Tokaj
szerző: Krúdy Gyula
Távol ködébe vesző Kopasz, vén történelmi kapuőr a magyar Kánaán bejáratánál, néked ugyan beadott június 27-e, midőn lábadnál a nyírségi paraszt már aratáshoz pendítette a kaszát. Lúdtojás nagyságú meg hatszögletű mennyei parittyakövek paskolták végig öreg hátadat, és míg tar fejed nyugodtan tűrte a magasságból jövő ostromot, derekadról, testedről lesodort minden királyi ékességet, kincset (a földkerekség legdrágább rendjelét a hegyek országában) a másvilági háborúság. A jégvihar tönkreverte a tokaji és hegyaljai szőlőket, a magyar földmívelés büszkeségét. Nyolcezer hold szőlőtermés fele tönkrement, a másik fele megriadva várja a július és augusztus viharait, viszontagságait. A szőlősgazda? Az már tudja ilyenkor a maga mondókáját, hallotta az apjától, a nagyapjától. A tüzes istennyilának éjjel-nappal csapkodni kellene Tokajban és környékén, ha a felhőknek volnának fülei. Csodálatos, hogy a kalendáriumban még maradnak szentek a tokaji jégverés után. Ám meglehet, hogy kivételes esetben a káromkodás körülbelül már csak annyinak számít, mint az utolsó kenet. Nélküle is üdvözül az igaz. Vele is a pokolba rángatják az ördögök a hajánál fogva a gonoszat. A káromkodás elkésett utóajánlat a másvilági piacon. Csupán a hirtelen gutaütés ellen használ.
Olvasom az országos csapás szomorú részleteit. Tokaj, Sátoraljaújhely, Kistornya nem szüretel ebben a naptári esztendőben. Sárospatakon, a Rákócziak szőlőjében talán még jövőre sem terem bor, amelyet a kuruc lantos „sárkányvérnek” nevezett. A tokaji kávéházban, ahol esztendőszámra öreg, nyugalmazott kereskedők pipáznak csupán, őszre hajolván az idő, nem jelennek meg sem a kaftános kalmárok, akik ősi szokás szerint manapság is a derekukon hordják az aranytallérokat bőrhevederben, sem az elegáns francia borügynökök Henry IV. szakállukkal és korlátlan meghatalmazásokkal a francia pezsgőgyárak részéről. Minek jönnének? Az ő borukat már megvette valaki előttük, aki adott érte szép, fényes, kristályragyogású köveket, amelyekkel csak azért nem díszelghetnek az asszonyok, mert hamar értékét veszíti a felhők között termett kő. Ha pedig eljönnek azok a külföldi kereskedők, akiknek ikertestvérük a nyizsnij-novgorodi vásáron vagy Bombayben a gyapotaukción alkuszik ugyanakkor, olyan ára lesz a hegyaljai bornak, amilyen a cobolyprémnek. Az egyetlen és elismert magyar világcikk, a tokaji bor ezelőtt kétszáz esztendővel sem volt sokkal olcsóbb a kékróka bundánál, pedig akkor még több termett belőle, és volt egy nevezetes üstökösjárásos esztendő, amikor kétszer szüreteltek Hegyalján: őszkor és januárban. A kis szőlőbogár aztán megette azokat a tőkéket, amelyek olyan hatalmasak voltak, mint egy nyírfa dereka, és történetük volt, mint az arisztokrata családoknak. Voltak kiszáradt, öreg tőkék, amelyekről állítólag Rákóczi Ferenc szüretelt egykor. Azt a szőlőtőkét, amely Kossuthtal volt egyidős, sokáig mutogatták Tokajban. Egyetlen szőlőfürtöt termett minden esztendőben. Aki kóstolta, vagy azt mondta, hogy édes a gyümölcse, és aszúhoz hasonlatos az aromája, vagy pedig azt vélte, hogy savanyú és fanyar. Attól függött, hogy ki kóstolta.
Költeményben, prózában és tudományos könyvben kevés dologról írtak annyit a világon, mint a tokaji borról. Van egy igen érdekes borászati könyv, amelyben bizonyosan némi fantáziával azt írta össze egy szenvedélyes borász, hogy háromszáz esztendeig kinek és merre szállították el Tokajból a boroshordókat. Az orosz cárok és a többi királyok féltékenyen őrködtek a messzi országban termő tokaji borra, amely manapság már a világhotelek menükönyvecskéjében is sűrűn szerepel. Tokaji bor! Bizony ez a fogalom kissé értékét veszítette az utolsó negyedszázadban, amióta köztudomású lett, hogy Tokajban annyi bor sem terem már összesen, amennyi elegendő volna egy nagyobbszabású lakodalomhoz. A borkereskedők bizonyára a régmúlt időkben is értették annyira a dolgukat, mint manapság, csak az emberek voltak hiszékenyebbek. A kétszáz esztendő előtti borkereskedő bizonyára áhítat nélkül vette le a cári és más királyi pecséteket a boroshordókról, amelyeket szüret után a hordókra ütöttek a fejedelmi udvarok kiküldött pincemesterei. És úgy csinálta meg a bort, ahogyan neki tetszett. De hát tudja Isten, több hit volt az emberekben. A borivó kétségeskedéséről még nem írt verset a Rajna menti költő, és régi naiv krónikások följegyezték, hogyan ifjodtak meg öreg császárok, elaggott püspökök a tokaji bor ─ illatától. Bűvös erejű, varázslatos szó volt ez a név: Tokaj. Kár, hogy a legrégibb arany is megkopik idővel, és a borivó már nem akkor kétségeskedik istenigazában, ha a Rajna szőke leányzóját kellene meglátnia a habzó kehelyben, hanem végképpen megcsökönyösödik a hitetlenségben akkor, ha aranyszínű, aromás és duplán lepecsételt tokaji bort állítanak elébe. Ugyan ki merné nyugodt szívvel elmondani közöttünk, hogy ivott valódi, tiszta tokaji bort? Talán csak egy ember van az országban. És az őfelsége, a király, a tarcali szőlőbirtokos.
A tolcsvai tiszttartó esetét kár volna elhallgatni. Régi grófi famíliánál szolgált a tiszttartó, aki egyéb rossz tulajdonságai mellett nagy bortolvaj volt. Az öreg gróf a pincekulcsot a párnája alatt őrizte, és a borairól olyanféle születési anyakönyvet vezetett, mint manapság például Szemere Miklós vezet a telivér lovairól. Számozva, leltározva, anyakönyvelve volt ott minden hordó, minden butélia. Aztán mikor a tiszttartó, meggazdagodván, elhagyta a grófi gazdát, mégis az derült ki, hogy nyolcvan palack tokaji bor hiányzik a pincéből. Eltűnt szőrén-szálán. Az öreg gróf kártérítési pört indított tisztje ellen. A szakértő bizottság áhítattal és meghatottsággal nyitotta föl a nyolcvanegyedik palackot, és megkóstolván a bort, száz forintban állapította meg egy-egy palacknak az értékét. Matematika szerint nyolcezer pengőt kellett volna fizetni a hűtlen sáfárnak. Aztán nem fizetett egy krajcárt sem. Újabb szakértő bizottság kiküldetését kérelmezte, amely bizottság aztán megállapította az öreg gróf féltve őrzött borairól, a családi kincsekről, hogy egytől egyig ─ hamisított borok.
Jajszótól hangos Hegyalja felé azonban mégis szomorú részvéttel kell hogy forduljon a szívünk. Nem minden borkereskedő-adoma igaz, és bizony mondom, hogy a hegyaljai borok tisztaságára manapság jobban ügyelnek, mint kétszáz esztendő előtt. Ebben az országban, ahol az aranyat csekély mértékben és nem nekünk bányásszák a hegyekből, az arany az alföldi rónaságon és a vén hegyek ősszel pirosodó derekán terem számunkra. Legnagyobb kincsünk, nemzeti büszkeségünk fölött ülünk tort. Az aranynedv helyett keserű könnycseppek nedvesítik meg a Hegyalja humuszát. Vajon fakad-e esztendőre gyümölcs az idén elhullajtott könnyekből?