A lap feldolgozottságának foka

Tolsztoj (Alexander Bernát)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tolsztoj
szerző: Alexander Bernát

       Csak halkan illenék szólni róla, mint a félelmetesről és merőben másról szoktunk. Hogy föl merik keresni, kikérdezni, lefényképezni, megmagyarázgatni, telegramokban földolgozni, a modern újságzajnak egy-két napra középpontjává tenni, végtelenül visszás és bántó. Igaz, hogy ő minderről nem tud sokat, ott, ahol most van, a halál küszöbén, melyet maholnap át fog lépni. Igen nagyon messze van tőlünk, igen nagy magasságban. A mi beszédünk mint zavaros zaj jut el hozzá, lát bennünket, látja izgatott gesztusainkat, de most már túl van majdnem mindenen, ami az embereket egymáshoz fűzi. Készen van a világgal, legyőzte. Csak magamagával van még dolga, néhány napig vagy évig. Nem nyugalmas, békés kontemplációban fogja ezeket a perceket tölteni, küzdeni fog tovább, mint eddig, most magamagával, magamagáért. Csak a sírban fog pihenni.

       Nem ismeretes párja a ma élő emberek között. Mégis mindenki úgy akarja magyarázni, mintha százával ismerné mását. A legkényelmesebb azt mondani, hogy őrült, vallásőrjöngő. Ha az állatok gondolkodni és ítélni tudnának, az embereket egynéhány cselekedetük láttára bizonyára őrülteknek mondanák. A tömegnek ez az örök előjoga. Ezért találták ki a normalitás fogalmát. Aki olyan, mint a többség, mint az átlag, a józan, az épelméjű. A gondolkodás nagy abnormitás. Mihelyt valaki a maga esze szerint mer élni, az legalábbis különc. Különc, az annyi, mint félőrült. Ne merj különbözni, ne merj elkülönülni embertársaidtól, még ha nem becsülheted is őket valami sokra. Tégy úgy, mintha becsülnéd őket. Ez az úgynevezett udvariasság. Jasznaja Poljanában élt egy különc. El van intézve.

       A szilárd többség értékei nem voltak az ő értékei, ez abnormis és megbocsáthatatlan. Gazdag volt, és nem becsülte semmire a gazdagságot, az emberi nyomorúság főforrásának tekintette; ezt nem bocsáthatta meg neki a saját családja sem, még kevésbé a világ gazdagainak a tömege. Mikor oly jó gazdagnak lenni! Rendben van, örüljetek a gazdagságtoknak, és vessétek meg a szegényeket. Irtsátok ki a könyörületet szívetekből, vagy legalább forduljatok el a nyomortól, hogy ne lássatok, hogy az ne zavarjon benneteket. A legjobb lesz semmit sem gondolkodni, mert a gondolkodás a legjobban zavar. Ajánlom, hogy felejtsétek el, hogy Tolsztoj él, és szent Ferenc élt. Legalább ne merjetek ítéletet mondani róla. De ne legyetek túlságosan büszkék, mert az egész nagy pompa nem tart nagyon soká.

       A világ értékei nem az ő értékei. A legnagyobb költők egyike volt, és búcsút mondott a költészetnek, nem becsüli meg a maga műveit, leszólja Shakespeare-t és a többieket. A gazdagság megvetését mi, szegény írók megbocsátjuk neki, eleget szenvedtünk a gazdagságtól, de hiszen ez a szörnyű ember a mi vagyonunkat is megtámadja, a mi tehetségünket, a mi munkánkat, a mi keserves kenyerünket, a mi dicsőségünket, a mi küzdelmeinket. Mily boldogok vagyunk, ha valamiképp elhihetjük magunknak és másoknak, hogy némi formáló erőnk adatott, és ez az ember, kinek ebből is több jutott, mint bárkinek az élők közt, lenézi ezt a maga nagy kincsét, és nem él vele többet. Talán érezte ereje csökkenését, és ezért mondott le? Szó sincs róla. Nagy erővel el kellett zárnia a forrást, mely így is néha hatalmas szökellésben elárulta magát.

       Minden értékünk ellen fordult a nagy romboló? Aki úgy szerette a szegény, szenvedő orosz népet, amely nagyra hivatottságát nagy férfiaival bizonyítja, e nemzet értékeit is kicsinyli. A háború dicsőségéről sem akar tudni. Nem tesz különbséget ember és ember közt, mintha igazán mind egyenlő jogúak volnának. Igaz, hogy mi is ilyeneket beszélünk, de ő komolyan veszi. Az egész úgynevezett kultúránkat nem sokra becsüli. Neki nem imponálnak a mi kőhalmaz városaink, melyekben a nyomorúság és szenvedés millió alakban bujkál. Vallásos embernek mondja magát, de a teológusokról nem akar tudni, és az egyházak nagy alkotmányait szilaj erővel támadja. A saját egyháza ki is átkozta. A politikai hatalom nem merte személyében bántani, nem küldték Szibériába, de amennyire lehet, elnyomták írásait, gátat vetettek eszméi terjedésének. Gondolatai sokszor előbb Londonban, Párizsban, Berlinben jelentek meg fordításban, mint saját hazájában, eredetiben.

       Tehát mégis figyeltek rá, meghallgatták? Őt, az őrültet vagy különcöt, aki kilépett a kultúrából, és ellene fordult? Ugyanaz a kultúra rendelkezésére bocsátotta minden találmányát, a továbbítás minden eszközét, hogy nyilatkozatairól hírt adjon az embereknek. Mikor megtudtuk, hogy otthagyta családját, eltűnt, klastromba vonult, minden más esemény a világon eltörpült emellett. Az emberek lihegve olvasták a híreket. Delegáció, angol kormányválság, cseh-német egyezkedés, hajóóriások – minden egy pillanatra az esemény fényében sápadtnak, semmisnek, jelentéktelennek tűnt fel. Valami rendkívüli történt. De mi? Próbálták magyarázni. Összeveszett a feleségével, családjával; nem engedték, hogy elajándékozza mindenét. Értjük. Persze. Ha valaki összevész a feleségével, világgá megy. De miért kell ezzel az egész világnak foglalkozni, az újságírás minden formájában és minden fortélyával? Kicsoda az a Tolsztoj? Nem mosolyogtunk rajta eleget, nem cáfoltuk elégszer? Tolsztoj fantaszta, agyrémeket kerget, a lehetetlent akarja, létünk alapját támadja meg. A kultúra jó, szükséges, fe1tartóztathatatlan, lebírhatatlan. Tolsztoj a falnak megy neki a fejével, a falon nem esik hiba, de ő elpusztul. Végezzünk már egyszer vele. Egy ember az egész világ ellen! Őrült küzdelem ez!

       Mégis nézzük ezt a küzdelmet, lélegzetelfojtva, és ha nem okoskodunk, ha nem írunk nagy önteltséggel elmés és leckéztető cikkeket a Jasznaja Poljana-i remetéről, mind ahányan vagyunk, szegények és gazdagok, írók és művészek, tudósok és egyszerű emberek, az ő oldalán vagyunk, vele érzünk. Nemcsak mert erejét bámuljuk, és bukását siratjuk, mert mi nem vagyunk olyan jók, hogy a legyőzött mellé álljunk, még akkor sem, ha biztosságban érezzük magunkat; esztétikai okokból sem; egyes-egyedül azért, mert mind érezzük, hogy ő a mi lelkiismeretünk, az egész élő emberiség lelkiismerete. Az a lelkiismeret, melyet nem lehet mint az egyénben lakozót, elhallgattatni, megtéveszteni, ámítani. Az a lelkiismeret, melynek kínzó pillantását nem lehet eltéríteni attól, amit egyszer meglátott. Az a lelkiismeret, mely nem susog, hanem mennydörgés hangján szól. Az a lelkiismeret, mely lázba kergeti az embert, és az álmot elűzi szeméről. Az emberiség gyötrő fájdalmat érez mind e fény és pompa közt, és ennek a fájdalomnak a neve Tolsztoj.

       A mi kultúránk hatalmas épület, de vajon egy épület magáért van-e, avagy avégett, hogy emberek lakjanak benne? Kik laknak benne? Pincében nyomorog a tömeg, és az északi oldalon, ahol a nap nem süt. És igazán oly irigylésre méltók-e, akik a napos oldalon sütkéreznek? Mind betegek vagytok, mondja Tolsztoj. Igaz, százszor igaz! De gyöngék vagyunk, élni akarunk, és sokan vannak ellenünk. Hogyan őrizzük meg emberi méltóságunkat? Ez pedig a fő dolog, mondja Tolsztoj. Így találkozik Tolsztoj azzal a filozófussal, aki a tizenkilencedik század nagy erkölcsi értékeit először hirdette, és az erkölcsi törvénynek ezt a formát adta: Ember, óvd meg emberi méltóságodat, tiszteljed magadban és másokban. Tolsztoj eszerint élt. Életével, kínszenvedéseivel, majdan halálával így pecsételte meg tanítását.

       A tizenkilencedik században három nagy új értékelője élt az emberi értékeknek: Schopenhauer, Nietzsche, Tolsztoj. De Schopenhauer tagadta az emberi értékeket, és csak a nirvánát látta egyedüli értéknek. És tanításával ellenkezett élete. Így áldozatul esett a sznoboknak és gyerekeknek. Nietzsche a magamagán ujjongó hatalmas egyéniség evangéliumát tanította. Nemes lélek volt, de az irodalom ópiumrészegei fölfalták. Azért nem éltek hiába. A modern kultúra lelkiismeretét ők ébresztették. De senki úgy, mint Tolsztoj. Mert élete és tanítása egy. Még hiányzott a sivatagba vonulás; megtörtént! Tehát van igaz ember a világon, és mindeneknél erősebb, mert igaz. Ez az, ami a lélegzetet elfojtja torkunkban. Ujjongunk és sírunk. Nyomorultak vagyunk, de a nagyság útja nyitva előttünk. A nagyság: emberséges emberség.

       Mit tegyünk? Lerontsuk kultúránkat? Nem lehet. De revideálni kell. Ha az alpesi vándor eltéved, ha látja, hogy a csúcsra így el nem jut, nem szabad kapkodnia. Vissza kell mennie odáig, ahol még biztosan a jó úton volt. Az út egyébiránt nem volna fontos, a fő a csúcsra eljutni. A csúcs az emberi méltóság tisztelete magában és másokban. A csúcs az emberséges ember. Az igaz ember. Ezt mondja az emberiségnek annak a hatalmas egyéniségnek a szava, kinek neve Tolsztoj. Küldve vagyon, nem hogy minket arra tanítson, hogy leromboljuk városainkat, hanem hogy leromboljuk a hazugságot. Ő lerombolta a maga körülményeihez képest. Ránk bízta, hogy mi a magunk életében is leromboljuk. És mindent le kell rombolnunk, ami a hazugságot támasztja, ha az még oly drágának tetszik. Mert különben az élet élhetetlen. Tolsztoj az új kor leghatalmasabb prófétája, mert ő szeret bennünket.