Tolsztoj és kritikusa

Tolsztoj és kritikusa
szerző: Ambrus Zoltán

Nyugat 1911. 2, 3, 4, 5, 6, 9, 12. szám

                             Első közlemény

       Tolsztojt, a költőt, a művészt nem lehet kritizálni; fölötte áll minden csodálatnak. A gondolkozót igen; világfelfogása hosszú életének során rengeteg átalakuláson ment keresztül: semmi sem természetesebb, mint hogy műveiben temérdek az apró ellentmondás, s vannak nagyobbak, legnagyobbak is. Az apostolt, az új vallás vagy új filozófia hirdetőjét is könnyű bírálgatni; és mindenfelé bírálgatják is, sok helyütt epésen. Hogyne! Tolsztoj nem a vallásalapítók vagy a porladó bölcsek hozzáférhető tételeit vitatta; az élő filozófia ellen kelt ki, az ellen, amelynek nem a papok vagy a bölcselők csinálnak propagandát, több-kevesebb eredménnyel, hanem akár szerzetten, akár már az ősöktől beoltottan, benne él a gondolkodni tudó tömegek életfelfogásában, a mai ember elméjében és még inkább a szívében, a véralkatában, mondhatni: az egész mai világ lelkében. És ellenfeleivé tette úgy a hívőket, mint a hitetleneket.

Nem csoda tehát, hogy a Tolsztojt sirató magatartások, amelyek közül sok úgy gyászolta Tolsztojt, mint az élet igazi tanítómesterét, olyan erővel váltották ki a százezrek és százezrek lelkében régóta lappangó ellentmondást, hogy ez valóságos felzúdulásban tört ki Tolsztoj sírja körül. Ebben a felzúdulásban, amelyben talán az volt a leginkább meglepő, hogy Tolsztoj haláláig váratott magára, kétféle hangot lehetett megkülönböztetni: az értetlenség, a felületesség piaci zsivajgását és a komolyabb kritika szavát.

E helyütt, természetesen, inkább az utóbbival óhajtok foglalkozni, mint azzal a lármával, amelyből a komolyabb kritika kihangzik De a kettőt nem lehet teljesen különválasztani. Nemcsak azért nem, mert azonos lelki áramlatból vagy lelki diszpozícióból eredtek, hanem azért sem, mert a Tolsztojról most felhangzó komolyabb kritikának is van egy eredendő hibája. Az, hogy az alkalom szülte, tehát hevenyészett.

Tolsztojban pedig a prófétát nem lehet így, ex abrupto bírálgatni vagy éppen statarialiter elítélni. Azért ne, mert aki néhány maga szövegezte tételbe foglalja össze Tolsztoj tanítását, az nem Tolsztojjal, hanem csak önmagával vitatkozik. Először is: Tolsztoj hosszú időn át hirdette új világfelfogását, de ez a világfelfogás e hosszú időn át egyre változott, legalábbis nagyon átalakult. Egyes ideái mindinkább elmélyültek, gazdagodtak jelentősében, bővültek kiterjedésükben, vonatkozásaikban, általánosításukban; más ideáit ellenben későbbi nyilatkozatai restringálják, olyan klauzulákkal látják el, amelyek cautelák, vonatkozásaikban szűkebb körre szorítják vagy más térre telepítik; vannak ideái, amelyeket később ő maga cáfolgatott a legnagyobb buzgalommal. A rendkívül nagy s ma még sok titkot rejtegető lelki élet, amelyet hosszú időn át élt, új és új rejtelmek kibetűzhetetlen abrakadabráit írta, rótta bele tanításának az egyiptomi templomok belsejére emlékeztető homályosságába; s hatalmas szubjektivitása olyan titokzatos erővel működött benne, mint a tenger életereje, mely örökös dagályában és apályában folytonosan sok mindenfélét fogad be magába és vet ki magából. Sok évi tanításában tehát sok ellentmondás van és nagyon lényeges ellentmondások Aztán meg Tolsztoj, mikor apostolkodott, tanítgatott és térítgetett a régi próféták módjára - és bizonyára a maga hatalmas impulzusaihoz híven, ezeknek megfelelően - rapszodikusan beszélt. Bátran el lehet mondani, hogy még a legnagyobb ideáit se fejtette ki egy angol vagy francia bölcselő világosságával vagy mondjuk: még legismeretesebb ideáit sem, azokat sem, amelyekkel mostanában csak ő foglalkoztatta a világot, s amelyeket róla neveztek el, kapcsolatban azzal az "izmus" végződéssel, melynek köpönyege alá oly sok minden belefér. Olyan kevéssé világosak, olyan szellemi zűrzavart keltők tanításának egyes, szembeállítható mondásai, hogy egyik-másik sokat hangoztatott gondolatát csak költői munkái világítják meg kellőképpen. De itt aztán kolosszális meglepetésekre akadunk Egyik-másik gondolata, amelyeket tanítgató munkáiban gyermekes ötleteknek találhatunk, itt egyszerre csak gigászi arányokat ölt, s olyan perspektívákat nyit meg előttünk, amelyek szinte megborzongatnak, mintha a szaiszi leplet lebbentették volna meg előttünk. Sok gyönyörű kis novellájában mint a természet rejtelmeit nyitogató, szellőztető, vakító jelenséget látjuk viszont, meghökkenve, megdöbbenve, ugyanazt az ideát, amely valamelyik tanítgató munkájában megmosolyogtatott bennünket a látszólagos naivitásával; mint az arab rege szelleme, mely a tengerből kivetett ócska kis ládából bújik ki s aztán az égig nyúlik a megrémült halász szeme előtt, a beláthatatlanságig megnövekszik előttünk. Hasonlóan a régi prófétákhoz, csak rapszodikusan, misztikusan vagy csak példázatokban tud beszélni, de a példázatai nem annyira magyaráznak, mint inkább világítanak s néha megvilágítják előttünk azt is, hogy milyen szűk látókörűek voltunk, amikor csalódottan fordultunk el tőle, mert a legmélyebbre rejtett dolgokról szólván, a pusztába kiáltva, a vátesz szólt belőle - aki természeti törvények eddig észre nem vett összefüggéseit vagy messze jövő szellemét látja -, ahelyett, hogy elegáns, fehér kesztyűs előadót találtunk volna benne, aki logikusan, kerek mondatokban, simára fésült szavakkal fejtegeti ki a maga kis rációit.

Azért már az se helyes álláspont, ha valaki meg akarva bírálni Tolsztoj tanítását, mindenekelőtt külön választja Tolsztojban a költőtől a prófétát. Tolsztojban a költő is tanító s talán éppen a legjobb tanító: mindenesetre apostolmása, prédikátora, legjobb kommentálója, illusztrátora a tanítónak, annyira, hogy csak költői munkái világíthatják meg teljesen a tanítását. Az tehát, amit Tolsztoj kritikusai Tolsztoj költői munkásságának félretolásával bírálgatnak, Tolsztoj tanításának csupán egyik része. De föltéve, hogy ez az erőszakolt különválasztás nem volna igazságtalanság Tolsztoj zsenijével szemben, ahhoz, hogy egy tanítást a maga komplexumában alaposan lehessen megbírálni, okvetetlenül szükséges a tanítás kritikai összefoglalása. Tolsztoj nem állított fel filozófiai rendszert, nem igyekezett kitölteni az elméletei közt levő hézagokat, még csak azokat az ellentmondásokat se igyekezett kimagyarázni, kiegyengetni, amelyek hosszú idő során világfelfogása folytonos hullámzása következtében munkáiban meglehetősen felhalmozódtak. Ő maga soha se tisztázta, mi az, amit tanításából az ellentmondások szembeállítása, a nyilvánvaló ellentétek lesimítása, elismert, de ki nem gyomlált tévedéseinek s ezek logikai következményeinek kigyomlálása, tévesen kifejezett és tévesen értelmezett részletezéseinek helyesbítése, a tanítása lényegével össze nem férő elmélet-részek kiküszöbölése, vagy a csak látszólagos ellentétek összeegyeztetése, kimagyarázása után ő maga fenntartana: nem adott tiszta képet világfelfogása változásairól. De ő maga nem is tisztázhatta, hogy mit kell tanításából egyéninek, lényegesnek és egybefüggőnek, tehát fenntartottnak tekinteni, és hogy miben lehet tanítását összegezni, valamelyes egységbe foglalni. Ez a feladat a kritikára hárul; a kritikának kell Tolsztoj egész szellemi munkásságának analízise után s ennek az analízisnek az alapján összefoglalnia Tolsztoj tanítását. A kritikának kell megállapítania, mi az Tolsztoj tanításában, amit Tolsztoj már maga is megcáfolt, vagy ha nem is cáfolt meg kifejezetten, munkásságának egésze leront; mi az, ami írásaiban nyilvánvalóan téves vagy a lényeggel össze nem férő, tehát eleső; ennek kell különválasztania Tolsztoj prédikációiból az esetlegest, a mellékest, a nem fontost, a meg nem állót, a nem logikust és azt, ami nem következetes, az egységbe foglalhatótól; ennek kell kihámoznia Tolsztoj tanításából a lényegest, megállapítania, melyek élete munkásságának uralkodó ideái s miképpen függenek ezek egybe; ennek kell meghatároznia, mely tételekben foglalható össze Tolsztoj tanítása.

Ezt a munkát a kritika még nem végezte el. Tolsztojról már sokat írtak; nagyobb, gondos és lelkiismeretes munkákat is, de ezek bőszavú ismertetéseknél többnek nemigen tekinthetők. Arra a kritikára, amely eliminálja Tolsztojból a "tévedni emberi"-t s kiemelve gyönyörű munkásságának egészéből az egységes világfelfogást, alappal, joggal foglalja tételekbe Tolsztoj tanítását, erre a kritikára még várnunk kell.

A Tolsztoj ravatala körül rögtönítéletet tartó kritikusok, azután az első tévedés után, hogy - alighanem puszta kényelmességből - a második tévedésbe is beleestek, hogy olyan biztonsággal, mintha Tolsztoj valami Tízparancsolat-szerű lapidáris szövegezésbe foglalta volna össze az egész élete munkásságában rejlő valamennyi tanítást, igen önkényesen, Tolsztoj tételeiként - mint megannyi formulázott dogmát - bírálgattak meg olyan tételeket is, amelyeket ők maguk szövegeztek, s amelyek egyikének-másikának a tartalma vagy az ehhez hasonló tartalom kiolvasható ugyan, talán idézhető is Tolsztoj egyik vagy másik írásából, de amely tételek, ebben a merevségben, s kivált alapelvekké kiélezetten, Tolsztoj munkásságának egészéből nem mutathatók ki. Hiszen akadt közöttük, aki odáig ment el, hogy Tolsztoj a tudást nevezi sötétségnek, tehát az állatiságba való visszatérést prédikálja!

Ezzel az önkényességgel persze könnyű Tolsztoj egész tanítása fölött pálcát törni. De az efféle rögtönzött ítéleteket olvasva alighanem igen sok embernek eszébe jutott, hogy a világfelfogásoknak az a különbözősége, mely Tolsztoj és az őt sommásan elítélő kritikusok között van, olyan ezer és ezer évek óta tartó nagy pör, amelyben nem a jelen fogja kimondani az utolsó szót.

                             Második közlemény

Azok között, akik Tolsztojban a prófétát siettek statarialiter elítélni, Harden Miksa volt a leglármásabb. Azzal a feltűnés-hajhászattal, mely ennek a sokat emlegetett német újságírónak még a lélegzetétől is elválaszthatatlan, szent ihletettségtől hevülten galoppozott olyan módon adni le szavazatát a ravatalon fekvő és halála után nyomban megvádolt nagy ember egész gondolkozásvilágáról, hogy felvonulásának magára kellett irányoznia azok figyelmét is, akik rendesen nemigen érdeklődnek iránta. Sürgősen csomagolt, hogy elutazhassék Bécsbe, felolvasást vagy szabad előadást tartani Tolsztojról, minél több embernek - akármilyen vegyes elemekből álló, botránycsinálásra is kész, de minél nagyobb sokaságnak -, s megóvni iparkodva Bécs városát attól az eltévelyedéstől, hogy a Hardennél kevésbé harsányaknak higgyen és akár csak negyvennyolc óráig is tiszteletben tartsa a messzi országban felravatalozottat, expressz vonattal száguldott Ausztria fővárosának megmentésére. Még obligát stílus-arabeszkjeinek kiverejtékezését is elmulasztotta, csakhogy még Tolsztoj temetése előtt kihirdethesse sommás ítéletét Tolsztoj életéről, jelleméről és munkásságáról. Tolsztoj már egészen elcsöndesülten feküdt koporsójában, de még aktuális volt, neve még mindenfelé foglalkoztatta a művelt világot, ravatalának besározását észre kellett venni, s egy Tolsztojt becsmérlő előadásról ezekben a napokban az újságok egész rengetegének meg kellett emlékeznie. Harden nem szalaszthatta el ezt a kitűnő alkalmat s összecsődítve vagy kétezer embert, "Meg kell mondani végre!..." csatakiáltással sikerült még a kellő pillanatban előállania legfelsőbb döntvényével. Rohannia kellett, hogy utolérhesse a temetési menetet, de még hozzáakaszthatta elméskedésének könnyű leptikáját a súlyos halottas szekérhez.

Nem jut eszembe jelentőséget vagy éppen súlyt tulajdonítani a Harden nyilatkozatainak. Ez a német újságíró, aki minden újságíró közül a leggyakrabban tapsoltatja magát, nem annyira a hírnevét, mint inkább a hírességét vagy hírhedettségét főképpen annak az ügyességének köszönheti, hogy mindig olyan emberekbe kötött bele, mindig olyan emberekről tépte le a kabátot, sőt néha a nadrágot is, akik akár társadalmi állás, akár szellemi kiválóság vagy mind a kettő dolgában magasan fölötte állottak. Különösen a legmagasabb társadalmi pozícióban lévő emberek kabátjába szeretett beleragadni - ha ezt a legnagyobb kényelemben tehette -, abban a tudatban, hogy semmi se kelti fel jobban a közfigyelmet, mint a legirigyeltebbek megtámadása; és azt mindenesetre meg kell adni neki, hogy annak megválogatásában: kit támadjon meg és kit ne, igazán éles elmét tanúsított. Egyébként ezek a támadások nem sok szimpatikus vonást reveláltak benne, hacsak azt nem fogadjuk el szimpatikus vonásnak, hogy nemigen eresztette el a kiválasztott ellenfélt addig, amíg ez össze nem esett vagy megtépetten nem menekült tova, olyanformánt, mint a vadászkutya se igen szereti elereszteni a zsákmányát addig, amíg ez hörög. Néha egymástól kissé messzeeső ügyek és kissé ellentétes felfogások szolgálatában, de mindig az önzetlen újságíró attitűdjében, aki csak az eszme bajnoka, s akinek a tolla az egyetlen fegyvere, a bibliai Dávid módjára parittyakövekkel támadta meg a Góliátokat; csakhogy míg bibliai elődje az ereje teljességében lévő Góliáttal kezdett ki és kitette magát annak a veszedelemnek, hogy összeroppantják vagy lekaszabolják, az eszmének pusztán tollal hadakozó bajnoka rendesen a holtra sebesült Góliátokat választotta ellenségeiül, s a legszívesebben éppen az összeroskadásuk előtt támadta meg ezeket a szép "irály"-ának parittyaköveivel. Ami ezt a gyakran magasztalt szép "irály"-okat illeti, ennek a keresettsége és középfinom választékossága, erőszakolt fordulatossága és nyers élcelődése, minden természetességtől irtózása és enciklopédikus műveltséget meg finomságot színlelő negédes finnyáskodása (vagy mondjuk magyarul: affektáltsága) csak azokban kelthet tartós csodálatot, akik azt hiszik, hogy a stílus annál szebb, minél cifrább. Szóval Hardennek a kiválósága meglehetősen illuzórikus valami, s érdemei közül csak az az egy kétségtelen, hogy írásmódjának a furcsaságaiban kitűnő anyagot nyújtott a bécsi - és természettől elmés - Kraus Károlynak egy olyan kíméletlen, de alapos stílusboncolásra, aminőt mostanában kevesen írtak.

A Harden Tolsztoj-kritikájával tehát e helyütt nem azért foglalkozom, mintha a Harden ítélkezésének valami fontosságot tulajdonítanék, hanem mert a holttest körül zsivajgó kritikusok közül egynek a szereplése se volt olyan zajos, mint aminő a Harden föllépése volt, következésképpen a statáriumra összegyülekező hivatottak és hívatlanok rögtönzött kritikái közül az övé volt az, mely a legnagyobb visszhangot keltette. A német újságíró-atyamester bécsi dörgedelmét számos újság nyomatta le kommentár nélkül, tette magáévá kifejezetten is, vagy ismertette, kivonatolta helybenhagyóan, és ha találkoztak olyan cikkezők is, akik csak megkorrigálva vagy legalább csak megszorításokkal fogadták el a Harden ex abrupto megállapításait, el lehet mondani, hogy Harden bécsi előadásának nagy része volt annak a közfelfogásnak a kialakulásában, amely utóbb a közép-európai sajtó száz meg száz orgánumában nyilatkozott meg. És így amíg a Harden bécsi előadásáról van szó, tulajdonképpen egy művelt sokaság hevenyészett kritikáját tárgyaljuk.

A német Dávid három ponton támadja meg az oroszok nagy halottját. Első parittyaköve Tolsztojban a családfőt akarta eltalálni; második parittyakövének a céltáblája: Tolsztoj jelleme; a harmadikat meg a többit már Tolsztoj tanításának szánta.

Mindenekelőtt mint újságíró, az aktuális ügy legérdekesebb részéről, az "affér"-ról szól: arról a bujdosásról, amelyről az újságokban az egymásnak sokszorosan ellentmondó híreknek egész tömege került forgalomba, s amelyről csak egy bizonyos, az, hogy: ha nem is idézte elő, mindenesetre siettette Tolsztoj halálát. Először is koncedálja, hogy "nem tudjuk, miért hagyta el Tolsztoj rövid idővel a halála előtt a családját" - s egész előadásában mindössze ez a "nem tudjuk" a komoly kritika -, de bár elismeri, hogy nem tudja: mi és hogyan történt, rögtön mindennek megadja a magyarázatát; meg tudja magyarázni azt is, ami talán nem is történt meg. És a magyarázata bájosan egyszerű; olyan egyszerű és bájos, mint a havasi ibolya. "A szláv gondolkozás igen sokszor igen irracionális és Tolsztoj szláv volt." Csak éppen azt nem teszi hozzá, a kis Taine, hogy: a német szorgalmas, a francia felületes, az angol praktikus!... Ez csakugyan fején találja a szöget, sőt a Kolumbusz tojását is úgy eltalálja, hogy öröm látni! Hát persze! Ha Tolsztoj szláv volt, s a szláv irracionális, akkor érthető, ha Tolsztoj bármi bolondot művelt és írt. Csak az a csodálnivaló, hogy ennek konstatálásával el nem hagyta a felolvasó asztalt, epigrammatikusan jegyezve meg, hogy: egy ilyen irracionális életű embernek az irracionális munkásságával egyáltalán nem érdemes foglalkozni. De ebben logika lett volna. Harden tehát tovább beszélt. És miután előbb olyan kitűnően kimagyarázott és intuíciójának erejével megvilágított mindent, sikerült önmagát is felvilágosítani, és most már tudja, amit az előbb még nem tudott, hogy ti. Tolsztoj miért hagyta el családját rövid idővel a halála előtt. Most már tudja; időközben eszébe jutott. A felesége elől szökött meg! Hát persze! hiszen meg volt írva az újságban! Azt ugyan még most se tudhatja, hogy mi történt hát tulajdonképpen a két öregember közt Tolsztoj elbujdosása előtt, s történt-e egyáltalán valami?... de azt már tudja, hogy a felesége elől szökött meg. Eszébe jutott. Sőt léleklátása hirtelen azt is napfényre hozza, hogy miért szökött meg a felesége elől. "Házasságuk rosszra válását anyagi zavarok okozták, de gyerekség ezekért az asszonyt okolni." S ha nem is mondja ki, finoman sejteti, hogy az öreg úr lusta volt, nem készítette el rendesen a penzumait, nem adhatott eleget a háztartásra, mert a kiadóktól nemigen kapott pénzt, vagy ha kapott, elköltötte rossz leányokra. Csak éppen az nem jut eszébe, hogy azok a hírek, amelyeken ezek a finom kombinációk épülnek, egymásnak is, önmaguknak is ellentmondó hírek, legnagyobbrészt képtelenségek és válogatott ostobaságok, kis részben: valószínű és nem valószínű dolgok, lehető és lehetetlen föltevések keveréke, amelyből a hihetőt se könnyű kiválasztani, a bizonyosat meg éppen lehetetlen.

Harden nem volna Harden, ha ez egyszer elmulasztaná kiókumlálni, hogy a jelen kitűnő alkalommal a lovagiasságnak milyen pózában tetszeleghet a derék bécsiek előtt. Egy idős, meggyötrött, szenvedő asszonynak - s méghozzá grófnénak! - a védelme éspedig minél szükségtelenebb, annál hevesebb védelme szebben fest a felolvasó asztalnál az előadó gomblyukába tűzött bármily szép virágnál. Harden tehát kinevezi Tolsztoj grófnét mártírnak, s előrántva kicsiny, de hatalmas fegyverét: a tollát, rettenthetetlenül hadonász vele, a grófnét kéretlenül is védelmezve, nemcsak a halottal szemben, akiről nem tudhatja, hogy bántotta-e a feleségét, hanem mindenkivel szemben, akik a grófnét bánthatták volna. Soha, se tüzesebben, se fölöslegesebben, meg nem védelmeztek még senkit, mint Harden Tolsztoj grófnét.

Talán ugyanabban az időben, amikor Harden kirántotta kicsiny, de hatalmas fegyverét, hogy elbánjon Tolsztoj grófné láthatatlan ellenségeivel, Tolsztoj özvegye olyan lépésre határozta magát, amely szükségtelenné tette, hogy védekeznie kellessen a Harden védelmével szemben. Elkeseredve azon, hogy a szenzáció-hajhászat újságírói nem kímélik se a halott emlékét, se a család s különösen az ő jogos érzékenységét, hanem nap-nap után egyremásra bocsátgatják szélnek a róluk szóló legfelháborítóbb meséket: maga fordult a nyilvánossághoz. Elmondott a családi életükről annyit, amennyit a legképtelenebb és legbántóbb híresztelések cáfolatára szükségesnek tartott; közzétette férjének azokat a leveleit, amelyeket a legutóbbi időben írt hozzá, s amelyek kétségtelenné teszik, hogy házaséletük békéje végig a legzavartalanabb volt, s hogy Tolsztoj nemcsak a leggyöngédebb szeretettel viseltetett felesége irányába, de ezt a gyöngéd szeretetet minden alkalommal ki is fejezte; és tanúkra hivatkozott, nemcsak családtagokra, hanem minden közelállóra, annak bizonyítása végett - amihez tökéletesen elég volt az ő puszta szava is -, hogy ti. a férje halála percéig mindig, kivétel nélkül a leggyöngédebben és a legnagyobb szeretettel érintkezett vele, tehát ostoba mese az is, hogy őelőle, a felesége elől menekült volna el a kolostorba. Annyira őszinte volt, oly kevéssé titkolózott a nyilvánosság előtt, hogy nem hallgathatta el: igenis, voltak köztük nézeteltérések, de csak olyanok, amilyenek vannak minden házaspár között, s ezek a nézeteltérések soha se fajultak még csak heves vitatkozássá se.

Ez után a tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nyilatkozat után természetesen el kellett hallgatnia az újságírói fantáziából merített híreszteléseknek és egyszersmind megdőltek azok az ügyes, elmés, néha túlfinom kombinációk is, amelyek ezeken a híreszteléseken alapultak. Foltehető, hogy Harden is elejtette volna a maga túlfinom kombinációit, ha korábban tudomást szerezhet az özvegy nyilatkozatáról, és bár az ember nem szívesen mond le arról, ha a legfennköltebb lovagiasságot ilyen könnyűszerrel és a mellett a legnagyobb színpadi hatással gyakorolhatja, valószínű, hogy a jobban informált, lovagias Harden, elállva a képzeletbeli mártír érdekeinek elszánt védelmezésétől, Tolsztoj családi életének megítélésében elnézést gyakorolt volna. Kár, hogy nem várta meg a jobb információt és halaszthatatlanul szükségesnek tartotta telegrafikus gyorsasággal ítélkezni a ravatalon fekvő halottnak a családi életéről is. Bár az is meglehet, hogy ha az özvegy nyilatkozatát nem találja eléggé közlékenynek, még a lovagon is felülkerekedett volna benne a született riporter, aki azt kérdi:

- De jó, asszonyom, akkor tessék igazolni, hogy ha nem Ön miatt, hát miért menekült el Tolsztoj a kolostorba?!

                             Harmadik közlemény

Hogy miért bujdosott el Tolsztoj? Ezt bizony csak találgatni lehet; erre a kérdésre senki se felelhet valami határozottat. És egészen fölösleges volna Hardennek ezt a kérdést újra fölvetnie, mert ha Tolsztoj grófné mindaddig vádlott marad, míg Hardent, a zsurnalisztikát és a krajcárjukért feleleteket követelő újságolvasók kíváncsiságát valami elfogadható magyarázattal - mondjuk: egyetlenegy, vastag betűkre méltó, rövid, de valami pikánsat tartalmazó mondattal - ki nem tudja elégíteni: akkor a szegény Tolsztoj grófné örökre vádlott fog maradni.

Mindenki, aki csak hozzászólhatott, elmondta már erről a magáét, amit tud; és a sok tanúvallomásból, az apró események részletezéséből meg lehet állapítani, tisztában lehetünk vele, hogy itt senki se titkolózik, de senki se tudja kellőképpen megmagyarázni, mért akart Tolsztoj abba a kolostorba vonulni, ahonnan Harden egy orosz kollégája megugrasztotta és továbbmenekülésre kényszerítette. Nem tud kielégítő feleletet adni erre a kérdésre, nemcsak hogy Tolsztoj grófné nem, hanem Makoveczki doktor sem, akit Tolsztoj magával vitt, sőt Tolsztoj leánya, Alexandra grófnő sem, akihez Tolsztoj - nyilván, mert a legjobban meg tudta őt érteni - bizalmasabb volt, mint bárkihez. Az egyetlen, aki talán alaposan meg tudta volna magyarázni a dolgot, már nem él, és amíg élt, nem szolgált magyarázattal, mert édes-keveset törődött a tisztelt közkíváncsisággal.

De meglehet az is, hogy maga Tolsztoj se tudta volna (ha véletlenül akarja) mindenki számára érthetővé tenni, hogy mely apró események és körülmények csiholták ki belőle ezt az elhatározást, és hogy lelki izgalmai, indulatai meg a pusztuló szervezetében titokzatosan megnyilatkozó, benne mindenkorra némán maradó vagy talán neki magának is a legkülönösebben ellentétes és bonyodalmakat sugalló, könnyen félreérthető szuggesztiókat nyújtó, majd erre, majd arra a tervezgetésre ösztökélő homályos vágyakozások mért éppen ehhez az elhatározáshoz vezették a legnagyobb erővel. Még az is meglehet, hogy Tolsztoj maga se tudott volna pontosan beszámolni arról: mi történik benne, amikor izgalmainak árjából úgy akart menekülni, hogy szinte görcsösen kapaszkodott bele abba a neki kellemességeket ígérő tervezgetésbe, mely arra sarkallta, hogy: "El, el a kolostorba!" Vannak nagy idegességek, amelyeknek a hatása alatt a lélekben viharzó erők a megrázkódtatott szervezetben hánytvetett akaratot olyan cselekedethez vezetik, amely mint eredő a motoroktól igen messzeesőnek látszik. Ezek az idegességek, amelyeket csak a sancta simplicitas nem ismer, különösen nagyok szoktak lenni az öreg embereknél, és alighanem legnagyobbak az erős egyéniségeknél, akiket világfelfogásuk és hatalmas meggyőződésük, élet- és emberismeretük, de az egész életük is ahhoz szoktatott, hogy a saját impulzusaikat többre értékeljék, mint környezetük szavát, mint másoknak a nézetét, mint bárkinek, akár az egész világnak a véleményét.

Nemigen van elterjedtebb és egyszersmind nagyobb tévedés, mint azoknak a minden pszichológiai ismeret nélkül gondolkozó naivoknak a tévedése, akik minden öreg emberben, csak azért, mert ezek már hallgatabbak, mint ők, egyszerűen skartba tehető bőr- és csontmaradványokat, minden lelki életből egy második gyermekségbe visszasorvadó, újra elállatiasodó kis gnómokat, egy-egy darab teljesen kihűlt és megkeményedett lávadarabot látnak. Bizonyára vannak ilyen öregek is: a betegek; a dementia senilis és a végső elaggulás betegei, meg az olyanok, akik a fiatalságukban se voltak testileg-lelkileg tökéletesen egészségesek. De vannak olyan igen öreg emberek is - a nyolcvanas és kilencvenes éveket taposók közül is sokan -, akik, mert hatalmas szervezetűek voltak, végig megőrzik a testi és lelki egészségüket, akiknek a lelki élete tehát épebb marad, mint számtalan olyan fiatalé, akik tudatosan vagy öntudatlanul a betegségek egész sokaságát cipelik magukban; mert hogy a végső elaggulás nemcsak hogy nem évszámhoz, de nem is évtizedhez kötött valami, ez látnivaló abból, hogy vannak a száz éven is túllevő emberek, akiken semmi nyoma annak a dementia senilisnek, amely hatvanéves korában is leteperheti az embert.

Az élet teljességét élők önzése azonban, mely nem törődik az öregekkel, hozzászokott ahhoz a felfogáshoz, hogy az igen öreg emberekben már csak állati életet élő, eleven gépeket, végképpen lehiggadt és végképpen megnyugodott emberromokat, gyermekekké visszaegyszerűsödött figurákat és a lelki hidegtől szinte kijegecedett vázakat lásson. Ez a felfogás a nyolcvanon felül lévő embereknek csak a Télapó szerepét osztja ki nagykegyesen, Télapóét, aki legyen boldog, ha egyetlen örömére még dédelgetheti és dajkálhatja az unokákat és a szépunokákat, már amennyiben ezek a papának és a mamának alkalmatlanok, s jobb mulatság híján hajlandók Télapó térdén táncolgatni. Csakhogy ez a felfogás az emberi önzésből fakadó valami és nem a természet életosztása.

A természet, akárhányszor, még a nagyszerű alkotások képességét se vonja meg a nyolcvan éven felül lévő embertől, és ha valaha egészséges szervezettel ajándékozta meg, sokkal lassabban rövidíti meg lelki életében az igen öreg embert, mint ezt a fiatalság mohó önzése képzeli. Az igen öreg ember, kivált ha hatalmas egyéniségnek született, sokkal komplikáltabb lelki életet él, sokkal több érzés él, küzd, izzik benne, sokkal több indulatot tart féken, de képes szabadjára bocsátani, sokkal több akaraterőt tud kifejteni, vérévé vált meggyőződései sokkal kitartóbb, következetesebb, energikusabb cselekvést tudnak kiváltani belőle, mint ezt az a bizonyos naiv életfelfogás képzeli. Az igen öreg, de egészséges embernek nem az érzése vagy az akarata kevesebb, csak a meggondolása nagyobb, mint másé, mert tisztábban látja az embereket és a dolgokat, s tapasztaltságánál fogva jobban ki tudja számítani, miért és mit érdemes tenni, mint a könnyen hevülés. És bizonyára kevésbé közlékeny, mint a fiatalság, mert természetes társtalanságában kevesebb megértésre számíthat, mert nagyobb átlátásánál fogva szerényebb a dolgok rendjével szemben, és mert már megtanulta, hogy a közlékenység nem a Tehetség erejének a csapongása, hanem gyöngeség. De ez nem jelenti az, hogy a lelki dolgokra vonatkozó cselekvőképessége, érzésének intenzivitása vagy éppen gondolkozó ereje jelentékenyen vagy éppen annyira csökkent volna, amint azok szeretik hinni, akik már szívesen letolnák a színről. És ha erős valakinek született, amíg az egészségét épségben meg tudja őrizni, ami nem ritkaság, a nyolcvanadik évén túl is kompozitabb egyéniség marad, mint azok, akik lelkiekben gyöngén fölfegyverkezve indulnak neki az életnek, akik fiatalkorukban se voltak senkik és tucatemberekként érkeznek a férfikorba is. Az igen öreg emberek néha nagyobb lázadók, ha kevésbé szájasak is, mint azok, akik a legtöbbet zajonganak a piacon; az impulzusaik erősebbek, mint sok fiatalé. És Télapóban akárhányszor nagyobb viharok dúlnak, mint a csak évszámra fiatal embereknek egy-egy egész csoportjában, amelyet a sok nagyszerű impulzus mindössze odáig juttatott, hogy fáradhatatlanul hadonász és zajong egy-egy üres jelszó körül.

Még forradalmakban is látni az igen öreg emberek energiájának fel-fellobbanását, de ezeket a fellobbanásokat ritkábban vesszük észre, mint az aggulni kezdő embereknek azt a "magukról és korukról való megfelejtkezésé"-t, amikor az öreg ember a köznapi életben valami olyan cselekedetre "ragadtatja magát", amelyet a fiatal kor vagy mindössze húsz év számára szeretünk lefoglalni, noha a természet e tekintetben is liberálisabb, mint az ember. Ilyenkor, minél magasabbra kiemelkedő egyéniség a "megtévelyedő" és minél hosszabb életet töltött a legtiszteletreméltóbb munkásságban, annál inkább vigadunk és nevetünk azon az "esztelenségén", hogy nem akar lemondani az "élet jogá"-ról, amelyet különben olyan sűrűn szeretünk hangoztatni; és annál inkább megbotránkozunk rajta, hogy kiszállott abból az üvegkoporsóból, amelyben érdemeinek jutalmául számunkra látványosságul szolgálhatott, s nem akarta megtenni nekünk - akik tiszteletünkkel őt annyira leköteleztük - azt a csekély szívességet, hogy ott maradt volna az élőhalottaknak abban a múzeumában, ahová őt esztétikai gyönyörködésünk céljaira elskatulyáztuk. Pedig ha a senkinek számadással nem tartozó aggastyánok "megbolondulás"-ait olykor-olykor az akarat elgyöngülése, a gyermekes befolyásoltság, az átlátás megrövidülése, az önuralom elvesztése vagy a dementia senilis-szel járó moral insanity idézi elő, viszont vannak ezek között az egyformán és sommásan elbírált, úgynevezett megbolondulások között olyan esetek is, amelyeket kár összetéveszteni amazokkal, amelyekben nem az akarat meggyöngültsége, hanem az akaraterő egy utolsó hatalmas fellobbanása a főmotor, s amelyekben az elítélt eset mögött nehéz meg nem látni azt a vakmerő hőstettet, hogy az igen öreg ember utolsó napjainak valami öröméért, vagy legalább békéjéért szembeszállott az egész világ ítéletével, mert ezt a még rá várakozó kevés jót is többre becsülte, mint azt a kétes értékű szerencsét, hogy továbbra is a köz bálványának s egyszersmind szomorú, szánalomra méltó rabszolgájának a szerepét játszhassa. Az igen öreg emberek annál bölcsebben teszik, ha egyszer s mindenkorra lemondanak arról, hogy a tömeg esztétikai gyönyörködésének a tárgyául szolgáljanak, mert ennek a megtisztelésnek a lovag-, közép- és nagy-keresztje ahhoz van kötve, hogy teljesen visszavonuljon az élet bármely javáért pályázók sorából, hogy múmiaként éljen és hogy múmiaként is mindig kötélnek álljon, azaz megmaradt életerejét csak életjelek adására használja fel, s mindannyiszor elő legyen ráncigálható, ahányszor a közkíváncsiság meg akarja interjúvolni.

Minthogy cselekedetének indító okai máig ismeretlenek maradtak, csak találgatni lehet, hogy Tolsztoj, amikor elhagyta a családját, nem egy fiatal nőért, hanem a kolostorért, és szembeszállva az egész világ ítéletével, sőt még azzal a veszedelemmel is, hogy így Harden Miksa kénytelen lesz őt megbélyegezni, elbujdosott otthonából, hogy meglelhesse az óhajtott nyugalmat: bolondságot követett-e el vagy vakmerő hőstettet? Talán egyiket se. Mindenesetre lehettek rá súlyos okai, hogy így cselekedjék, és ha senkinek se magyarázta el részletesen, hogy mik ezek az okok és miért űzik el megszokott otthonából kényszerítő erővel - ez még nem kompromittálja elhatározását, sőt csak elhatározásának megfontoltsága mellett szól. Hogy ez a szép, erős aggastyán, aki egy-két héttel a halála előtt még megülte a lovat, mindvégig teljes frissességgel gondolkozott és erősen tudott érezni, láthattuk az utolsó irataiból; hogy mindvégig tudott akarni, elhatározni, dönteni és cselekedni, erről meggyőzhet bennünket legutolsó, sokat vitatott lépése is, akár kényszerítő szükségből, akárcsak a már közeledő betegség egy első raptusában szánta rá magát erre a költözködésre. Elképzelhető, hogy valóságos hőstettet követett el, amikor mindannak ellenére, ami megszokott otthonához fűzte, kiragadta magát egy rá nézve súlyosan terhes helyzetből, hogy megtalálhassa azt a nyugalmat, amelyet otthon nem találhatott meg, s talán éppen azért nem, mert családját semmiféle életmódváltoztatással nem akarta terhelni, s amelyre mégis szüksége volt, akár azért, hogy háboríthatatlanul élhessen valamely munkatervének, akár azért, mert gyöngülő szervezete parancsolóan megkövetelte az otthon (nem családja hibájából, hanem az összeköttetéseiknél, viszonyaiknál fogva) meg nem található lelki békességet. Elképzelhető az is, hogy se ilyen kényszerítő szükség és hősies elszántság, se pedig beteges raptus nem vezette, csak éppen a pihenésnek, az üdülésnek az a vágya, amely néha-néha mindenkit rábír a hely- és levegőváltoztatásra; mert hiszen semmi se bizonyítja, hogy örökkön a kolostorában akart volna maradni és hogy szakítani akart volna a családjával. Ellenkezőleg, bizonyíték van rá, hogy fenntartotta az összeköttetést a családjával, s a leányával tudatta, hogy hová megy; és ha családjának ama tagjaival, akikről föltette, hogy szándékáról le akarják beszélni, vagy talán érte mennek, nem is közölte, hová vonul el pihenni vagy dolgozni, ebből még nem következik, hogy egy életre végezni akart velük, csak az, hogy ezek ellenére is végre akarta hajtani az elhatározását és lehetetlenné igyekezett tenni, hogy ezek pihenését vagy munkálkodását megakadályozzák vagy megrövidítsék. Ez a második eset sokkal inkább valószínű, mint akár az első, akár a harmadik. De igenis, elképzelhető a harmadik eset is, hogy: a már közeledő betegségnek egy raptusában szánta el magát a költözködésre.

                             Negyedik közlemény

Igenis, elképzelhető, hogy már a betegség űzte ki otthonából, és hogy a kolostor felé, a kalandba, a bizonytalanságba, valami újba, az vezette kézenfogva, akit a primitívek kócsagtollas, pörge kalapú, széles csizmájú, kaszával fölfegyverkezett csontváz-embernek rajzoltak; elképzelhető, hogy Makoveczki doktor, aki most csupa jólértesültség és bölcs átlátás, akkor kevésbé volt körültekintő és mint Hoffmann meséi-ben Crespel öreg, süket szolgája, azt se tudva, mi történik, értetlenül szaladt, tipegett, baktatott öreg gazdája után, aki hajadonfővel és mezítláb is megindult volna, s akit a halál vezetett: "Csak előre!" Ha sejtheti is, mit tudhatja azt az élők sokadalma, micsoda testi és lelki megrázódással jár az, mikor a halál hosszú, csöndes munkája után végül, most már erőszakosabban, egy utolsót roppant a szervezeten?!... hogy mekkora lehet ez a testi és lelki megrázkódás olyankor, mikor a halálnak egy erős, vén tölgyet kell az életből kicsavarnia?!... és hogy milyen rémes, a legbetegesebb idegesség ingerlékenységét is messze meghaladó izgalmakkal járhat az, mikor a halálnak a hosszú időn át egészséges, szívós, kiszáradt, szinte petrifikált öreg testet át kell rendítenie a testetlenségbe?! Mindnyájan ismerjük azt a bármilyen csekély neuraszténiával is együttjáró jelenséget, hogy az ideges ember nem tudja: mi bántja, mi ingerli, mi nyugtalanítja, mit akarna és nem képes megérteni, hogy: mi történik benne - azt a jelenséget, hogy az idegesség betege valami nagy elégedetlenségnek számtalan apró tűszúrását és a határozatlan vágyak egész sokaságát érzi, de azonkívül, hogy másképpen, máshol szeretne lenni s talán szeretne kibújni a bőréből, nem bírná megmondani, hogy momentán mit óhajtana és mit választana; azt a jelenséget, hogy a különben egészséges, de az idegességtől gyötrött ember az őt kísértő impulzusok egész sokaságából kiválaszt egyet, maga se tudja, mért éppen ezt, de amellett gyanítja, hogy csakis azért enged bármely s találomra éppen ennek az impulzusának, mert más idegállapotba szeretne menekülni, mert abban reménykedik, hogy a bármilyen cselekvés erejével előidézett változás ki fogja szabadítani rossz érzéseinek a fogságából, mert akármilyen elhatározással vagy cselekvéssel mint reakcióval le akarja rázni magáról azt a maga se tudja mit, ami testét vagy lelkét nyűgözi. Jól ismerjük ezt a testi-lelki állapotot, amelynek olykor-olykor majdnem minden ember rabja; és mégis csodálkozunk rajta, hogy a holtra váló ember, aki nem tudja, hogy mi történik vele szörnyű idegességében, amelyben ingerlékenysége szertelenre növekedett s amelyben talán az őt bántó és folytonosan ingerlő körülmények egész sokaságának a nyűgét kell eltűrnie, azt remélve, hogy bármely radikális változással nyugodtabb lelkiállapotba menekülhet, engedett annak az impulzusának, amely úgy látszik, nem állja ki a mi nyugalmas kritikánkat. Csodálkozunk rajta, mert amennyire szeretjük általánosítani és törvénnyé tenni, ami nekünk mindennapos, olyan nehezen tudjuk megérteni, ami egy kicsit messzebb van tőlünk.

Reasszumálva a könnyen elképzelhető lehetőségeket: amint lehetséges, hogy Tolsztoj valóságos hőstettet követett el, amikor kirontott a rá nézve tűrhetetlen helyzetből a munkaképességért vagy a megviselt szervezetének levegőszerűen szükséges lelki békéért - amint valószínű, hogy se ilyen hősies elszántság, se valamely beteges impulzus vagy öreg-gyerekes makacskodás nem vezette, csak egyszerűen pihenni akart, de esze ágában se volt elszakadni a családjától -, éppúgy lehetséges az is, hogy már valami alattomos láz dolgozott benne, hogy már a holtra vált, megroppant és összeomlóban lévő szervezet utolsó betegsége izgatta, ingerelte, űzte, hogy már a nagy költözködésre hívó titkos szózat hevítette fel utoljára, amikor mindenkinek megérthetetlenül s talán maga se tudva, hogy mért és mit csinál, egyszerre csak előállott minden elégedetlenségével és koldusbotként véve maga mellé Makoveczki doktort, nekiindult az éjszakának De még ha ezt a legutóbbi lehetőséget bizonyosságnak fogadjuk is el: ebből se következik, hogy Tolsztoj grófné valóságos mártíromságban élt volna férje oldalán.

Tolsztoj grófné állítólagos mártíriumára mint bizonyítékra annak a felfogásnak van szüksége, mely Tolsztojt - Harden és mások irataiban - azzal a váddal akarja kisebbíteni, hogy Tolsztoj egész családját feláldozta, akár a szertelen hiúságának, annak a minden érzésnél erősebb ambíciójának, hogy az egész világ előtt, a jelenben is, jövőben is mint próféta szerepelhessen, akár a jobbik esetben a mániákusságának, annak a minden családi érdeket feláldozó kívánságának, hogy cselekedeteiben a tanításához következetes maradhasson. Hogy tehát, ha a hiúságáról, az ambíciójáról vagy talán a hóbortjairól, a tébolyáról volt szó, nem ismert családi érzést; hogy csak hiúság és szereplésvágy vagy monománia és ezt a monomániát kielégíteni iparkodó önzés lakott benne; hogy valójában nem szerette se a gyermekeit, se a feleségét, csak magamagát, s ez a rideg önzés annyira dominálta, hogy nem maradt érzése és gondolata, csak annak a tanításnak a számára, amely tanítás helyességében talán nem is hitt, s amely tanításból csak dicsőségének a templomát akarta felépíteni.

Ez a vád - amely, ha helyt állana, megsemmisítő volna Tolsztojra nézve - abban a nem csekély gyöngeségben leledzik, hogy nemcsak minden megfontolásra méltó bizonyíték, de egyszersmind alap nélkül való. Az olyan emberrel szemben, aki annyira együtt élt (nagy időn át!) a családjával és olyan szépen gondoskodott a családjáról, még pedig sokkal inkább a maga keresetéből, mint abból, amit örökölt - az efféle vád egyszerűen elesik. Mert azzal az ellenvetéssel, hogy nagyobb vagyont hagyhatott volna a családjára, ha az anyagi érdekeit élelmesebben gondozza, ha családjának az érdekét jobban portálja, ha rávehető lett volna a vagyongyűjtésnek olyan módjára is, amely csakugyan bajosan fért volna össze a tanításával - ezzel az ellenvetéssel nem érdemes komolyan foglalkozni. Bizonyos, hogy Tolsztoj, ha kapzsi és felcsap azok közé a barátok közé, akik vizet prédikálnak és bort isznak, több pénzt szerezhetett volna. De se a családja, se senki más nem követelhet valakitől olyan vagyonszerzést, amely nem fér össze a gondolkozásával, az erkölcsével. Ezt csak a teljesen erkölcstelen felfogás kívánhatja. Szerencsére még nem általános az a felfogás, hogy csak az szereti a családját, aki minden elképzelhető eszközzel és módon kifosztani iparkodik az egész világot, hogy minél többet kaparhasson össze a feleségének és a gyermekeinek; csinos kavarodások származnának belőle, ha ez a felfogás úgy hirtelenében általánossá válnék. Ezen az alapon minden gyermek a szeretetlenség, a rideg önzés és lelketlenség vádjával illethetné az apját, vagy azon a címen, hogy ha nem szerezhetett, mért nem lopott össze neki egy kis vagyont?... vagy azon, hogy: ha szerzett, mért nem lopott hozzá még egy másikat is?... vagy végül, ha ezt is megtette, mért nem lopott össze háromszor, tízszer annyit? De, ismételjük, ezzel az ellenvetéssel nem érdemes foglalkozni. S akkor hát min alapul az a vád, hogy Tolsztoj nem szerette se a gyerekeit, se a feleségét? Azon, hogy egész életét családi körben élte le és hogy apáitól örökölt, ősi hajlékát minduntalan föl-fölkeresték azok a felnőtt, már idős gyermekei is, akik annak idején elhagyták a családi fészket, hogy a maguk kedve szerint, a maguk életét éljék? Vagy azon, hogy egész családja megszokott kényelmének nem annyira az örökölt vagyon, mint inkább Tolsztoj irodalmi munkásságával szerzett keresete volt a végképpen soha ki nem apadó forrása?

Ennek a vádnak nincsen komoly alapja, s az a bizonyítékképpen emlegetett nagy hangú kijelentés, amellyel Harden a vádat megerősíteni iparkodik, semmit se bizonyít, annál kevésbé, mert nem tényekre hivatkozik, csak egy semmivel se igazolt, puszta állítást bocsát világgá, amely, szemben az ismeretes tények sokaságával, még föltevésnek sem állhat meg. Hogy Tolsztoj nem szerette a feleségét, és hogy a rideg lelkű, önimádó, szertelenül hiú és szertelenül ambíciózus, mániákus öregember oldalán Tolsztoj grófné élete vértanúság volt - ez csak újságírói "kombináció". Harden szerint ennek a kombinációnak a helyességét kétségtelenné teszi az, hogy Tolsztoj közvetlenül a halála előtt képes volt elhagyni a feleségét, aki mellette öregedett meg. Mert Harden vádiratának legjobban sziporkázó argumentálását Tolsztojnak erre az egyetlen cselekedetére építi. Fölveti a kérdést: szerethette-e a feleségét valaha az az ember, aki képes elhagyni az élete társát, mikor ez megöregedett?... fölvet mindjárt egy másik kérdést is: vajon lehet-e az asszony élete más, mint mártíromság, egy olyan embernek az oldalán, aki erre képes?... és nyomban nagy határozottsággal kiált "nem!"-eket ezekre a kérdésekre, mert az egész ügyet eldöntöttnek tartja az újságíróknak azzal a föltevéseken és mendemondákon alapuló hírével, hogy Tolsztojnak a kolostorba való költözködését egy viharos családi jelenet előzte meg, amelyben a vitatkozó két fél közül - a Harden gyors ítélete szerint -, mint máskor is, ezúttal is nyilván csak az asszony húzhatta a rövidebbet. Elfelejti, hogy erről a sokat emlegetett családi jelenetről, amelynek nem volt tanúja, a nyilvánosság és kritikája nem tudhat semmi bizonyosat (s Harden felolvasása óta se tudott még többet, mint amennyit Tolsztoj grófné közölt a nyilvánossággal; és ez igen kevés, de mindenekelőtt éppen nem az, amit a vádaskodás szimatol). Nem ejti gondolkodóba, hogy teljességgel nem szól a Tolsztoj szeretetlensége mellett, ha a felesége az ő oldalán, folytonosan az ő társaságában, vele öregedhetett meg. Nem jut eszébe, hogy semmi se bizonyítja - sőt még csak föltételezni se lehet jogosan, mert a föltevéshez sincs meg a kellő alap -, mintha Tolsztoj a feleségével való szakítás szándékával hagyta volna el otthonát, és még ha Tolsztoj, az indulatosság pillanatában valami ilyes nyilatkozatot ejtett volna is el, senki se tudhatja, hogy - ha a halál nem végez vele olyan gyorsan -, nem tért volna-e vissza otthonába, a feleségéhez, önként, talán már egy pár nap múltán, mihelyt lecsillapodott? És nem fordul meg a fejében, hogy egy több, mint nyolcvan éves életet nemcsak az utolsó napjaiból kell megítélni.

Tolsztoj grófné arról a jelenetről, amelyet az ő vértanúságának a bizonyítéka képpen emlegettek, elmondta, amit a nyilvánosság számára fölfedni helyénvalónak látott; nem hallgatta el, hogy volt kettejük között nézeteltérés, de hangsúlyozta, hogy ez nem volt többet jelentő, mint azok a nézeteltérések, amelyeket a legegyetértőbb házaspár se kerülhet ki (mert két embernek, akármennyire szeretik is egymást, nem lehet mindenről egyforma a gondolata, az érzése, az akarata). És ebben a dologban ítélkezni csakis ő illetékes; az ő nyilatkozata után semmiféle kételkedésnek nem lehet helye. Ha őt bántotta, hogy mártírnak akarják feltüntetni, ha őt felháborították a családi életükről terjesztett kósza hírek, ha ő rajta volt, hogy eldicsekedhessék férje változatlan szeretetének a tanújeleivel (azokkal a csupa gyöngéd gondoskodásra valló s gyöngéd hangú levelekkel, amelyeket a legutóbbi időben kapott férjétől), ha ő tanúvallomásokkal is kész volt bizonyítgatni, hogy házaséletüknek a békéjét soha se zavarta meg semmi: ez elég ékesen szóló. Ha az életét csakugyan mártíromságban töltötte volna, ha soha se büszkélkedhetik férjének a szeretetével vagy legutóbb elveszítette volna ezt: úgy most bizonyára hallgat. Nem kellett volna megszólalnia; senki se vonta kérdőre. Önként állott elő, hogy tanúságot tegyen halott férje mellett. Lehetetlen mást keresni szavai mögött, mint amit mond.

Talán nem mond el mindent, amit elmondhatna; de ez természetes. Meglehet, hogy sokat hánytorgatott utolsó vitatkozásuk hevesebb volt a korábbiaknál. Meglehet, hogy Tolsztoj grófnéban a családja érdekeit védelmező matróna, az anya, a nő, aki jobban együtt érez a családjával, mint az egész emberiséggel, messzebbre ment a vitatkozásban, semhogy ezt később meg ne kellett volna bánnia. Meglehet, Tolsztoj is szokatlanul izgatottan hivatkozott rá, hogy éppen eleget tett a családjáért, hogy nem ő tartozik az új nemzedéknek a teljes önmegtagadással, hanem ez tartozik neki hálával, és azt a jogát, hogy a gondolkozása szerint járhasson el, hogy a kedve szerint, az érdemeihez képest élhessen, talán erélyesebben reklamálta, mint máskor. Meglehet, hogy az idegesség ez egyszer többet mondatott velök, mint amennyit a nyugalomban gondoltak, és szóváltásuk hangosabbá lett, mint óhajtották volna; meglehet, mert az ingerlékenység és a felindulás nem a fiatalság kiváltsága. De ez az ő titkuk. Ez már nem tartozik a nyilvánosságra. Tolsztoj özvegye megkövetelheti, hogy kíméljék az érzékenységét s ne kellessen nyilvánosan számolnia arról, amiért talán szemrehányást kell tennie magának; megkövetelheti, hogy ezen a réven ne illessék váddal azt, akivel szemben talán ő követett el hibát; megkövetelheti, hogy ne legyen kénytelen intimitások közlésével és érzéseinek profanizálásával védelmeznie meg férje emlékét azok ellenében, akik kéretlenül, fölöslegesen és az érzéseit felháborítóan prókátorkodnak vagy kardoskodnak mellette. A nyilvánosságra és kritikájára csak az tartozik, hogy a köz emberének a magánéletében voltak-e olyan tettek, amelyek szégyenletesek, vagy mutatkoztak-e olyan érzésnyilvánítások, amelyek nem válnak dicsőségére, amelyeket jellemének foltjaiként, árnyékoldalaiként kellene emlékezetben tartani. Hogy Tolsztoj életében nem volt semmi ilyes takargatni való, annak megállapításához tökéletesen elég az áldozataként feltüntetett feleség tanúbizonysága. Még ha az a nagy garral firtatott jelenet csak a már nyilván nagybeteg s lázasan ideges Tolsztoj hibájából vált volna a legtermészetesebb vitatkozásnál hangosabbá és egészen a nyilvánosságig elhallatszóvá - ez csak egyetlen jelenet volt, s ezzel az egyetlen jelenettel egy hosszú élet sok gyöngédsége, s a hosszú együttélésben kipróbált állandó szeretet számtalan megnyilvánulása, a tények sokasága áll szemben. Ha Tolsztoj özvegye nem érezte magát mártírnak és minden érzésével tiltakozik az ellen, hogy őt áldozatnak tüntessék fel, ezzel a legilletékesebb és föltétlen respektust parancsoló tanúvallomással elesik az az egész, puszta fantazmagóriákra épített vád, hogy Tolsztoj feláldozta a családját, akár a "mániákusság"-ának, akár a "nagy hiúság"-ának.

                             Ötödik közlemény

Makoveczki Dusán doktor, aki - az újságíróknak tett nyilatkozataiból ítélve - nagyobb fontosságot tulajdonít a maga szereplésének, mint amennyit mi tulajdoníthatunk neki az után, hogy háziorvos és kvázi titkár létére nem tudta megakadályozni a haldoklani kezdő aggastyán útrakelését: azt az ellentétet, mely az öreg házastársak között Tolsztoj elbujdosása előtt fölmerült, úgy látszik, jelentősebbnek tartja, mint amekkoráról Tolsztoj özvegye emlékezett meg, amikor elismerte, hogy férje elutazása előtt csakugyan volt köztük vitatkozás, de nem nagyobb és nem hevesebb hangú a hosszú időn át együttélő két ember közt okvetetlenül fölmerülő nézeteltéréseknél. Erre vall Makoveczki doktornak az a tanúságtétele, hogy a Szamardino monostor mellett lévő fogadóban, ahol két napot és két éjjelt töltöttek, Tolsztoj feleségének levelet írt, amelyben bejelentette, hogy örökre otthagyja eddigi életét és Jasznája Poljanát.

Mielőtt ehhez a tanúságtételhez megjegyzést fűzünk, állapítsuk meg, hogyan adja elő Makoveczki doktor Tolsztoj bujdoklásának történetét.

A doktor mindenekelőtt nem felel arra a kérdésre, hogy családi viszály volt-e az exodus oka? Aztán így mondja el, amit tud: Tolsztoj már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy milyen jó volna egészen egyszerű életet élni, keveset, csak a legszükségesebbet költeni, hogy ne váljon mások terhére, ne éljen jobban, mint más, szóval úgy élni, mint a legegyszerűbb muzsik. Ez a vágy támadt fel benne újult erővel, s kevéssel a halála előtt elhatározta, hogy elvándorol Jasznája Poljanából. Közölte a doktorral tervét és felajánlotta neki, hogy legyen társa azon az úton, mely előbb "a nép közé és ezzel a magányossághoz" vezeti, ahol "az emberi tökéletesség útját akarta keresni", s ahol "talán valami újat találhat"; de "nem külső formákra törekedett, hanem csakis az isteni lényeget vágyott elérni." Közölte tervét leányával, Alexandrával és ennek Theokrita nevű barátnőjével is, elbúcsúzott tőlük és megkérte őket, hogy négy nap múlva "jöjjenek utána Szamardino Monasztirba, ahol hétszáz apáca lakik, köztük Tolsztoj nyolcvan éves nővére, Mária Nikolajevna is." Kimentek az állomásra s felültek a vasútra. Koszelszk állomásig utaztak, ott kocsira szálltak és este hétkor az Optina Pustin monostorhoz értek. A monostor körül kis vendéglők vannak zarándok emberek számára; ott szálltak meg. A rázós kocsiút Tolsztojt fáradttá tette és elgyöngített; elhatározták tehát, hogy megpihennek. Tolsztoj este korán aludni tért, hajnalban fölkelt, délelőtt írogatott, majd kiment a fogadóból s azon tűnődött, hogy meglátogassa-e a sztarecet, a monostor öregét, a legtekintélyesebb emberét, akit a hívek vallási kételkedések esetén szoktak fölkeresni. Tolsztoj szerette volna látni, hogyan él az a másik öreg, aki minden testi vágyát megölte, aki jobb életre törekszik, szelíd és jámbor. Többször elindult, hogy bemegy a skitbe, ahol a kiválasztottak, a szentek élnek, a legájtatosabb szerzetesek, akikhez csak igen fontos kérdésekben fordultak a hívek. Köztük lakik a sztarec is. De aztán újra meg újra visszafordult és nem ment be; miért? - a doktor nem tudja. Hát tovább mentek. Kocsira ültek s este ötkor a Szamardino monostorhoz értek. Tolsztoj egyenesen a kolostorba ment, fölkereste nővérét, akinek már reggel üzente egy apácával, hogy délután eljön. A doktor addig szobát foglalt le. Egy óra múltán ő is a testvérekhez ment s a nyolcvan éves nővért és a nyolcvankét éves fivért könnyek között találta. Aztán visszatértek a monostor mellett lévő fogadóba, ahol két szobájuk is volt. Két éjjelt és két napot töltöttek ebben a fogadóban. Tolsztoj itt egy cikket írt a halálos ítélet ellen és itt írta meg a leveleit is: egy közös levelet gyermekeinek, meg azt a bizonyos levelet feleségének. Üzleti leveleket nem írt; "nem törődött azzal, hogy mi maradt utána". A két éjszaka közül az elsőt nyugodtan töltötte, a másodikat már nem. Kora hajnalban elküldte a doktort, hogy költesse fel a nővérét, el akar tőle búcsúzni. De mire az öregasszony fölkelt, Tolsztoj már megváltoztatta tervét s nem búcsúzva el testvérétől, aki nem látta többé, útra kelt Alexandra leányával és ennek Theokrita nevű barátnőjével, akik időközben megérkeztek. Kocsin Koszelszk állomásra mentek és az első vonattal elindultak. Tanácskoztak, hová menjenek, végre elhatározta, hogy Novocserkaszkba megy, ahol Mária Nikolajevna unokája él. De útközben Tolsztoj hirtelen rosszul lett, ájulások fogták el, a doktor le akarta szállítani, de egy állomásnál sem volt épület s a falu messze lévőnek látszott. Végre Asztapovóban kiszállhattak. Tolsztoj nem fogadta el a segítő kart; egyedül szállott le a vonatról. Nem akart az első osztályú váróterembe bemenni; a másodikban várta meg, míg az állomásházban elkészítik számára a szobát. Mikor tudatták, hogy már megvetették az ágyat, magától állott fel s megint segítség nélkül ment a nyolcvan lépés távolságra lévő házhoz. A betegsége már régibb keletű volt. Harmadfél év óta minden öt-hat hétben ájulási rohamok fogták el. Vándorútján az első ilyen roham Szamardinóban érte. Máskor az ájulásból hamar magához tért, de ezen a napon délután négy órakor fázni kezdett, a hideg kilelte. Tüdőgyulladást kapott. Mikor ezt betegsége harmadik napján megtudta, azt mondta: "Matt! Bocsássatok meg, sajnálom, hogy nektek kellemetlenséget okoztam." Halálos ágyán is dolgozott, a második, harmadik és negyedik napon. Alexandra leányának gondolatokat diktált Istenről. Olvasott is. A saját "Minden napra" című könyvét, Nikolajev "Isten fogalma" című könyvét és Novoselovnak "A hitről" szóló munkáját. Mikor a fiai megérkeztek, elcsudálkozott; vajon honnan tudták meg, hogy hol van? Utolsó szavait Szergej fiához intézte: "Szergej, igazságot szeretek, sokat, szeretek mindenkit..." Aztán többet nem beszélt s hazugság minden mondás, amit az újságok a haldokló Tolsztoj szájába adtak. Szótlanul halt meg. (Pásztor Árpád látogatása dr. Makoveczki Dusánnál, Az Est, 1911. január 26.)

Jegyezzük meg itt, amit Makoveczki doktor nem említ, de amit az újságok jelentettek és senki se cáfolt meg, hogy: Asztapovóban a lehető leghamarabb ott volt Tolsztoj grófné is.

De a doktor előadásából is kiderül mindenekelőtt az, hogy: Tolsztoj a családja körében élt és a családja körében halt meg. Abból, hogy elutazását tudatta a leányával, ezt maga után hívta, először is a nővérét látogatta meg és utoljára is azt mondta a fiainak, hogy. "szeretek mindenkit" - bajos azt állapítani meg, hogy szakítani akart a családjával.

Kiderül továbbá, hogy Tolsztoj az egész úton beteg volt. Bujdoklásának harmadik napján ájulási roham érte, éjjel nem tudott aludni, egyik helyről a másikra mindig a betegség rohama űzte tovább. Abból, hogy egyik helyről a másikra kívánkozott, hogy megindult és már napokig volt úton, de mégse tudta elhatározni, hol fog megállapodni, hogy sokat tűnődött azon, mit tegyen, és hogy minduntalan megváltoztatta az elhatározását, kitűnik, hogy egész útján állandóan olyan nagy lelki izgalomban volt, amelynek a tartósságát, csillapodás nélkül való permanenciáját csak a nagyon beteg ember idegzetének rendkívülire fokozott ingerlékenysége magyarázhatja meg. Az is a holtra vált embert jellemzi, hogy a vallási kérdések hosszabb időn át szinte szünet nélkül foglalkoztatták. Nagyon valószínű tehát, hogy már az is, ami arra izgatta, hogy útra keljen, ami kiűzte Jasznája Poljánából, akárhová, mind tovább, onnan, ahol van, máshová: a kitörő nagybetegség volt. Legalább is ez volt a főrugó; ez döntötte el, hogy az exodus megtörténjék. És ha így van, egészen fölösleges más motívumokat is keresni.

Makoveczki doktor előadásában egy hallgatag s egy félig-meddig kifejezett vád van Tolsztoj grófné ellen. A hallgatag vád az, hogy: Tolsztoj maga se tudta, hová megy, mindegy is volt neki, hogy hol állapodik meg, csak nem akart otthon lenni; ment akárhová, csak azért, hogy ne kelljen Jasznája Poljánában maradnia. Tehát nyilván a grófnét akarta elhagyni. A kifejezettebb vágy az, hogy: Tolsztoj a monostor mellől a feleségének levelet írt, amelyben közölte vele, hogy örökre otthagyja Jasznája Poljánát.

Az első vádra, mindaddig, amíg a doktor nem mondhat többet erről, szükségképpen az a kérdés vetődik fel ellenvetésül: vajon mi biztosítja őt, hogy nem hamis következtetés alapján azonosítja a grófnét és Jasznája Poljánát? Hogy nemcsak találgatáson alapuló puszta föltevést kockáztat-e meg, amikor rövidesen a grófné rovására írja azt, aminek kellő magyarázatát adhatja a jasznája-poljánai, hosszú megszokottságánál fogva szinte megváltoztathatatlan életrend is, mely Tolsztojnak soha se tetszett, s mely kitörő nagybetegsége szertelenné vált ingerlékenységében és izgalmában egyszerre tűrhetetlennek tűnt fel előtte? Hogy nemcsak valamely - talán antipátián alapuló - gyanú ejti-e meg, amikor a grófnénak tulajdonítja azt, aminek előidézője mindenekelőtt és főképpen egy olyan belső lázroham volt, amelyet ő nem vett észre mindjárt?

A második vádhoz is sok kérdés fér, legelsőbben az, hogy tudja-e bizonyosan vagy csak gondolja: mit írt Tolsztoj a feleségének, olvasta-e a levelet, és ha igen, határozottan emlékszik-e, hogy benne volt ez a szó is: "örökre"?

Valószínű, hogy Tolsztoj a levelét nem mutatta meg Makoveczki doktornak, csak közölte vele, hogy mit írt a feleségének. Föltehető az is, hogy az ájuldozásig beteg, örökösen lelki izgalomban lévő és szerfölött ingerlékenységében minden csekélységre élénken reagáló öreg ember utolsó napjaiban dohogott és zsémbelt, ha a grófné intézkedéseiről volt szó. Még az is meglehet, hogy a halálba botorkáló aggastyán bujdoklásában minduntalan panaszolkodva emlegette a feleségét az előtt, akit talán azért vitt magával, hogy ne legyen kénytelen fennhangon monologizálni.

De hát nem történhetik-e meg a legkiválóbb szellemű emberrel is, hogy az idegességtől gyötörten másban keresi a hibát, mikor nem tudja, hogy mi bántja, kivált ha már a halál bántja? Nem történhetik-e meg vele is, hogy indulatában vagy keserűségében kimondja az "örökre" szót és ezt talán azonnal megbánja?... hogy kimondja még akkor is, amikor már előbb megbánta, mint kimondta?... Nem lehetséges-e, hogy egy olyan közönséges, kicsinyes szóváltás után, melyet csak a halál nagyszerűsége változtatott jelentékenyre, egy olyan jelenetre emlékezve, amelyben az öreg házastársaknak csak a korukból származó idegességeik ütköztek, találkoztak össze, mialatt a szíveik egyre keresték egymást, már csak a halál kezétől hirtelen ismét kicsinyre roppantott öreg gyermek sírdogált Tolsztojban, ha nyűgösködött és panaszkodott a kísérője előtt?

Tolsztoj erről a tárgyról, akármit mondott, nem mondhatott annyit, se Makoveczki doktornak, se másnak, hogy akár Makoveczki doktornak, akár bárki másnak a tanúságtételétől kellessen függővé tenni annak megítélését, hogy Tolsztojt milyen érzések fűzték a feleségéhez, és hogy az az összekapcsolódás, amely annyi gyermeknek adott életet, az öreg házastársakban milyen viszonnyá alakult át. Egy komplex ember, aki nagy író, az előtt se, akivel a legbizalmasabb és akkor se, ha le is akarna tenni minden tartózkodásról - ami Tolsztojnál elképzelhetetlen - nem árul ez az énjéből annyit, amennyit azzal, hogy esztendők hosszú során, mindarról, ami a leginkább foglalkoztatja, mondatokat ró egymásra. Arra, hogy mik voltak Tolsztoj érzései, nem Makoveczki doktor a kútfő, a forrás, hanem Tolsztoj könyvei.

                             Hatodik közlemény

Makoveczki doktor arra konkludál, hogy Tolsztoj grófné szerencsétlenné tette Tolsztoj életét; Harden arra, hogy a grófnét mártírrá tette Tolsztoj. Mind a két feltevés önkényes; az első kellő bizonyítékok nélkül való, a második híjával van nemcsak a bizonyítékoknak, hanem minden komoly argumentumnak is. Sokkal eredményesebben lehetne vitatni azt, hogy azok, akik oly hosszú időt töltöttek egymás mellett a legteljesebb békében, oly sok gyermeknek adtak életet s egymás irányában való szeretetöket annyiszor fejezték ki, nemcsak írásba is foglalt szavakkal, hanem sok nagy és kis cselekedettel, csakugyan szerették is egymást, bensőségesen, mély érzéssel, a kölcsönös nagyrabecsülésben megizmosodott szeretettel, mindvégig, Tolsztoj utolsó leheletéig. Mindössze egyetlenegy bizonyított dolog van, amely mintha ellentmondana ennek a könnyen és sok életrajzi adattal, de leginkább a Tolsztoj tulajdon szavaival bizonyítható föltevésnek; az, hogy Tolsztoj futását otthonából a halálba, az öreg házastársak egy szóváltása előzte meg, egy olyan szóváltás, amelynek nem volt tanúja s amely alighanem se szófoglalatában, se hangjában nem volt jelentőségesebb, mint a legjobb házasságokban is előforduló vitatkozások. De erre a látszólagos ellentmondásra se helyezhetünk súlyt, ha ismerjük a Tolsztoj különböző irataiból, de kivált a levelezéséből mindegyre ki-kilobogó szenvedélyességet, s ha el tudjuk képzelni azt a lázas idegességben megnyilatkozó roppant nyugtalanságot, mely Tolsztojnál a halál előfutárja volt. Ilyen lelkiállapotban még az őrjöngésszerű kifakadások is megférnek a legmélyebb gyökerű, a legmegingathatatlanabb, a minden igazi megpróbáltatást kiálló, tettekben mindig következetes, gyöngéd szeretettel - kivált, ha az ilyen szóváltás csak egyetlenegyszer, egy hosszú életnek a legvégén esik meg. Hardennek arra a kérdésére tehát, hogy: ha nem a gyűlölködés, hát mi űzte ki Tolsztojt az otthonából? - a kifejtettek után már csak a paradoxon formájában lehet felelni, azzal, hogy. egy újságíró!... azoknak az újságíróknak egyike, akik a közérdeklődés jogcímén rémekként látogatják a tömegből kiválókat és képesek a nagy embereket még a haldoklásuk békességétől is megfosztani. Tudjuk, hogy Tolsztoj főképpen azért panaszolgatta a házában megszokott életmód kényelmetlenségét, mert sokallta az újságírókat és a kinematográfusokat, és egy orosz riporter eldicsekedett vele, hogy Tolsztoj azért nem maradt a monostorban, ahová elrejtőzött, mert ő ott is rá tudott akadni!...

De térjünk át Harden vádaskodásának második részére.

Harden szerint Tolsztoj nem szeretett senkit, csak magát szerette. Főképpen csak hiúság lakott benne, s oly határtalanul, végtelenül hiú volt, hogy a hiúsága valóságos szenvedéseket okozott neki, mert át kellett látnia, hogy a tehetsége teljességgel nem áll arányban szertelen ambíciójával. Kénytelen volt magában elismerni, hogy voltak és vannak nála sokkal nagyobb emberek is, és ezen érzett tehetetlen dühében mit csinálhatott volna egyebet, mint hogy hosszú életén át folytonosan csak irigykedett?! Kicsinyítette Napóleont, mert irigyelte a zsenit. Irigykedett Shakespeare-re, Goethe-re, Ibsenre, Zolára. De leginkább Dosztojevszkijre irigykedett. És csak azért "kezdte el hirdetni az őskereszténység visszaállításáról szóló teóriáját", mert Dosztojevszkij, "a nála sokkal nagyobb író" a Karamazov testvérek című munkájában "nagy haraggal ostorozza a kereszténységet".

Igazán, hamarjában nem könnyű megmondani, hogy a jellemzésnek ebben a különös példányában mi a leginkább ámulatba ejtő: a nyilvánvaló rosszakarat-e?... a logikátlanság?... vagy a gyerekesség?

A jellemzésnek ehhez a módjához képest a rágalom még szelíd és kedves dolog. A rágalom tényeket állít, amelyek valótlanságát be lehet bizonyítani; a rágalmat meg lehet cáfolni, a rágalommal el lehet bánni. De gonosz indulatokat imputálni egy nagy embernek, akinek se az életében, se az írásaiban nincs semmi, ami csak a föltevést is igazolná, hogy ilyen indulatok is lakhattak benne, és megállapított igazságként enunciálni azt, amit föltételezni se lehet s még csak elképzelni is bajos - ez a bírálatnak olyan, csakugyan minden vitát lefegyverző neme s olyan kétségtelen rosszindulatra valló valami, ami a maga ritkaságában határozottan eredeti, szinte egyéni. Aki nem irtott ki magából minden természetes igazságszeretetet, aki csak valamennyire is érzi a szavaiért való felelősséget, s aki mindazt, ami a kritikához kell, nem pótolja puszta vakmerőséggel, még gyanúsításképpen se ereszt meg efféle állításokat. Az irigység annyira titkolózó s a maga passzivitásában annyira felkutathatatlan, kifürkészhetetlen érzés, hogy csak az fedezheti fel, aki el meri mondani magáról, hogy ő belát a szívekbe és a vesékbe; és ki hiszi el, hogy az első ilyen ember, a lélek rejtelmeinek az a nagy vizionáriusa, aki előtt minden titok zára pattan, éppen Harden Miksa volna?! Az irigység a maga, sokféle más érzéssel, a legtermészetesebb vágyakozásokkal s akár érthető, akár csak önámításból keletkezett mindenféle keserűséggel való összeszövődöttségében, komplikáltságában is olyan határozatlan érzés, hogy néha még az se tud róla, aki csakugyan magában hordozza; az irigységet senkire se lehet rábizonyítani. Hogyan lehetne rábizonyítani az irigységet éppen Tolsztojra, akinek nemigen volt mit irigyelnie bárkitől, s aki, ha olykor szigorú ítéleteket mondott is írókról vagy más személyekről - amint mondott magamagáról is és mondott nagyon elismerőket is, kicsinyekről és nagyokról egyaránt -, hosszú életén át mindenkinél kevesebbet foglalkozott személyekkel s mindenkinél többet az általánossal, a nagy ideákkal?! És Harden még ezeket a nagy ideákat is, Tolsztoj egész hatalmas működését a tehetetlen irigykedésből származtatja s úgy beszél arról, ami hihetetlen, sőt egyszerűen lehetetlen, mintha Tolsztoj vallomása alapján írásba foglalt közjegyzői bizonyítvány volna a zsebében arról, hogy Tolsztoj életének minden nagyszerű momentumát a sápadt, vérszegény, göthös irigység kreálta. Ehhez minden igazságérzetnek a fumigálásán kívül az az egyes jelenségeiben nevetséges, de egész megnyilvánulásában szánalmas - mert beteges önteltségen, valami szomorú szellemi vízkórságon alapuló - arrogancia kellett, mely ennek a Harden néven író, félművelt olvasói nagy számától megrészegedett újságírónak legkiemelkedőbb egyéni vonása.

Kell-e külön rámutatni, micsoda logikátlanság van abban a kis rögtönzésben, amelyben Harden Tolsztojnak a jellemét magyarázgatja? Tolsztoj hiú volt; határtalanul, végtelenül hiú - mondja az önismeretnek megelevenült és Berlinben írogató szobra, valamivel igazolni, "lélektanilag megokolni" akarva azt a "szertelen ambíciót", melynek bélyegét rá kell sütnie Tolsztojra, mert különben mivel magyarázhatná meg azt a roppant munkásságot, amellyel olyan röviden számol le és olyan kegyetlenül végez? Tolsztoj hiú volt, végtelenül hiú; jól van, nem lehetetlen... ha itt talán nem is a "hiúság" szót kellene használni, hanem valami mást. De mi következnék abból, ha Tolsztoj végtelenül hiú volt? Az, hogy túlbecsülte a saját munkáinak értékét, s ha összehasonlítgatta magát másokkal, másoknak a munkásságát nem tudta eléggé értékelni. De nem ez következik. Az következik - és ez még Hardennél is meglepő -, hogy Tolsztoj a maga végtelen hiúságában is tisztán látta saját műveinek értéktelenségét, tehetségének a fogyatékosságát, ellenben kitűnően tudta értékelni riválisainak és mások munkájának a nagy értékét, emiatt tehetetlen dühöt érzett, irigykedett mindenkire, irigységében rosszakat mondott nemcsak a kortársairól, hanem minden, igazán nagy szellemről, és nyakrafőre termelte a nála sokkal nagyobb írók eszméivel ellentétes "csak azért is!" ideákat, tisztára azért, hogy lerontsa, ellensúlyozza amazok tanítását, hogy ártson nekik. Hát ez talán mégis csak sok egyszerre. Vagy - vagy. Ha végtelenül hiú volt, nem lehetett végtelenül irigy - mert azokat csak nem irigyelte, akiket határtalan hiúságában magánál kevesebbre taksált vagy éppen lenézett?! Ha pedig végtelenül irigy volt, nem lehetett végtelenül hiú, mert az irigységben hallgatag benn foglaltatik a tulajdon gyöngeségünk felismerése; az irigység már némelyes szerénység. És Harden, aki Tolsztoj munkáit kevésre becsüli, s aki az irigységben fedezte fel azt az uralkodó jellemvonást, mely Tolsztojnak a tollát és minden lépését vezette, még igen sok rosszat találhatna ki Tolsztojról, de egy kicsit kiesik a konceptusból, amikor egy lélegzetre mondja el, hogy Tolsztoj végtelenül hiú volt s átlátta, hogy tehetsége nem áll arányban szertelen ambíciójával. Ezzel a "végtelen hiúság"-gal - amely tisztában van a maga gyöngeségével és értéktelenségével, ellenben áhítatosan megbecsül és buzgón irigyel másokat!... ó, ó!... - a szellemi bajvívó, akinek "egyetlen fegyvere", toledói pengéje: a logikája, egy kicsit el találta hajítani a sulykot. "Mindent nem lehet, édesem!" - hogy Ohnet Györgyből idézzünk, aki alighanem kedves írója Hardennek, mert az emberiség egyre növekedő kényelmi igényeinek fáradhatatlanul lelkes szószolója.

És az a gyerekesség, amellyel Harden a jellemzésében meg az irodalmi ítélkezésében csak osztályozni, klasszifikálni tud. "Ez sokkal jobb író"... "amaz nagyobb"... - így ma már csak a középiskolai tanulók beszélnek irodalomról. A kávéházban beszélgető ifjúság már tudja, hogy eszméket és formákat kell megvitatni, ha író és író közt különbséget akarunk tenni, és hogy nem kritika az, amelynek nincs egyéb megkülönböztető jele, mint az egytől ötig terjedő számjegyek, amelyek közül Dosztojevszkij kapja az egyest és Tolsztoj az ötöst.

Ennek a naivitásnak a puszta megemlítésével végezhetünk is azzal, amit Harden Tolsztojról, az íróról és az emberről, a jelleméről mond. Foglalkozzunk végül Tolsztoj tanításáról enunciált rögtönítélkezésével és ennek megokolásával.

Befejező közlemény
Harden vádaskodásainak csak harmadik részében foglalkozik Tolsztoj tanításával. De ezt aztán annál sommásabban ítéli el.

Azt mondja: "Tolsztoj mássá akart lenni, mint földi erőkből összetett emberré. A világot akarta megváltani és ezzel cselekedte a legszörnyűségesebbet. Mindent gúnyolt, mindent támadott, mindent lenézett, amit a mai kor szeret és becsül. Gyűlölte a kultúrát, a művészetet és haragja igen sokszor vad átkozódásban tört ki, a megsemmisülését jósolva mindannak, amit az emberek jónak és szépnek neveznek... Mindig embergyűlölőbbé lett. A Kreutzer-szonátában hirdetett igéi már az emberiség kipusztítását célozzák... Emellett élete és teóriái között folytonos az ellentét..." és az értetlenségnek ez a néhány mondatnyi kifakadása magába foglalja mindazt, amivel Harden Tolsztoj tanítását "jellemezni" tudja.

Ezek a frázis-rongyok: "amit a mai kor szeret és becsül" (mintha a mai kor meg a testet öltött ideál egyet jelentenének, mintha a mai kultúra és művészet valami nec plus ultra volna)... "amit az emberek jónak és szépnek neveznek" (mintha a sokféle ember nem a legkülönbözőbb dolgokat nevezné jónak és szépnek)... "Tolsztoj embergyűlölete" (!)... "A Kreutzer-szonáta igéi az emberiség kipusztítását célozzák" (!) - lehetetlenné teszik, hogy ezeknek a kifakadásoknak úgynevezett értelmével komolyan lehessen foglalkozni. Így a műveletlenség, a tudatlanság és a megérteni nem tudásnak az a rosszakarata beszél, amely dühöngéssel igyekszik pótolni azt, ami a maga képességéből hiányzik. Ezek a kifakadások a Lefranc de Pompignan vadjait juttatják eszünkbe, akik nyíllal lövöldöznek a napra, amelyről azt hiszik, hogy nyavalyákat küld rájok.

Hardennek ebben a harmadik számú kirohanásában nem is az a nevezetes, amit a szavakkal oly nagy kedvteléssel játszadozó hírlapirodalmi átváltozó művész ez alkalommal kissé rögtönözve meg talált fogalmazni, hanem az az érzés, mely ezeket a barbárul megfogalmazott kifakadásokat sugallta.

Ugyanez az érzés szólhatott az agg Heyse Pálból is, akin már erősen jelentkezik a dementia senilis, amikor (alighanem abban a hiszemben, abban a sokszor hangoztatott nagy tévedésben, hogy Tolsztoj minden szerelmet bűnnek tart és hogy Tolsztoj a faj öngyilkosságának az apostola), komédiásnak bélyegezte a halottas ágyán fekvő Tolsztojt azon a címen, hogy ez az önkéntes szegénységet dicsérte és törekedett is az önkéntes szegénységre, már amennyire tehette.

És ugyanez az érzés szólalhatott meg azokban a már értelmesen beszélő, sőt sok esetben finom elmeéllel vitatkozó kritikusokban is, akik Tolsztoj halálakor élesen támadták meg Tolsztoj tanítását. Mert igenis, a közép-európai sajtóban sok olyan kitűnő toll találkozott, amely lényegében majdnem ugyanazt, amit Harden Bécsben goromba közbekiáltásokat provokáló módon dadogott el, logikusan, értelmesen, sőt olykor fényesen, megtámadhatatlannak látszó erővel és elmésséggel tudta megkoncipiálni.

De hát milyen érzés, melyik érzés szólalt meg valamennyiükben?

A legrövidebben szólva: saját világnézetükhöz ragaszkodása a materialisztikus világfelfogás ama szektáriusainak, akik az ember szellemi életműködéséből ki akarnak kapcsolni minden olyan gondolathalmozást, amely bármi tekintetből a végső okok felé irányul vagy ezek találgatására vezethet. Akik egy alapigazságuknak fogadva el, hogy a világrejtelem megoldhatatlan, a világrejtelem kérdéseivel való minden foglalkozást meddő kísérletnek, letárgyalt, antikvált, haladásellenes dolognak tartanak.

Ezeknek a soroknak a természetes kerete kizárja a vitatkozást a materialisztikus világfelfogásnak ezekkel a szektáriusaival, akik ma igen nagy számban vannak (talán övék a művelt emberek többsége). De ehelyütt se lehet elhagyni néhány általános megjegyzést, amikor reflektálni kell arra, amit ez a világnézet sugall.

Az általános megjegyzések ezek:

Semmiféle világfelfogás nem arrogálhatja magának a csalhatatlanságot; a saját filozófiájukkal megelégedőknek ilyen hivalkodása ugyanaz a korlátoltság, amellyel a primitív vallások hirdették csalhatatlanoknak a maguk tanait. Az, hogy ez a világfelfogás a legújabb, még nem jelenti azt, hogy a legutolsó is és hogy a mi korszakunk véget vet minden ilyen filozofálgatásnak; abból, hogy a legelterjedtebb, még nem következik, hogy a világrejtelem kérdéseivel való minden további foglalkozást fölöslegesnek, meddőnek és haladásellenesnek lehetne kanonizálni, mert ezt a kérdést, nem lehet a műveltek népszavazásával egyszer s mindenkorra eldönteni; amint semmi okunk sincs föltenni, hogy századoknak hosszú során át, amíg az emberi elmének a tevékenységét ezek a kérdések olyan nagy mértékben foglalták le maguknak, csupa ostoba ember élt a világon s ez most egyszerre csupa lángelmével népesedett be. Akármilyen bizonyosnak tűnhetik fel valaki előtt az örök "Ignorabimus", még ez is csak hit, még ez se bizonyos, mert a megismerésnek a határai is ködben vesznek el; és hogy immár éppen mi, éppen most, eljutottunk volna ezekhez a határokhoz, az olyan önkényes föltevés, amely nincs is minden rövidlátás nélkül, kivált éppen akkor, amikor a természettudomány a szerves és szervetlen élet egybefüggésének, a sejtek világának és minden élet keletkezésének a titkait kezdi feszegetni. Hogy az emberi élet és az egyetemes élet összefüggésének, egységének ismeretlen törvényei, amelyek kifürkészése, mióta emberek élnek, nemcsak céltudatos munka, hanem az emberi léleknek ösztönszerű tevékenysége volt, kikutathatatlanoknak volnának proklamálhatók, és hogy minden metafizikának a sutba dobásával, minden, a transzcendentálisra irányuló eszmének a megvetésével elértük volna a filozófiában a netovábbot - ez éppen olyan kevéssé bizonyos, mint amilyen kevéssé bizonyosak például a fizikai elméleteink, amelyekben természetesen maguk a fizikusok kezdenek mindinkább kételkedni. Ellenben egészen bizonyos, hogy a mások gondolkozásával szemben tanúsított legnagyobb türelmesség se ártott meg soha a haladásnak.

Tolsztoj világnézete és aközt a világfelfogás közt, amelyet a materializmusnak ezek a szektáriusai vallanak, bizonyára óriási ellentétek vannak. Nagyobb ellentétek, mint az utóbbiak és századunk bármely nagy írója között. Mert míg amazok az örökkévalóság, a mindenség, az egyetemesség kérdésének a kikapcsolói, Tolsztoj egész munkássága egy nagyszerű kísérlet annak megközelítésében, hogy majdan jobban megérthessük az embernek az örökkévalósághoz, a mindenséghez, az egyetemességhez való viszonyát. Amazok a hagyományok falait bombázzák, Tolsztoj a hagyományok örök, természeti alapjára akart rámutatni. Amazok kételkednek vagy kételkedni kezdenek abban, hogy az erkölcs, (bármelyik erkölcs, minden erkölcs) természettől való; Tolsztoj pedig a legintranzigensebb erkölcsöt hirdeti.

Érthető tehát, ha a materializmusnak ezek a szektáriusai ellentmondanak Tolsztoj tanításának. Érthető az is, hogy az érzésük lázadozik Tolsztoj tanítása ellen, mert hiszen az ő világfelfogásuknak megfelelő életet, kivált a pillanatnak, az élvezeteknek, csak az "én"-nek szentelt életet Tolsztoj elítéli. Csak következetesek magukhoz, a világnézetükhöz, az életelveikhez, ha Tolsztoj tanítását az emberiségre nézve veszedelmesnek mondják, mert hiszen Tolsztoj is, ők is, másban-másban keresik az ember boldogságát, nemcsak éppen különböző, hanem ellentétes dolgokban. Tolsztoj és ők két annyira különböző világfelfogást képviselnek, hogy e két világfelfogás közt a kölcsönös megértés és a megegyezés lehetetlen, még vitának se lehet helye, mert vita csak ott lehet, ahol a vitatkozó felek bizonyos alaptételekre nézve egyetértenek s Tolsztoj meg amazok már a kiinduló pontban elváltak egymástól.

"Kikapcsolva" úgy Tolsztoj világnézetének a fejtegetését, mint az övével ellentétes világfelfogás bírálgatásának még a kísérletét is, ezek a sorok csak arra akarnak rámutatni, hogy Tolsztoj tanításának még legélesebben disztingváló kritikusai is tévednek akkor, mikor ezt a tanítást a tudomány nevében perhorreszkálják és a tudomány nevében ítélik el. Ha nem kapaszkodunk szavakba, hanem Tolsztoj egész munkásságának összefoglalásából iparkodunk kihámozni Tolsztoj tanításának lényegét és fő tételeit, át kell látnunk, hogy ezekben nincsen semmi, amit a mai természettudományos megismerésnek repudiálnia kellene.

Nem lehet bizonyítani, semmiféle tudományossággal, hogy Tolsztojnak nem volna igaza akkor, mikor azt hirdeti, hogy életünk csak egy részecskéje az egyetemes, az egységes életnek és hogy annak, aki az ellenségét meg akarja ölni, a megismerés tükrében látnia kell, hogy voltaképpen önmaga ellen emel kést. És nem lehet bebizonyítani, hogy a tudomány az élvezet filozófusainak adna igazat és hogy Tolsztoj téved, ha azt hirdeti, hogy a természet, amikor jót tesz az emberrel, egyszersmind rendelkezik, kötelességeket ró rá, megbízást ad neki, hogy ő is jót tegyen a másikkal... továbbá, hogy az ember csak ebben a kötelességteljesítésben találhatja meg a boldogságát. Pedig ezek Tolsztoj tanításának az alaptételei.

De hát: "Tolsztoj... talán a haláltól való félelmében... bele akarta vinni a halált az életbe, mert az az élet, amit az ő filozófiája boldogítónak hirdet, megtagadása az életnek, készülődés a halálra, előre vetődő halál... Egyetlen értéknek, ami az emberre várhat, a nyugalmat tarthatta... vagyis az olyan életet, amit nem érdemes élni, ami rosszabb a halálnál... ez őrület, ez destrukció, ez rendszerbe foglalt idegbetegség..." - mondják olyan kritikusai is, akiknek a bírálata különben minden respektusra méltó.

Nos, ez az ítélet részben félreértésen (vagy talán Tolsztoj sok írásának pillanatnyi elfelejtésén) alapszik, részben fallácia. A haláltól való idegbajos félelmet bajos volna kimutatni Tolsztoj műveiből. Ha tanító írásaiban olyasmit mond, hogy az ember soha se veszítse el a szeme elől a halált: ezzel csak az egyetemes élettel való közösségünkre akar figyelmeztetni; és ha az élvezeteknek szentelt életet értéktelennek mondja: ez nem jelent többet, mint hogy az élvezeteknél sokkal nagyobb becset tulajdonít annak, ha az életünknek tartalmat tudunk adni a kötelességteljesítéssel és a jó tettekkel. Igaz, hogy legnagyobb értéknek, ami az emberre várhat, a nyugalmat, az önmagunkkal való békét tartja, de ez aligha olyan "őrület", amilyennek talán az első pillanatra látszik. Hogy ilyen vagy olyan életet "érdemes-e" élnie egyik vagy másik embertársunknak?!... és hogy X.-nek vagy Y.-nak (nekünk így is, úgy is közömbös) élete nem "rosszabb-e a halálnál" - erről nagyon különbözők lehetnek a felfogásuk, a gondolkozásunk, a véralkatunk, az egyéni hajlandóságaink szerint, de ennek megítélésére mégis csak az illető élet-tulajdonos a legilletékesebb. Falláciának esünk áldozatául, ha megállapítjuk, hogy az ilyen életet érdemes élni, az amolyat nem, hogy X.-nek az élete irigyelni való, Y.-é pedig rosszabb a halálnál -, csupa olyan dolog, amit csak a legritkább esetben lehet megállapítani - és ha tippelgetünk, hogy az utánunk következőknek ilyen életet érdemes lesz élniök, de amolyat már nem. Van, aki azt mondja: "Nem volna érdemes élnem, ha nem kártyázhatnám reggeltől estig és estétől reggelig"... vagy: "Nem volna érdemes élnem, ha nem innám le magamat mindennap holtrészegre". Tolsztoj legutóbb említett szigorú kritikusa az ilyen nyilatkozatra talán azt mondaná (h. következetes maradjon ahhoz az elméletéhez, mely az életnek aszerint tulajdonít becset, amint sok vagy kevés élvezetet tud dokumentálni): "Ennek az embernek igaza van a maga szempontjából...", de aligha jutna eszébe boldogság-recipeként ajánlgatni a folytonos kártyázást vagy a mértéktelen ivást. Hogy ki miben talál kellemességet, jó érzést, boldogulást, vagy ha úgy tetszik: élvezetet, ez meglehetősen individuális dolog, s az egyéniséghez képest fölötte változatos lehet; és aközül a sok dolog közül, amiket általában élvezeteknek szokás nevezni, az érzéki élvezeten kívül egy sincs olyan, amelyet sokan ne ignorálnának azzal, hogy nem találnak benne semmi élvezetet. Azt tehát, hogy Tolsztoj a maga nyugalmában nem talált-e több kellemes érzést és mindent összevetve, nem volt-e sokkal boldogabb, mint számtalanon azok közül, akik csak az élvezetet hajszolták (mindazt, amit ők maguk élvezetnek tartottak) - senki se tudhatja. Így azt se lehet az ellentmondást nem tűrő bizonyosság hangján állítani, hogy az élet-recipe, amelyet Tolsztoj ajánl, megtagadása az életnek, készülődés a halálra, destrukció, idegbetegség. Hogy a jól teljesített kötelesség nem csak morális, hanem néha testi jóérzést is hoz magával, és hogy a kultúrát nem az élvezetvágy kielégítése, hanem a kötelességteljesítés, a mások érdekének szentelt élet vitte előbbre, inkább Tolsztoj mellett szól, mint a kritikusai mellett.

Mások azzal hozakodnak elő: "De hiszen Tolsztoj ellensége volt a kultúrának és a művészetnek!" Ezt csak a szavakon nyargalás állíthatja; ezt komolyan nem lehet vitatni, akármennyi idézetet böngész is ki valaki Tolsztoj irataiból ennek a vádnak a megerősítésére. Igaz, hogy Tolsztojnak vannak nyilatkozatai, amelyek alkalmat adhatnak erre a monstruózus félreértésre. De Tolsztojnak minden figyelmes olvasója tisztában lehet azzal, hogy honnan ez a tévedés. Tolsztoj csakugyan nem lelkesedett a kultúrának azért a vívmányaiért, amelyek az embernek csak a kényelemszeretetét vagy az élvezetvágyát szolgálják, és ezt az idegenkedését néha a próféták zordonságával fejezte ki. De hát igazán kultúra-e mindaz, ami annak nevezi magát? Még eldöntetlen kérdés, hogy abból az igen különböző rendű és értékű sok szellemi (néha nem is szellemi) produkcióból, amelyeket - egyébként nem szokásos bőkezűséggel és inkább bámulatra, mint tiszteletre méltó liberalitással - ma mind a kultúra gyönyörű szava alá szoktunk foglalni, mit fog helyén hagyni a mindig csak később következő nagy leszámolás. Félő, hogy csak igen keveset és semmit abból, ami ellen Tolsztoj nem egyszer kikelt. Ilyenformán áll a dolog akkor is, ha a "kultúra" szó helyett a "művészetek"-et emlegetjük. Tolsztoj abbeli erős meggyőződésében, hogy leginkább az írónak és művésznek van módjában, tehát mindenekelőtt az írónak és a művésznek kötelessége közremunkálnia arra a mindennél nagyobb természeti célra, amelynek már ismert feladata, hogy az embert jobbá, nemesebbé, altruisztikusabbá, az egyéniség önzésétől mentesebbé tegye, életét tökéletesebb összhangba hozza a természet céljaival és ezen a réven az emberiség élete egyrészt boldogabbá, másrészt az egyetemesség céljainak megfelelőbbé váljék - elítélte a "profán" művészeteket és szigorúan, néha túlontúl szigorúan ítélte meg azokat az írókat és művészeket, akik erről a nagy célról s általában az ideálokról, nagyobb összességek érdekeiről és az embernek az egyetemességgel való viszonyáról nem akartak tudni. De amint "az igazi kultúra" feladatait és munkáját mindennél szentebbnek találta, olyan készségesen értékelte mindazt, amit a művészet az ő nagy céljaival összhangzásban alkotott. Fölösleges itt a részletekre is kiterjeszkedni. Lehet-e annak a vádnak, hogy gyűlölte volna a kultúrát és művészeteket, más, annyira perdöntő cáfolata, mint az a hatalmas, gyönyörű munkásság, amellyel a kultúrát és a művészeteket ő maga szolgálta?

De - mondják ismét mások - ma, amikor a világ az igények növekedését a kultúra áldásának és az igények minél teljesebb kielégülését a kultúra haladásának vallja, el lehet-e fogadni magasabb rendű igazságnak, amit az igénytelenséget követelő és önkéntes szegénységet ajánló Tolsztoj hirdet?! Szó sincs róla, a világ még sokáig szívesebben és könnyebben fog hinni annak a prófétának, aki az élvezetet prédikálja, mint annak, aki lemondást és önmegtagadást követel tőle. De olyan bizonyos-e, hogy nem Tolsztojnak van igaza, hanem a sokaságnak?! Akármilyen nagyra vagyunk a kultúra áldásaival, azokkal a csodákkal, amelyeket az emberi értelem az ember kényelmére és élvezetére előteremtett, nem kétségtelen-e, hogy a kultúra áldásainak egész sokasága nem ér fel a természet egyetlen, legkisebbik áldásával?! Hogy az egyén boldogságához és így az emberiség boldogulásához is, nem sokkal fontosabb-e bármi, amit csak a természettől kaphatunk, mint a fényűzés minden csodája?! Nem csupa szegénység-e minden pompánk és kényelmünk a testi erőhöz, a szépséghez és az egészséghez képest?! Tolsztoj tanítása pedig alapjában, lényegében: az elbizakodottságában minduntalan el-elkalandozó embernek legújabb visszatérése a természethez, minden jövendő élet örök forrásához.