Toronyzene
szerző: Krúdy Gyula
Ilyen is volt azon a szigeten, ahol rövid ideig laktam...
Erkélye volt a toronynak, az erkélyen éjszaka szellemeket lehetett látni, a hold az újpesti lisztesmalmok törött ablakain át nézdelődött, és a torony erkélyén, az óbudai oldalon meg¬jelent III. Richárd király alakja, árnyékban, feketén, de kísértetiesen: mint ahogy ez a sziget mindig telve lesz kísértetekkel, akárhogy okoskodnak. A hold felkelt, és a torony erkélyén megjelent Richárd, körülnézett a szigeten, és csendesen körüljárta az erkélyt. - Ugyanabban az időben a torony alatt egy korcsma volt, ahonnan éjfélkor dobálták ki a vendégeket. A korcsmáros rendszerető ember volt, kakaskukorikoláskor ágyban szeretett lenni, mert különben felkelt a felesége: egy lábszárban vékony, de kebelben dúslakodó asszony¬ság, akit a sors is szoptatós anyának teremtett, valamint igen szigorú feleségnek. A korcsmáros nem szerette, ha az asszony éjfélkor előjött, rettenetesen féltékeny lett, még a sarokban üldögélő kucséberre is gyanakodva nézegetett, a toronyerkélyen járó kísértetet pláne ököllel fenyegette, mert éjféltájban mindig azt gondolta magában az egyébként jóravaló korcsmáros, hogy a felesége a kísértet kedvéért kelt fel, s előbb-utóbb felmászik a kísértethez a toronyerkélyre...
- Nem, barátaim, nem - felelt az éjféli órában a megtermett korcsmáros a lumpoknak, akik még német nótákat is énekeltek, hogy a korcsmárosnak jó hangulatát előidézzék. - Nem akarok összeütközésbe keveredni a rendőrséggel. A ti spriccereitek miatt a kapitányságra cipelnek, beverik az ablakaimat, megszökik a feleségem. Csak menjetek haza, kedves barátaim - és a korcsmáros bereteszelte az ajtót, mint azt már a korcsmárosok évszázadok óta teszik, ha a vendégek arról kezdenek beszélgetni, hogy mért nincs legalább egy szolgálólány a háznál, akit az asztal tetejére lehetne ültetni.
A vendégek tehát elmentek, csak csúfondáros megjegyzéseik hallatszottak darab ideig a sötétségből, amidőn a barátságtalan korcsmárost mindenféle gyanúsításokkal illették, s végül megállapodtak, hogy valakit visszaküldenek a társaságból, aki majd bekopogtat a hálószoba ablakán, és felkéri a korcsmárosnét, született Rózsakerti Ilonát, hogy ezen az éjszakán ok¬vetlenül verje meg az urát, amikor az aludni akarna. Erre a követségre rendszerint Flandriait, egy ádámcsutkás, csontos, szárazfejű, de hamiskártyás tekintetű fiatalembert választották, akit nappal a legnagyobb gazembernek neveznek városszerte (talán, mert beretválja az arcát), de éjszaka szükség volt rá, mint egy kutyára.
Flandriai habozás nélkül visszatért az elsötétedő korcsmához, és megkopogtatta azt a félig bezárt ablakot, amely már várni látszott a korcsma hátterében.
- Ilonka! - mondta Flandriai oly hangon, mintha a mennyország ablakán kopogtatna.
- Hagyjon békét! - felelt Ilonka párnái közül. - Mindjárt itthon lesz a férjem, csak éppen a holnapi bort keveri, és szőlőmaggal díszíti a pincében.
Flandriai így fenyegetőzött az ablakból:
- Azt a vén borhamisítót amúgy is bezárják előbb-utóbb, vagy pedig agyonverik, mert már megelégelték garázdálkodását. De magáért kár volna, Ilonka, ha itt hervadna el fiatal éveivel, szépségével, egészségével, bájosságával, meleg szívével, rajongó lelkével egy korcsmai hálószobában. A legnagyobbat vétkezi önmaga ellen, ha annak az odvas fogú borhamisítónak tisztátlan csókját elfogadja, mert az ura reggelenként legfeljebb kisüstön főtt pálinkával mossa ki a száját...
Miután Rózsakerti Ilona ezen beszédek hallatára nem ütötte le Flandriait az ablakból: mert Rózsakertiné voltaképpen úgy unatkozott a korcsma hátulsó szobájában, mint egy öreg csirke, aki még mindig felkapja a tüzes cigarettacsutkát, amelyet elébe dobnak, Ilonka egy éjszakán csakugyan felkelt ágyából, és köpenyegét öltve: kiugrott az ablakon.
- A toronyba! - súgta Flandriai, mert a korcsmáros üvöltése hallatszott a sötétségben, miután minden világosságot eloltottak maguk mögött.
- A toronyba, Ilonka!
Ilonka hajlott a szóra, és az ádámcsutkás fiatalember társaságában menekülési útját a toronynak vette, bár igen jól tudta, hogy kísértettel fog találkozni. A nők bátrabbak, mint a férfiak, ugyanazért Flandriai már a kanyargó vaslépcsőzet közepe táján lelkiismeret-furdalást érzett az asszonyszöktetésért, különben sem szerette a toronymászást. Ilonka haladt elöl, és biztosan kiismerte magát a torony sötétjében.
Istenem, mi történik, ha ránk zárják a toronyajtót? - gondolta magában Flandriai.
De Ilonka helyén volt, s így beszélt a sötétben:
- Nem kell félni, amíg engem lát. Megígérem magának, hogy nem ugrok le a torony erkélyéről, nem kiabálok segítségért, nem ijedek meg a kísértettől. Ámbár, ha vissza akar menni: még mindig megfordulhat. Lesben álló férjem, azt hiszem, ennek örülne legjobban, mert akkor utánam jöhetne.
- És mi történne magával, gyönyörű Ilonka? - kérdé Flandriai, aki már valóban ráunt a céltalan kirándulásra. Csak a bolondok járnak éjszaka a tornyokban. - Mi történne magával, égi tünemény?
Ekkor már a toronyerkélyre ért a szökevénypár, és Ilonka nem is felelt nyomban Flandriai kérdésére, mert a holdvilággal szemben állott, és gyönyörködött árnyékában a torony falán. Kissé könnyes volt Ilonka hangja, amikor megszólalt:
- Nem kell minden korcsmárosnét elbolondítani, kedves Flandriai, mert a korcsmárosnék nem halnak bele a szerelembe, hanem rendszerint a korcsmárosok és vendégeik halnak meg előbb. A korcsmárosné örökké él, amíg világ lesz. Miután viselkedése miatt lovagom többé nem lehet, kedves Flandriai, hát majd szolgám lesz. A söröshordókat fogja felgurítani a toronyba.
- Én? - kérdezte Flandriai, és vérbe borult a szeme.
- Igen, tisztelt barátom, mert nem ugrik be a levesfazékba az elbolondított fogadósné, ha himpellérszerelme elbitangol a háztól, és más korcsmák ízei, borai, pecsenyéi után szag¬lászódik. Csaposlegény lesz nálam, öcsém - mond Ilonka, mintha valamennyi cserbenhagyott szeretőn bosszút akarna állni, amikor a toronyszobába ért, és a csapóajtót leeresztette a sötétben rekedt gavallér előtt.
Az olvasó már tán megkönnyebbülve lélegzik, hogy az ostoba Flandriai e büntetés árán megmenekedik további viszontagságaitól - pedig sorsát nem kerülhette el.
Így történt tovább:
A fogadósné, miután szégyenletében nem térhetett többé vissza férjéhez: úgy, ahogy lehetett, éldegélt a toronyban, és ott csakhamar korcsmát rendezett be - éppen az elhagyott férje feje fölött. Hogy magasan fekvő korcsmájába vendégeket csábítson: megfúvatta a trombitásokkal a kürtöket, dalos művésznőket állított a holdfénybe a toronyerkélyre, és a legközelebbi városból egy kerek hasú karmestert hozatott, aki nemcsak arról volt nevezetes, hogy egy hordó sört is megivott egy ültében, hanem zenejátékáért bolondultak a nők és a nők kedvéért bolonduló férfiak.
- Ugye, nem merészelsz a toronykorcsmába jönni - kérdezte Flandriait egy fekete harisnyás hölgy, aki egyébként úgy vigyázott a hírnevére, hogy csak éjszaka járkált a kertben, és kis selyemálarcot tett fel, amelyet kedves mozdulattal helyezett néha a lovagok szájára is, amikor azok a szerelemtől énekelni kezdtek. - Ugye, nem merészelsz Rózsakerti Ilona vendéglőjébe jönni? - ingerkedett az úrnő a megszeppent lovaggal.
- Nem szeretem a nőies skandalumokat - felelt Flandriai. - De hogy bátorságomban ne kételkedj, imádottam, szívesen elkísérlek a farkasketrecbe, a torony alá, ahol most az elhagyatott korcsmáros ül csak egymagában, és azon töri a fejét, hogyan állhatna bosszút a hűtlen asszonyon, aki odafent a toronyban a legvígabb nótákat húzatja, s napról napra gazdagodik.
Így szólt Flandriai, és a torony alatt, az immár düledező régi korcsmában várakozott, amíg odafent a toronyban a fekete harisnyás úrnő kedvére kitáncolja magát. A várakozási idő alatt Flandriai kibékült a korcsmárossal, és többnyire kettesben üldögéltek, fejüket összedugva, és Ilona ritka szerencséjéről beszélgettek.
- Mindig tudtam, hogy boszorkány, azért parancsoltam korán ágyba esténként - dörmögte a fogadós, miközben pókhálós üveget vett elő, amelyet ünnepélyes alkalomra tartogatott. - Be kellett volna falazni ezt az asszonyt.
- Én azt hiszem, akkor is elszökött volna - felelt Flandriai, és olyan szakértelemmel kóstolgatta borát, mint az már a megcsalódott férfiak szokása.
- Elvitte a szerencsémet - mond a szomorú fogadós, az üres asztalokon végigtekintve. - Régi vendégeim mind a toronyba másznak, még azok is, akiket ölben kell felvinni, mint az öreg grófokat.
Flandriai így felelt:
- Engem meg szerencsétlenné tett. Belebolondultam ebbe a fekete denevérbe, akit minden este a toronyba kell küldeni, hogy békében hagyjon. A korcsmárosnétól tanul táncolni...
- Férfit bolondítani.
- És inni, ahogy egy táncosnőhöz illik.
- És a toronyerkélyről vízzel leönteni a gavallérokat, hogy azok észrevegyék.
A korcsmáros és vendége oly gyorsan pörgették egymás között a szavakat, mint ez azoknak a szegény férfiaknak a szokásuk, akik már nem messzire vannak az élet siralomházától. Mit lehet egy vagy két asszonyságról egész éjszaka beszélgetni? - kérdezné valami okos ember. De a toronyerkélyen a trombitások nem kérdeztek semmit, csak fújták a nótáikat, mind vígabban, mind bolondabban, amint a holdvilág közelebb jött a toronyhoz. A dalművésznők kihajoltak a tündöklő ablakokon, hogy még az akasztott emberek is rángatózni kezdtek, akik ebben az időben a szigeti fákhoz jártak meghalni. Az öreg grófok, kapitányok és más kiérdemesült gavallérok a pezsgőt az asztal alá öntötték, hogy pénzüket elkölthessék; míg a fiatalabb játékosok mindennap új sarkantyút, csörgőt vagy pomádét, verset vagy nótát loptak valahol a városban, hogy Ilonának tetszését megnyerjék. Bolondok tornya volt ez, ahová mindenét elhozta minden vendég, hogy a toronyzenészek észrevegyék; hogy bebocsátást nyerjenek oda, ahol a híres karnagy igazgatja a zenét, hogy mindenki felrepüljön a mély¬ségből, a bajból, a hétköznapból. Fel, a bolondok tornyába.
Csak a két szomorú férfi ült a torony alatt, és öntögette a bánatot egymás poharába, hogy valamiképpen meg ne felejtkezzen fogadalmáról és gyűlöletéről, az asszonyok hűtlenségéről, a toronyzene hiábavalóságáról és a cifra bűnökről: a korcsmáros hordta a bort, a vendég meg ivott.
- Nemsokára hajnalodik - vigasztalgatták egymást.
És a toronyzene valóban hirtelen elhallgatott. Percek múltak el, amelyek hosszabbak voltak a síri csendnél.
- Mi az? - kiáltott fel a korcsmáros a földszinten.
A zene még mindig hallgatott, mint a gyász.
- Talán valami szerencsétlenség történt? - kérdezte a vendég. De már hallatszott is a magasból, a toronyerkélyről a korcsmárosné zengő, zendülő hangja:
- Elfogyott a karmester kedve. Megcsókolom azt, aki egy hordó sört felcipel a toronyba.
Az egykori szerető és az elhagyott férj egymásra nézett.
- Gyújtsuk fel a tornyot, itt az ideje - kiáltották egyszerre. Aztán tülekedni kezdtek, hogy melyikük vihesse fel gyorsabban a hordót a bolondok tornyába. Mind a ketten felvitték.