Ugrás a tartalomhoz

Tompa Mihály költeményei

A Wikiforrásból
Tompa Mihály költeményei
szerző: Arany János
A kritika első megjelentetése: Koszorú 1864. I. félév. 257. lap, Y. S. aláírással.[1]

TOMPA MIHÁLY KÖLTEMÉNYEI. VI. kötet, vegyes tartalommal. Pesten. Kiadja Heckenast Gusztáv. 1863.


Alig néhány éve, hogy Tompa összegyűjtött költeményei öt kötetben világot láttak (1858); s ime már VI-ik kötet járul a megjelentekhez. A közönség, mely az öt elsőt bírja, kétségkívül sietni fog a hatodikat is megszerezni, mely amazoknak minden tekintetben méltó folytatása; a ki pedig Tompát csupán régebben kiadott egyes füzeteiből ismerné, figyelmeztetjük e már hat kötetes teljes kiadásra, mely nélkül valamint ez első rangú nemzeti költőnk ismerete, úgy a műveiből meríthető élvezet, hiányos és egyoldalú. Valóban még a közlevertség s a haza nagy részét fenyegető nyomor sem menthetné ki egészen, ha a nemzet nem érne rá méltó figyelemmel fogadni e legújabb hozományát egy oly költőjének, ki húsz év óta legjelesbje között foglal helyet, s kitől megszokta — örömeit nem igen, mert azok vajmi gyérek — hanem fájdalmát oly vesékig ható hangon tolmácsolva hallani.

E sorok czélja nem tüzetes bírálat, hanem csak egyszerű bemutatás. Egy pár észrevétel után, melyet a költő mai álláspontja jellemzésére szükségesnek gondoltunk, a tartalom rövid ismertetésére megyünk által.

Tompa ez új kötete arról tesz bizonyságot, hogy termő ereje folyvást a régi. Költői ere nem apadt, de mint folyam, haladtában mind mélyebbre ásta magát. A jelen kötet, egészben véve, mélyebb, tartalmasb, komolyabb, mint akármelyik az előbbiek közül. Nem annyira a kedély s képzelet ifjonti játéka ez már, mely virágról-virágra csapong és csillogó képekben dúslakodik — csupán mert e képek gyönyörben ringatják lelkét; — nem is ama dalszerűség jellemzi ezt, melylyel költőnk egy előbbi korszakán találkozunk, midőn természet és kedély, kül- és belvilág, fény és homály oly elringató dallamú hármoniává olvadt zengzetes soraiban: itt már az óda mélysége s magassága uralkodik; az élet, haza, világ nagy érdekeinek mélyen átérzett gondolata. Nem azt mondom, mintha eddigi költeményeiben hiányzott volna ez elem; de oly túlnyomólag egyik kötetében sem tűnt még fel, mint e hatodikban. És ez a haladásnak természetes folyamát mutatja. Tompa fejlődésének e három foka: az első, mely képekben s érzelmességben túlrajong; a második, mely tiszta dallammá, harmóniává higgad le; a harmadik, mely ódává tömörül: ép oly természetszerű haladásnak tűnik fel egy lyrai költőnél, mint az elő- és utóifjúság meg a férfikor, — mint a virágzás és gyümölcstermés különböző szakai.

Valaki a fiatalabb irodalomból, nem tudom, dicséret vagy megrovásképen-e, úgy jellemzi Tompa mostani költészetét, hogy elmélkedésre (reflexió) hajlik. Oly kitétel, melyet a körülmények szerint egyaránt vehetni dicséretnek, vagy megrovásnak. Ha a reflexió nem költői forrásból ered, mint többnyire a rossz tanköltőknél; ha a philosophiai gondolat nem bírja magát a szép törvényei szerint érvényesíteni; ha csupán eszmélő fejre, de üres szívre mutat; ha a képzelődés nem bírja szárnyán a gondolatot: akkor bizony vád a költőre, ha meddő reflexiónál feljebb emelkedni nem tud. De ha mindezek megfordítva vannak: úgy a reflexióra való hajlam mit sem von le a költő dicséretéből. Ki mondja azt, hogy ódai költésnek, mely pedig a legmagasb szárnyalatú nem, árt a reflexió, azaz életigazságok, bölcs gondolatok lelkesűlt előadása? Ám tekintse a legnagyobb ódaköltőket, Pindártól Horáczon által Berzsenyiig! Hiszen, hogy példát említsek, az utóbbinak a „Magyarokhoz” intézett lelkes ódája nem általános reflexiókon végződik-e: „De jaj, csak így jár minden az ég alatt” stb....? Ki ódaköltőket csupán azért kárhoztat, mert reflexiókat sző be, nyilván nem tudja mit beszél.

Tompa elmélkedései gyakran nem is puszta reflexiók, azaz nem magukért állanak, hanem álarczai valamely ki nem mondott, vagy csak félig kimondott mély érzelemnek. Erre például hozhatjuk fel az „Isten akaratja” czímű költeményt (63. l.), mely első tekintetre csupa reflexiónak látszik e thema fölött: meg kell nyugodnunk isten akaratján. De jobban megolvasva, átérezve e költeményt, úgy találjuk, hogy a költő csak akar, de nem tud megnyugodni, s hogy e költemény forrása nem a fejben támadt, hanem odalenn sötétlik egy a szív fenekén rejlő fájdalom, melyet semmi bölcsesség, még a hit sem képes eloszlatni: fiát siratja ez a bölcselkedő! Pedig a nagy fájdalmat alig érinti egy szóval:

Járván a temetőn tanútlan éjeken:
Egy kisded sír fölött törnek meg térdeim...

Ennyi az egész. De még mikor hosszan kibölcskedte s látszólag megvigasztalta is magát: akkor is leborul és homlokát a sír hűs gyepén nyugtatja. Valóban ez a fájdalom mélyebb, mint a ti refiexiótlan, felvirágozott, fűhöz-fához, tengerhez, sziklához hasonlított fájdalmatok.

Egy része Tompa elmélkedéseinek ily álarcz. A többi a tárgyból, az ódái hangulatból természetesen fakad, s igen kevés lenne azok száma, melyekről azt mondhatnók, hogy ez nincs helyén, köznapi, fagyos. Mindez Tompa költészetének oly eszmei tartalmasságot ád, melyet csak azok gáncsolhatnak, kik a lyrát csupa dallá, hanggá szeretnék higítani, hogy úgy szólva szavak nélkül zengjen, mint a fütty. E túlságos zeneiség, ha igazolható is énekre szánt dalban: bizonyára nincs joga, hogy a lyra többi nemeiből kiszorítsa a gondolatot.

Midőn feljebb azt mondám, hogy a képekben duslakodás Tompa első korszakát jellemzi, nem arra czéloztam, mintha újabb költeményei e részben szegények volnának. Sőt ma sincs költőnk, ki annyira — hogy úgy szóljunk — képekben gondolkoznék, mint Tompa. Nála a gondolat azonnal jelvi, vagy allegoriai kifejezést nyer; a kettő egyszerre születik. Eredeti hajlam ez nála eleitől fogva; egyszersmind a viszonyok által parancsolt kényszerűség. Amaz érzelmet, mely álarcz alatt kénytelen bujkálni, de melyet a négy folyó és hármas halom vidékén minden ember a legsűrűbb fátyol alól is megismer, senki sem képes oly finom, oly változatos allegoriai mezben elénk állítani, mint Tompa. Ő ebben kifogyhatatlan. E kötetje legkivált ily darabokból áll. Majd a „Távozó után” sóhajtunk vele (11. l.), majd „Zrínyi Ilona” ódon hangú keservében (15. l.) osztozunk; majd vele szomorú vigasztalást lelünk abban, hogy a költészet „Repkénye” (20. l.) csak hadd borítsa a szent romokat. Még többször ismételt „Teleit” sem sokalljuk meg (A tél 54. 1., Télben 47. 1., Téli reggelen 208. l.), annyira különböző és új mindenik; azután a „Kikeletkor” (102. l.) és a „Kikircshez” (112. l.) ismét egészen más. Mint piros fonál húzódik át az érzelem (majd csüggedve, majd bízva, remélve, óhajtva, intve, sőt a korviszonyok szerint vérmesen is) kevés hián az egész VI-ik köteten. „Forr a világ” (56. l.) s a költő is forr; kétségbe esik a „Pusztuló erdő”-n (66. l.) és bizony, a mint a dolgok mutatkoznak, nem ok nélkül; a „Régi történetben” (83. 1) a gúny ostorát csattogtatja; „Egy alföldi új telepen” (98. l.) .... ki ne ismerné ezt: „Repülnél lelkem, fenn repülnél” stb? — melylyel rokon, de kivitelre tán még finomabb a „Jövevény” (168. 1.; azután a „Tűz” (108. l.) ama tűz, mely nem alszik, ne is alugyék el soha; a „Fogoly” (120. l.) „A pozsonyi várban” (133. l.) „A testvérek” (135. l.) „A megtérő” (140. l.) „Sámson” (145. l.) „Múlt, jelen és jövő” (152. l.) „A sebzett szarvas” (166. l.) „A vihar” (182. l.), mind ugyanazon alapérzelem különböző nyilvánulásai, melyeket erőben, kivitelben talán mind meghalad az „Új Simeon” (192. l.), s melyektől egy mozzanattal külön válik az „Ikarus” (175. l.) és „Sírboltban” (195. l.). — Nincs itt hely mindezeket elemezni, az olvasó bizonyosan megtalálja bennök a mit keres; itt a legtöbbnek felsorolása által csak arra akarom figyelmessé tenni, mily nemű dolgozatok teszik e gyűjtemény legnagyobb részét.

Jóval kisebb rész az, mely élet-halál, örökkévalóság, hit, természet, világ és család érzelmei s eszméi körűl forog. Két, illetőleg három alkalmi ódája (Kazinczy emlékezete, Lorándfi Zsuzsanna, gr. Mikóhoz) alkalmi ugyan, de nem kevésbbé óda. Történeti legenda a „Kálmán és Prezlava;” valamint a „Pozsonyi hadjáték” (kevésbbé sikerűlt) történeti anecdoton. Vidor satira kettő van: „Ebéd után” és „Gazdaember ömlengései;” jó mindenik, de jobb és költőnk e nembeli dolgozatait mind felülmúlja a „Két levél,” melynek csak fele satira (emancipált nőkre), a másik fele egy magyar háziasszony eszményképét tükröző, igen kedves idyll.

Az élet és halál gondolatok közűl, melyekről az imént emlékezem, némelyik nagyon sötét. Ilyen kivált az, melynek a költő nem tudott más czímet adni, mint e kezdő két szót: „Bár még”... (33. l.) Azok a sorok, melyek így kezdődnek:

„Sötét, gyászos jelek! rossz órám közelít”

ez a pár szakasz oly mélység fölött lebeg, hol féltjük az — embert. Állítson a költő keresztet az ily örvény fölé, s óvakodjék ott járni.

Népdalai (szám szerint XIII) hasonlók a régiekhez. Ugyanazon, magát olvasva is daloltató forma, ismét áriák szerint. De ki kell emelnünk a IV. számút (Gyilkos fenék), mely formában és tartalomban teljesen sikerűlt népballada, mi eddig nem igen tartozott a Tompa költői köréhez.

Azonban, mit ér e költeményeket czímek szerint elősorolni s osztályozni. Minden egyes versről írhatnánk ennyit, mint ez az egész ismertetés, s az olvasónak még sem tudnánk fogalmat adni az egyes darabok szépségeiről. Legyen hát elég, hogy pár szóval megjelöltük Tompa múzsájának mostani irányát, mely annál üdvösebb, mennél több okunk van félteni lyrai költészetünket az elléhásodástól. — Végre ama reflexiós darabok közűl, nem válogatva, csak találomra, ide teszünk mutatványul egyet, egy igénytelen rövid versecskét, melynek megdöbbentő mély fordulata szintén mutatja a forrást, honnan származnak többnyire Tompa reflexiói. Czíme a

             MOSOLY.

A szerető s anyának ajkán:
Remény, boldogság egy veled;
S a támadó naphoz hasonlítsz,
Mely fénybe vonja az eget!

Midőn ébredsz a gúny, gyűlölet
És kárörömnek általa:
Vagy félig elrejtett gyiloknak
Gyors, félelmes mozdulata!

Népet, bírót megfélemlítesz
A vérpad gyász deszkáiról,
Ha benned a megölt igazság
Fölebb hivatkozása szól.

Mosoly! ki a szív mozdulásit,
A fényt, homályt így rajzolod:
Mi vagy te a halottak ajkán...?
S hol lészen magyarázatod...?

–––––


Megjegyzés
  1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.