Toldi (vers)
szerző: Vörösmarty Mihály
Sík, puszta, kietlen az őszi határ
Vad meg nem üvölti, nem szállja madár;
Csak ketten utaznak: egy ifju vitéz,
A hír fia Toldi, s az éjszaki vész.
Három nap utaznak, a harmadikon
- Nem volt bokor és halom a vad uton -
Jó Toldi a síkra nyugonni terűlt,
A vész tova búsan egy ormon elűlt.
Ott, mintha kesergne az őszi borún
Suttogva, halálosan és szomorún
A fergeteg, a rideg ormon ülő
Igy visszanyögel vala Toldi felé:
"Oh, hagyd megölelnem
A sír nyugodalmát;
Hagyj itt elepednem,
Hol kém szeme nem lát;
Szent istenedért!
Oh hagyj könyüt ontanom ölt hivemért."
Majd mintha dühöngene Tátra felett,
Hol fagyva nyaral meg az új kikelet,
Bődűlve hatalmasan és hidegen
Ily szót dörög által az ősz teleken:
"E kar diadalma
Tett téged enyémmé,
A sír birodalma
Ne vonjon örökké;
Holtakra ne vágyj,
Vár élve s örömre menyasszonyi ágy."
Így visszasivalkodik és elenyész
Megtört fuvalommal az éjszaki vész.
De fölveri Toldit a távoli zaj,
A gyenge siralmak, a durva moraj;
Kél s mintha hevűlne haragja után,
Borzad hadi vállain a kacagány.
Kis domb van a hősfion, éktelen is,
Tört kopja takarja be, s barna paizs;
De mint hideg égen az éjjeli fény,
Mely búson omol le sötét mezején,
A sírra borúltan az angyali lány;
Hollóhaja fürtiben oly halovány.
Mellette ölője reményeinek,
Áll marcona-zordonan a cseh Jedek,
S felrántani gyenge siralmaiból
Vaskarja csörögve a lányra hajol.
Felhangzik azonban az útlan avar,
Megvillan erőben az ifjui kar,
S mint vérnap a fellegek árnya megett,
Ég hős szeme Toldinak a cseh felett.
"Mely sír ez az ősz sivatag közepén,
S bűn szörnye ki vagy te, s ez angyali lény,
Mely a vad oromra zokogva borúl,
Hogy rá az arany nap is elkomorúl?"
Ily gondokat önt el haragja szivén,
Rémlánggal irottan ez üt ki szemén,
S míg bízva feléje a lányka eseng,
Halványodik a cseh, s erős szive reng.
Majd mint ha kilobban a tűz s elenyész,
S a sivatag éje vadabbra tenyész,
Úgy visszaborúl ijedelme után
S szól a cseh, haragja ömölve szaván:
"Sír kéme! ki vagy te,
Ki zajgva közelgetsz,
És rám s örömimre
Oly rémi szemet vetsz?
Tíz szálla le már:
Jer, téged is a porok éjjele vár."
S harc lenne; de Toldi a lányra tekint
S így zeng szava bajnoki lelke szerint:
"Békével, o lányka,
Töltsd búban az éjet,
Vagy kelj vigalomra,
Ha kedves az élet.
Harctól te ne félj,
Távol lesz az innen, ha istenem él."
Szól, s mint haragos hab a barna hajót,
Úgy űzi hatalmasan a cseh vivót,
És űzi lapályokon, ormon elé,
A régi Csepel szigethonja felé.
Szép csendben az agg Duna ontja vizét,
Két sajka röpűlve hasítja közét.
Sajkán komor arccal az éj ködekint
Két harcfia ül, s vadan összetekint;
És habzik a víz evezőik alatt,
A sajka előbbre s előbbre szalad.
Parton kiköt a cseh; de rúgja legott
Víz mélyibe Toldi a lebke hajót;
S habháton a sajka megy úrtalanúl,
Míg vissza erővel a révbe nyomúl.
"A mélybe hajódat
Mi okra lökéd el?
Rémíteni vélsz-e
Órjási erőddel?"
"Egy csónak elég,
Hős! halva marad ma egy, halva ma még!"
Így összebeszélve halálos ügyön,
Két bajfi szigetben előbbre megyen;
És minden oly csendes, oly néma körűl;
Hold szép sugarának az alkony örűl,
Nem zeng level ágon, az ág tetején,
Hab nem zajol a Duna sík tükörén;
A messze világ zaja míg ideszáll,
Elhallgat a csend urodalmainál.
Oly csendes hiába vagy, alkony, a hold
Oly tiszta szelíden hiába mosolyg:
Ők ketten, az életet ölni menők,
Nem nyugszanak, harcra szegűl ki kezök.
S megdobban haraggal a föld, mezején
Vér harca virágzik, a vad növevény,
S hallik csataj és csörej és dobogás,
S rémségesen hallik az ércsuhogás.
De messze, halálosan és egyedűl
Egy zuhanat hallik a többi közűl -
S már ingadoz a cseh, csatája mulik,
Függ bús feje, lába nem állapodik;
Mint kőhalom, a fövenyágyra borúl,
S vasháza utána csörögve lehull.
Még sokszor, ha vész van, az ősz tereken
A hír fia Toldi borongva megyen,
S már nem rideg a sir a puszta uton,
Hivével a lányka temetve vagyon;
Hervadt koszorújok a sárga füszál,
Mely halmukon ing szelek ostrominál.
És Toldi pihenni ha dombra hajol,
Itt álmodik a csata napjairól.
S míg lelke a vad sivatagnak örűl,
Fel-felriad álmai szörnyeitűl.