Tolsztoj
szerző: Juhász Gyula
A távíródrót idege ma nem remegett jobban, mint amikor egy boldog vagy boldogtalan ösmeretlen halálát jelenti. Pedig egy szó nyilallott a világon keresztül, amelynek hallatára Moszkvától Melbourne-ig minden intellektuelnek hangosabb lesz a szíve dobogása: meghalt Tolsztoj! Éjszakára kiderült, hogy ez a hír hazug. Tolsztoj még él, de indulófélben van a halhatatlanság felé. Ilyenkor, rövid ideig, nem álom, de őszinte valóság a nagy, a szent, a gyönyörű emberi szolidaritás mindenkit átfogó, mindent lebíró érzése, amelyet a názáretitől Tolsztojig rajongva hirdettek azok, akiket egy élet sem tudott kijózanítani abból az isteni mámorból, amellyel a szépség, jóság és igazság eljövendő országának evangéliumát propagálták ebben a siralomvölgyben, amely Földnek hivatik.
Ez a mai hazug hír, amelynek valósága lesújtotta volna az emberiséget, azt jelentette volna, hogy a tizenkilencedik század utolsó nagy álmodója indul pihenni, és én úgy érzem, hogy hidegebb és ridegebb lesz a Föld, hogy kevesebben és szomorúbbak leszünk, én testvéreim.
Először Nietzsche hagyta itt a tünemények e különös világát, az arisztokratikus radikalizmus e hatalmas, erős, vakmerő hérosza, azután Spencer távozott, a modern pozitív tudományok óriás rendszerbefoglalója, majd Ibsen tűnt el közülünk, a mai ember törekvésének és tragédiájának legnagyobb poétája, végül ime útra készen van Tolsztoj is, aki az új idők ormára tűzte ki az örök fehér lobogót: Szeressétek egymást!
Nem apostolnak, de a tizenkilencedik század egyik legnagyobb regényírójának indult. Azzal a páratlan gárdával volt egykorú és egyenrangú, akik az emberi élet igaz és hideg ábrázolását hirdették és valósították meg a művészetben. A nagy Balzac, Flaubert, Zola és Goncourt mellett áll az orosz Tolsztoj. Hideg, nyugodt, egyszerű őszinteség: ez a jelige. Igazság, igazság, igazság. Nem kell szépíteni és nem szabad megszánni az emberi állatot, csupán emberi dokumentumokat kell adni. És ebben a fanyar objektivitásban, ebben az érzésellenes l'art pour l'art-ban Tolsztoj jár elöl. Dosztojevszkij remekében, a Bűn és bűnhődésben az emberi részvét sápadt glóriát fon a szegény gyilkos homloka köré, de a tolsztoji regények, a Háború és béke, az Anna Karenina, a Kreutzer szonáta irgalmatlanul kemények, hűvösek, kíméletlenek. Merő igazság mind.
És ezután jött a fordulat, az a sajátos megtérés, amely Zoláéval, Oscar Wilde-ével és a modern művészet több nagy alakjáéval közös. Az intelligencia fagyos orma nagyon szomorú, nagyon keserves menedék az emberiség legnagyobbjainak is. Egy Nietzsche beleőrült ebbe a splendid isolationba, és egy Ibsen is megdermedt bele. Az igazság, a művészet mint öncél nagyon drága mulatság, imperátori játék és fényűzés a ma szegény és szomorú emberének. Még ha Tolsztoj Nikolajevics Leónak nevezik is.
Minden művész (emberről van szó és nem vásári komédiásról) lelkében megcsendülnek néha-néha a fehér, szelíd názáreti holdfényes igéi a nyolc boldogságról. A nagy magányok és mély elcsüggedések óráiban kell éreznie a legnagyobbnak is, hogy mennyire egyedül van a társai, a testvérei, a többi emberek nélkül. És kell éreznie az igazságát annak, hogy szeressük egymást, hogy jobbak legyünk, hogy szebbek legyünk, hogy igazabbak legyünk, hogy boldogabbak legyünk! Az emberi szolidaritás ez egyedül üdvözítő igéit Tolsztoj Leó hirdeti a legszentebb hévvel Krisztus után a küzdő, vergődő emberiségnek.
Ő a legnagyobb kalapács, aki nekiment a hazugságok és gonoszságok várának, amelyet így kereszteltek el: Modern Társadalom.
Ő a legnagyobb építő, aki a szeretet és igazság tégláját hordja ahhoz a gyönyörű palotához, amely álom még, de amelynek - hisszük - föl kell épülnie és neve lesz: Új Emberiség.
Tolsztoj kezéből kiesőfélben van a kalapács és a tégla. Mi, többiek, rombolunk és építünk tovább!