Tor (Tömörkény István)
| Tor szerző: Tömörkény István |
Tudva van, hogy a szamár nem szamár, hanem azért a szamár embert mégis csak szamárnak nevezik. A szamár pedig okos állat, nagy filozófus, igen bölcs mérsékletet tart ételben, italban, szerfölött nyugodt, semmi izgalmak nem bántják s ennélfogva oly hosszú életet él, hogy még a példabeszéd is ritkaság gyanánt említi a kimúlt csacsit. Hűségében pedig mindjárt az eb után következik. Soha sincs megkötve, még sem marad el a gazdájától. A zenét igen szereti s ilyenkor nagy fülei szelíden mozognak. A trombitaszóra pedig táncra is perdül, forogván a két hátulsó lába körül. Továbbá a birkaőrzésben is fölöttébb sok jártasságot tanúsít. De azért még sem hivják okosnak, hanem szamárnak. Persze ezen már segíteni nem lehet, legfeljebb néha így írásban adatik meg néki az elismerés, amelyet a világ teremtése óta nélkülöz.
Hasonló szomorú sors részese egy másik derék és tiszteletreméltó háziállat, a sertés. Azt mondják: részeg mint a disznó, piszkos mint a disznó. Ily balfogalmak vannak az emberekben, pedig részeg disznók egyedül csak a hetvenes évek valamely esztendejében találtattak, amidőn a mennybeli intéző statisztikusa rosszul számlálta össze a tanyákon a hordókat s ilyformán több bor termett akkor, mint amennyi edény akadt az ő befogadására. Akkor a fölösleget vályúba öntötték a sertések elé, nekik adták a törkölyt is s akkor nem volt ritkaság berúgott sertést látni. Persze ma már ez is elmúlt s anekdotának tetsző dolog. Fölment azóta a bor ára és sohasem lesz többé annyi termés, hogy drágább lenne a hordó mint a bor, s a sertések sem fognak ezentúl nem nekik való italokban tobzódni. Az a vád tehát egészen leesik róluk. Amaz is leeshetne, hogy piszkosak volnának, mert nagyon szeretik a vizet. Abba belebújnak és szelíden röfögnek. Igen szeretik: még télen is benne laknának. Ez azonban lehetetlen, mert télen nekik megy egy nagy késsel az ember és leöli őket. Miután tavasztól télig becézte, etette és lakást épített neki, torkon szúrja, feldarabolja, füstre akasztja, süti, főzi és megeszi. Ilyen az ember s bár a sertések ezt bizonyára tudják, mégis fokozott nyugalommal esznek, hogy hízzanak neki és lesz belőlük sonka, kolbász, órja, hurka, szalonna és mindenféle körömfaladék.
Azt mondja a minap Pál Mihály kanász, amint gyönyörködve nézné a hízókat:
- Nem úgy kék ezt hívni, uram, hogy disznó, hanem hogy összömadta.
Van benne némi igazság. Semmiféle teremtett állatban nincs annyi jó tulajdon, mint ebben az összömadtában. A tanyán nincs mészárszék, ahol húst venni lehetne, aprójószágot: kacsát, pulykát a nép ritkán eszik, azt inkább eladja. Ilyformán két állata marad, amely az ő élelmét hordja a négy lábán: a birka meg a sertés. A birka szintén igen hasznos teremtés, mert a pusztalakó a hús konzerválási módját régtől fogva ismeri, de a birkával szemben csak ritkán alkalmazza. Még a juhászok között akad, aki a forró nyári napon kiszárítja a birkahúst, megpaprikázza s mikor egészen összeaszott, zacskóban hordja magával. Az ilyen hús is sokáig eláll, de a nyári szükségletre való eltételnek a módja mégis csak a füstölés. Erre pedig a sertéshús alkalmas nagyon, amely mindenféle ételt ad magából, s az okos gazdasszony téltől-télig el van látva hússal a pusztán, anélkül, hogy valamit venni kellene. Az eláll, némely része a padláson, más része a kürtőben, a harmadik felekezet a kamrában, s ezt azután féltékenyen őrzik, takarékosan bánnak vele, akár csak a Karst-lakó a cisterna vízével. Ez valóságos vagyon, mert ha mellé burgonya, búza, köles, szőlő, meg zöldség betermett, háztartás dolgában alig megy éven át a boltba más pénz, mint amit sóért és világító olajért kiadnak. A sertés egész esztendőn keresztül ellátja hússal a házat amellett, hogy még változatos is. A szalonnája adja ki a früstököt hidegen, ha pedig szabad tűzön sütik, fehér cipóval megehetné a király is. A bőre megmarad, az a halzsírral vetekszik és csizmának, lószerszámnak igen nagyon használatos. Az avas szalonna meg a mellfájós embernek orvosság. Azután ott a sok füstölt kolbász, amivel még a lapos bugyellárison is bír segíteni a gazdaasszony s akkor ad el belőle, amikor akar, mert annak folyó ára van. Hát a sonka? Mi adná meg a húsvét ünnepi színét, ha nem a sonka a frissen sült kaláccsal? A csülök szintén igen jó eledel, annál is inkább, mert ez az egész mivoltában belefér a tarisznyába, az pedig útonjáró embernek nagy könnyebbség, ha a magáéból falatozhat. Az órjával pedig a csipetkés bableves készül, aminél már csak talán a paprikás hal a jobb étel, de különféleség dolgában az sem léphet a nyomába, mert amaz egyszerre leves is, hús is, tészta is. Hát a sertéspecsenye kutya? Nem kutya. Biz az is kész tudomány, hogy miként lehet a télen megölt sertés oldalhúsából nyáron friss pecsenyét enni. A gazdasszonyt nem kell erre tanítani, hanem az emberféle előtt csak rejtély ez, pedig az egész dolog olyan egyszerű. A zsír közé kell rakni besózva s abban aztán elmarad soká. Ahogy szedik ki a bödönből a zsírt, tűnik elő az épen maradt hús. Ezt azonban csak ritkán alkalmazzák, a pusztalakó mindent a füstre tesz, mert az biztosan megóvja s aligha van olyan pusztai ház, melynek kamrájában nyárközépen ne lógna még ott a télen megölt sertés bordája meg az aprólékja.
De nem is lehet máskép. Hova lenne, ha húsa nem volna? Honnan szerezhetne? Annyiszor nem vághat birkát, ahányszor hús kell neki, borjút csak lakodalomkor vágnak, de annak nem is lehetne így eltenni a húsát. Arra csak a sertés alkalmatos és ez alapon van igaza Pál Mihály kanásznak, hogy nem disznónak kellene azt hívni, hanem öszömadtának.
Az a nap, midőn a kövérre hízott pocát leölik, nagy és komoly jelentőségű. Azon már előre tárgyalni kell, hogy mikor és mely időben történjék. Szintén értekezni kell a szomszédsággal, nehogy a napok összeessenek. A tanyán nincs böllér és nincsenek vágólegények, ennélfogva az ölés munkásai mind a szomszédokból kerülnek ki. Azoknak izenet megy jó előre, az asszony sorát ejti, hogy beszerezze a szükséges dolgokat, a gyerekek elkérezkednek az iskolából. A gazda pedig tesz-vesz az udvaron, kést köszörül, baltát élesít, továbbá köteleket, láncokat készít elő.
Azon a bizonyos reggelen aztán korán kelnek. Még sötét a táj, a hold lement, csak a hó világít. Ebben a hóban fekete pontok mozognak, itt is, ott is egy, ezek a segédkezők. Lassan érnek a tanyához, beköszöntenek és szívélyesen fogadtatnak. Pál gazda tölt a pálinkás pohárba, keresztet vet reá s azt mondja:
- No.
Igy sorba kóstolják az italt, amely után rögtön a munka következik. A gyerekek félve húzódnak meg a szobában, midőn odakint nagy ordítás támad. A poca zengi a hattyúdalát.
- Ide a tálat! kiáltja valaki.
Még néhányszor sikít az állat, azután vége. Hirtelen nagy lesz a világosság a tájon, amely az ablakon is bever. Erre kifutnak a gyerekek s a nagyobb büszkén kiáltja a kisebbnek:
- Ahun a!
A háztól kissé távolban, hogy valami bajt ne csináljon, ég már a szalma, közepén pedig a máglyahalálra hurcolt öszömadta. A láng végig nyaldossa, forgatják, emelik benne, amíg a bőre barnára sül; Pál gazda késsel húzogatja a hátát, hogy minden letisztuljon róla. Azután hamvad a szalma, a parázsban fekvő állatot tűnődve nézik az emberek.
- Hát szép sonkája van, mondja Gál János.
- Meg szalonna is akad bőven...
- Hát hiszen sokat is evett, amíg megvolt, úgy-e, Pali?
- No, az bizonyos, felel Pál gazda, kedvtelve tekintvén végig a sertésen, amely most kinyújtott lábakkal, pörkölt állapotban fekszik a pörnyén.
Most kocsira teszik s a ház elé húzzák. Jön a nagy munka, a darabolás, amihez igen sok hozzáértés kívántatik. Ezt Ambrúzs István eszközli, aki nagyon tudja. Amint hozzányúl a felakasztott sertéshez az élesre fent késsel, suhogva hasad meg a bőr, a szalonna. Azután a derékcsontot forgácsolja ketté, le egészen a fejéig s ilyformán két külön darabra választja az egészet. Ha most már mázsa van a háznál, el nem mulasztanák megmérni. Haszna ennek ugyan nincsen, mert azzal nem lesz sem több, sem kevesebb, de hát az érdekes összehasonlításokra ad alkalmat. A tavalyi első vágás például sokkal több volt mint ez, de azért ez sem utolsó. A szomszédé meg épen a nyomába sem léphet.
- Nem hiába volt olyan agárkutya formájú malac korában, véli a szomszéd.
Mindez már dolog közben történik. A munka sok. Darabolják a húst, a szalonnát s akármennyi hely van a tűzhelyen, ott mind lánggal ég a galy és izzik a szőlőtőke vastag parazsa. Kerekítik ki a sonkát is, az asszonyok a tölteléket gyártják. A nagyobbik gyerek a hurka végibe való fa faragásával bizatik meg, a kisebb pedig a kutyák és macskák távoltartását vállalja magára. Tisztének buzgón megfelel, látszólag igen harcol az állatok ellen nyirfaággal, titokban pedig leesett húst, csontot dobogat nekik.
Igy megy ez szakadatlan estig, épen csak hogy egy falatot esznek. Amíg minden elkészítve nincsen, nem is lehet máskép. Sem bor, sem pálinka nem járja, mert az veszedelmes ilyenkor, mikor szűk helyen sok ember dolgozik késsel. Az élesre fent acél könnyen megszalad és az embervér nem jó a sertéstöltelékbe. Alkonyodik, mikor az ebéd ideje beáll, amidőn annak, akit egész nap daraboltak, a torát ülnék. Asztalhoz vonul mindenki.
- Mindgyárt kezd gyünni az étel - mondja a gazda.
Gyün is. Legnagyobb ünnepen sem kerül annyi étel az asztalra, mint ilyenkor, aminek a magyarázata abban keresendő, hogy a segédkezet nyújtott szomszédok napszámját akarják vele meghálálni. Tyúklevessel kezdődik, azután jön a töltött-káposzta, meg a paprikás, meg a fánk és csak azután következnek a valóságos disznóból való ételek. Ezt is sorba kell kóstolni, milyennek sikerült a kolbász, a hurka, a véres meg a májas. Hát a sültje, meg a sütött vér? Ez mind sorra kerül, váltakozva itallal. Most jó keletje van a bornak s estére kelve, átvetődik valamely tanyából egy legény is, aki jól tud citorázni. Ez bizony nem ideges embernek való muzsika, de azért ott jó az nagyon. A legény kezében a lúdtoll ügyesen szaladgál a rézhúrokon. Vidám állapot ez. Az arcok kipirosodnak. A gazda mosolyogva tekint szét a népeken. Közben, hogy a citora elhallgat, (mert gyantázni kell a citorásnak is), az összekoccanó poharak zaját Sáb Mihály szakítja félbe. Már igen nagyon fényben égnek a szemei s ilyenkor szóval szokta tartani a társaságot. Ő ugyanis régente sokat próbált s ennélfogva hallgatják a dolgait, bár nem túlságosan szokása az igazmondás. Isten, ember tudja róla, például, hogy furvézer volt a katonaságnál, de ilyenkor egyszerre huszár lesz és válogatott kalandokba bocsátkozik. Most is arról tárgyal, felcsapva fogai között a pipaszárat.
- A Königrécnél is hékás, - mondja, - oda vótam én komandérozva a legfelsőbb fölmarsol generálishon. Álltunk a lóval a dombon: a legfelsőbb fölmarsol generális, mög a major-generális mög én. Állt a csata szörnyen, gyütt-é az élös, de gyütt ám. No hát mán kezdtek retirálni a mieink. Műnk állunk a dombon. Vágtat éccör a fehér tajtékos sárga lovon az ordenáncoficér, hogy aszongya:
- Ekcelenc ik meldige horzám, linké flügli krügli prügli.
A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, a major generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.
Éccör gyün ám mögén nagy fekete lovon a második uláner oficér, hogy aszongya:
- Ekcelenc ik meldige horzám, rekte flügli krügli prügli.
A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.
De akkó gyün ám éggy csillagos pej lovon szörnyen sebössen a harmadik ordenánc oficér, hogy aszonygya:
- Ekcelenc ik meldige horzám, alesz krügli prügli.
A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én mög aszondtam:
- De most mán gyerünk!
A hallgatóság nevetni kezd. A gazda azt mondja elismerésképp Mihálynak:
- Bolond kend, koma.
Sáb, aki teljes jutalmát találta a fölhangzó kacajban, a kancsóhoz nyúl és vidáman int a cimboráknak:
- Baj is az... Csak másképp egészség lögyön.