira való cserépbutykos, miben pálinka tartózkodik. Ezután most már a kocsiba rakott széna rejtekeiből üvegek kerülnek ki, jó hosszú nyakkal, mert a pohár nélkül való italozás ezekből alkalmatosabb, mivelhogy nem kuttyog, mint a rövidnyakú. Majd a kenyerek jönnek, jó és terjedelmes kenyerek, három darab. Legvégül az ételeket adja ki a kocsiderék. Ezek közt van hús is, mint oldalas, meg csülökféle, ez azonban csak újabb szokás. A halotti tor valóságos étele a tortúró, a tehéntejből készült savanyú ennivaló.
Mindezen holmik szép és rendes helyet keresnek maguknak a kiterített nagykendőkön. Mikor helyét valamennyi elfoglalná, Öreg Tóth János széjjelszól a kocsik között:
- Gyerünk no, emberek...
A halott tora ez, ami most végbemegy a szabad mezőn, a kocsitábor közepén. Sajátságos és az ősiekre emlékeztető dolog: a halottat a földbe letették, s mielőtt a földi útra tovább indulnának, torát ott a sír közelében megülik, s pár vidám órával adóznak a halott emlékének. Mert két óra hosszáig ugyancsak eltart a tor. Lassan gyűlnek a földre terített asztal köré, gyermek, mint nyilvánvalóan látjuk, egy sincs közöttük. Leülnek a nagykendők körül, azazhogy csak kuporognak, mert szék nincsen. A kalapokat leveszik, a sapkákat lehúzzák a koponyákról, sapkában egyedül Öreg Tóth János és egy felnőtt fia, Tóth Mihály vannak, akik nem ülnek le az étel mellé, hanem állva maradnak a vendéglátó gazda munkájában, és kínálják sorra a tortülőket.
Nagy karajok szegődnek a kenyerekből, most az emberek szegnek az asszonyoknak is, mivelhogy az asszonynál nincsen bicska. A bolondfiúnak, aki a harangokat húzta, nagy karéj kenyeret vágnak, rá nagy darab tortúrót tesznek, s így boldogan elláttatván, útnak eresztik.
Az ok, amelynél fogva a tort így a mezőn kocsikkal és lovakkal táborozva ülik meg, ismét csak a nagy távolságokban rejlik. Az körülbelül lehetetlenség, hogy a tortülő rokonság és atyafiság a halottas házhoz elmenjen, mert akkor aznap haza sem kerül. Így is, bár délelőtt van a temetés, csak estére van elő.
Erről is lehetne akár egy külön értekezést írni, erről az előről. A régi legenda az öreg római bácsik urbsáról benne szépen előadódik. Mert ez a kintvaló nép (valami negyvenezer lélek) soha nem nevez mást hazának, csak a szülővárost, amelyből kiszármazott. Ha azt mondja, hogy hazamegyek, akkor azt mondja, hogy: a városba megyek. Ha ellenben bárhonnan a tanyája felé megy, akkor azt mondja: megyek elő. Kérdezd meg a lánytól a tanyaudvarban - hát az apád merre van? -, azt mondja rá: oda van elő -, ami annyit jelent, hogy bent van a tanyaházban.
Bár ezen furcsaságok sem tartoznak ide, ebbe a torba, ahol most az a baj adta elő magát, hogy elfogyott a bor. Az ételt mind megették, az elég is volt, de italban még nyújtanák némiképp panaszukat az öregebb emberek. Ennélfogva a négy legidősb fölkerekedik a gyepről, és a korcsmába mennek, mert olyan is van. (Nem úgy van itt, mint szögény hejjön.) Ott aztán Öreg Tóth János két fillitert parancsol. A másik mondja erre - némi pálinka lévén az agyukban -, hogy nem elég két félliter, hanem hozzanak egy egész litert. Ebből aztán nagy nevetések támadnak, mikor rájönnek, hogy hiszen nini - egy a kuckó a kemencével.
A vének már úgy lehetősen jókedvben vannak, és a kocsma ivószobájában egyremásra következik a beszéd. Egy sógor igencsak azt mondja:
- Ha tízezer pengő járna is vele, akkor sem vállalnám el a más fiát nevelésbe. Mert akárhogy nevelöm, mindig azt mondják rúllam, hogy mostohán nevelöm...
Van, aki bólint rá. Más meg hallgat. Uramisten, hát ifjú Tóth János szeretteivel mi lenne, ha senki sem vállalná? Az idő ezen beszédben telik, s néhány öregasszony, elunván odakint az ácsorgást, bejön az emberekért.
- Gyerünk már elő, hé!
A hé-k azonban azt mondják a korcsmárosnak, hogy adjon még két filliter bort - azaz hogy jól körültekintve a dolgokat, inkább egy litert adna, bár amúgy valójában csakugyan egy a kuckó a kemencével... hejnye, hejnye, csakugyan bolond ez a korcsmáros, látszik a fejeállásán... Mihály sógor, kend tette be a garast, hát kend beszéljen...
Hát Mihály sógor már úgy körülbelül bele is akarna fogni a beszédbe, mert a sipkát föltolta a fején, azonban azt mondja egy öregasszony, állván az asztal mellett fekete kékfestő ruhában.
- Gyerünk elő, mert nincs holdvilág...
Jelentvén ezáltal, hogy napszállat előtt otthon kell lenni, mert a sötétben nincsen út. És Mihály sógor a beszédbe kezd.
- Asszonybarátom - mondja az ellágyult ember -, asszonybarátom, ünnep van mámma...
Az asszonybarát felel:
- Ünnep volt, míg a testet letettük, ameddig a tort ültük. De már az ünnep elmúlt, fizessen kend, aztán gyerünk elő.
Mihály kissé vonogatja a vállát. De azután kiveti a korcsmárosnak a pénzt.
- No, emberek - mondja figyelmeztetésül -, aki nem szereti a kocsit, az majd gyalog lábalhatja a homokot...
De a többi okvetetlen nem sokat ad a beszédre, a pipaszárak igen mozognak a kezekben, mint a gesztikuláció alkalmas eszközei. Mihály sógor tehát asszonybarátjával távozásnak indul, de még a küszöbről visszaszól:
- Ha a tenyereden hordod is az árvákat, csak úgy ver rólad a szó, hogy mostohán neveled...