Tolsztoj (Karinthy Frigyes)
| Tolsztoj szerző: Karinthy Frigyes |
Háború és béke, Karenina Anna . . .
Nincs kétség benne, ez a regényírás klasszikus értelemben vett tökélye: ezt jobban nem lehet csinálni. Egyrészt a külső valóságnak, mozgásnak és cselekvéseknek és helyzeteknek és állapotoknak olyan éles és színes plasztikus tükörképe, amihez képest a tulajdon szemünkkel látott valóságos élet, hétköznapi hangulatban, homályosnak és szétfolyónak tűnik. Ez élesség és életteljesség minőségének és fokának jellemzésére hasonlatot már a technika legújabb eredményei adhatnak csak; ma már vannak olyan fényérzékeny lemezek, amik az emberi szemnél százszor hívebben, és mélyebben és többet „látnak" meg a valóságból. (Persze, ez a hasonlat is gyönge és egyoldalú – de mit lehet tenni?) Amikor egy író „megjelenítő erejé"-ről van szó, lévén a megjelenítés hatása elsősorban képszerű valami, hozzászoktunk ahhoz, hogy hasonlatainkat a képzőművészetből vegyük kölcsön, festőiségről, plaszticitásról beszéljünk. Ebből jön ki aztán a sok zavar, határvillongás a művészetek között. Azonban nem lehet ezen segíteni – az írva alkotás, mint már többször nekirugaszkodva megpróbáltam eldadogni, több, mint művészet, muzsika, retorika, költészet, filozófia összessége lévén, egészében fölötte áll mindeme művészeteknek, külön-külön, tökéletesebbet, összefogóbbat akar mindegyiknél – s mivel magában foglalja ilyenformán a tulajdon önmagát ellenőrző kritika művészetét is, tulajdonképpen fölötte áll a kritikának: innen a zavar. Bármelyik művészetről van szó, a kritika, a valósággal hasonlítván össze a művet, mértéket és hasonlatokat kölcsön vehet más művészetekből, a valóságnak egy részével, egy kategóriájával lévén csak dolga, azzal, amit fül vagy szem, vagy szív, vagy értelem fedez fel belőle. Az írva alkotás azonban fül is, meg szem is, meg szív is, meg értelem is egyszerre és együtt, méghozzá mindezeket ellenőrző kritika is – röviden, az egész ember. Az író művészetét csak egy magasabb művészethez lehetne hasonlítani, de magasabb művészet nincsen, hacsak!... Hacsak az nem, mely a valóság világát teremtette. Hiába mondom hát, hogy Tolsztoj figurái olyan klasszikusan élnek, mint mondjuk Leonardo da Vinci figurái. A festészet és szobrászat figuráiról, ha nézem őket, elsősorban a valódi, élő ember jut eszembe, másodsorban az eposzokból, legendákból, regényekből ismert ember – az eposzban vagy regényben szereplő figura azonban csak a valódi modellre emlékeztet, mint legközelebbi, egyetlen és közvetlen mértékre. Festészettől, muzsikától, filozófiától, költészettől indulva a valóság felé az eposz és regény az utolsó állomás: azontúl már csak a meztelen valóság van. Egy festő Napóleonja hasonlíthat és emlékeztethet Nagy Sándorra vagy Julius Caesarra – vagy egy állatra, vagy egy istenre, vagy egy virágra –, az író Napóleonja csak a valódi Napóleonhoz hasonlíthat, különben rossz a mű. Mert fület és szemet és szívet és értelmet lehet az egész emberhez mérni, de az egész ember legfeljebb istenhez mérhető, ha van.
Ami pedig a tolsztoji figurák belső valóságát illeti, aminek lélektan és filozófia volna összehasonlító kritikája...
Egy kis lelki kalandomat mondom e1, olvasás közben adódottat, annak igazolására, hogy a lélektan és filozófia mérónja éppen úgy félrebillen Tolsztoj lelki élesenérzésének szinte rejtelmes mélysége fölött, mint hogy félrebillen a külső valóságot ellenőrző kritika mérónja[1] Tolsztoj élesenlátása előtt.
A Karenina Anna című regény nem tudom, hanyadik oldalán Annát egy régi, a regényben nem jelentékeny szerepet játszó barátnője látogatja meg. Anna már elvált férjétől, Vronszkijjal él együtt. Kedvesen, vidáman, kicsit mégis kényszeredetten beszélgetnek. A barátnőnek feltűnik, hogy Anna egy új szokást vett fel, amit eddig nem tapasztalt nála – néha, mosolygás közben, furcsán, idegesen hunyorít az egyik szemével.
Olvasás közben, ezt minden jó olvasó tudja, csak tudatos figyelmünk és kritikánk koncentrálódik az olvasmányra – féltudatos képzeteink szabadon csaponganak közben, kényük-kedvük szerint társulnak egymással, logikátlanul, ahogy szubjektív élményeink, emlékeink véletlene összedobálja őket. Én se tűnődtem hát, hanem mint jelentéktelen és érdektelen asszociációt egyszerűen tudomásul vettem, hogy ennél a sornál, mikor a barátnő észreveszi Annának furcsa hunyorgatását, egy bizonyos mondat jutott eszembe, amit a terjedelmes regény elején bizonyos Levin mondott bátyjának a parasztok helyzetéről Oroszországban.
És természetesen el is felejtettem volna rögtön ezt a logikátlan képzettársítást, ha átfordítva a következő oldalra, akkora megdöbbenésemre, hogy felkiáltottam olvasás közben, nem kapom a következő passzust.
„…él a mondatnál Anna megint elmosolyodott, mosoly közben hunyorítva egyik szemével. Barátnőjének ismét feltűnt ez a hunyorgás, és maga sem tudta, miért, erről a hunyorgásról Levin jutott eszébe s az a beszélgetés, amit bátyjával folytatott az ő estélyükön…(a parasztok helyzetéről stb.)."
E csodálatos kaland jelentőségét éppen olyan nehéz megmagyarázni, mint amilyen könnyű megérteni.
Az orosz írók általában gyakran dolgoznak hőseik belső gondolatbeli történéseinek leírása közben úgynevezett „szabad képzettársulások" ábrázolásával: természetessé, közvetlenné teszik ezzel a leírást, valószínűvé és valószerűvé, hiszen ezeket minden olvasó, magából, jól ismeri. Ezek a képzettársulások a könyvben is éppoly logikátlanok, és ellenőrizhetetlenek, mint a valóságban, hiszen nem az a céljuk, hogy valami igazságot vagy törvényt fedezzenek fel, éppen csak utalni akarnak az emberi képzelet jellemző csapongására.
Itt más történt.
Anna barátnőjének eszébe jut valamiről valami, a két dolog között semmi összefüggés nincs („maga se tudja, miért jutott eszébe. . ."), az író továbbmegy.
De az olvasó döbbenve megáll.
Ez a logikátlan képzettársulás a két dolog közt, egy perccel előbb, mint a regényfigurával, tehát függetlenül a regényfigurától, vele is megtörtént.
A képzettársulás tehát mégse véletlen. És nem önkényes ötlete az írónak. Anna hunyorgása és az Anna által nem ismert, más világban élő Levinnek bátyjával a parasztkérdésről szóló beszélgetése közt összefüggés van: a két jelenségnek valami közös gyökere van, valami titkos jelentőség köti össze őket – valami ismeretlen lelki vagy erkölcsi törvényességnek kétféle megnyilatkozása utal az együvé tartozásra.
De mi ez a titkos gyökér, ez a közös jelentőség, ez a törvény?
Anna barátnője nem tudja.
Én se tudom.
Tudja-e vajon az író?
Nem valószínű. Kérlelhetetlenül lelkiismeretes, hőseivel és olvasójával éppen úgy, mint önmagával szemben szinte gyötrődve őszinte íróról lévén szó: ha tudná, meg is írná – olcsó, szemfényvesztő hatás pillanatra se csábította Tolsztojt.
Ő csak tükröt ád – hű tükrét az ábrázolt léleknek, amit tulajdon lelkéből konstruált meg. S ha a tükörképen íme, ott találunk egy fényfoltocskát, valahol a képzetek labirintusában, amiről kiderül, hogy valami ismeretlen, de nyilván létező fényforrás vetítette oda – ugyanazzal a bámulattal ismerjük el vele szemben való tökéletlenségünket, mint mikor a csillagos eget fotografáló fényérzékeny lemezen felfedezzük, halvány pontocska formájában, a távoli csillag képét, amit szabad szemmel nem vettünk észre.
A műszer, utóbb, igazolja a fényérzékeny lemezt, hogy nem „művészi ábra" volt a pontocska, hanem rejtelmes távolba látás – a távcső majd felfedezi a láthatatlan csillagot. Valamikor, két-háromszáz év múlva a ma még tökéletlen lélektan is igazolni fogja talán Tolsztoj tökéletes művészetét.
Van vagy ötszáz figurája, az élet panoptikumának egész műsora felvonul.
Érdekes, most veszem észre: ennyi figura közt egyetlen írót se találok. Művész akad egy-kettő (a Kreutzer-szonátav zongoristája stb.) – önmagát soha nem keverte bele regényeibe. Nem is lehetett – hiszen az ötszáz figura úgy született meg, hogy önmagát törte ötszáz részre.
Az ötszáz figura együttvéve: ez ő, az író.
Hetvenéves korában megtagadta a regényeit. Ötszáz sors börtönét írta meg – aztán a Megváltás problémája döbbent belé –, hogy lehetne utat találni, kifelé, a Sors börtönéből?
Senki nem látta úgy a valóságot, mint ő. Végre elfáradt – ennyi valóság után, egy korty Igazságot szeretett volna.
Jegyzet[szerkesztés]
- ↑ Mérőón,függöón.