Ugrás a tartalomhoz

Tizenhárom gonosz kislány

A Wikiforrásból
Tizenhárom gonosz kislány
szerző: Kosztolányi Dezső

Ez a kis dráma egy mozgószínház lepedőjén játszódik le. A mozidirektor a programra ezt írhatja: realisztikus. De ha kissé idősebb, ha tapasztalt valamit az élet keserűségéből, s a jó és rossz értékek egyensúlyba helyezkedtek lelkében, esetleg azt biggyeszti a cím mellé: kacagtató. Olvasóim is kényük szerint nevethetnek vagy sírhatnak a történeten.

ELSŐ KÉP

Egy kövér, szívtelen asszony könyököl a holdfényes ablakon, s látszólag találkára vár valakit.

Az udvarló - fekete, kócos fiatalember - felmászik a csatornán, a cirádákon, egészen az ablakig, s kopog.

Az asszony hallgatózik az ajtón, mert a gyerekszobában visonganak a lányai, a tizenhárom gonosz kislány. Bezárja kulccsal az ajtót. Villámgyorsan kinyitja az ablakot, s bekukkan a fiatalember. Csókolóznak. Ölelkeznek. Megint csókolóznak. Gyors csengetés. Az ablak becsapódik, s az udvarló künnreked az ablakpárkányon.

Jön haza Willy, a férj. Hórihorgas és sápadt, negyven év körüli, szegény miniszteri hivatalnok. Deres haj. Olcsó, ezüst óralánc. Kitérdelt nadrág. Látszik, hogy az asszony már elzápította az életét. Mostan semmit se sejt. Felveszi a házikabátját, leül az asztal mellé, s a felesége alattomosan csókolja. A férj sóhajt. Az asszony a zsebkendőjével töröli a homlokát, félresimítja deres fürtjeit, s leülteti háttal az ablaknak, ahol az udvarló rejtőzik. A férfi újságot olvas.

Közben kinyílik az ablak. Az asszony és a fiatalember csókolóznak. Még egyszer csókolóznak. Willy a tükörbe pillant. Új csókolózás. Most meglátja a jelenetet. Homlokára csap, felugrik, hevesen gesztikulál. A felesége eleinte védekezik, mikor azonban kifogy a hazugságokból, felemeli a fejét, sarkon fordul, és elmegy. Otthagyja az urát. A férfi szívére szorítja a kezét, mint a rossz színészek szokták (de a póz megindító ebben az esetben), s lehorgadt fővel áll a gyerekszoba előtt, ahol a lányai hancúroznak.

MÁSODIK KÉP

A tizenhárom lány.

Majdnem mind egyforma. Mindegyiknek rövid a szoknyája. Az első egy csöppség. A másodiknak parterli van a nyakán. A harmadiknak a haja, mint a kakastaréj, ágaskodik a kislányfésű alól. A negyedik fontoskodó és fekete. Az ötödik előkelő, mint egy hercegkisasszony. A hatodik ábrándosan babrál az ékszereivel. A hetedik közönyös. A nyolcadik vékony, csipkés s áttetsző fátyolait lobogtatja, mint a szitakötő a szárnyait. A kilencedik ledől a díványra. A tizedik züllött unalommal bámul maga elé. A tizenegyedik arca kövér, s hasonlít egy jól ápolt bulldoghoz. A tizenkettedik parfümözi magát. A tizenharmadik egész az anyja.

Most egyedül vannak a lógólámpa alatt. Egy darabig pipiskélnek, dalolnak, azután keresni kezdik az anyjukat, végigrohannak a szobákon, s rájönnek, hogy az anyjuk elszökött, és most árvák. Mintegy vezényszóra leborulnak az asztalra, és sírnak. Azután felemelik a fejüket, és nevetnek. Feltörik a szekrényeket. Kiveszik az anyjuk ékszereit, fésűit, ruháit. A ruhákat ollókkal feldarabolják. Icipici tűkkel varrni kezdenek. A ruhák egy pillanat alatt készen vannak. Felöltözködnek. Illegnek a tükör előtt, tapsolnak, ugrálnak. Előkerítik az összehajtható tükörtokot, s kilopják az anyjuk arcképét, és kézről kézre adva összecsókolják mind a tizenhárman.

Bosszút esküsznek. A legnagyobbnak lobog a haja. Végül jön az apjuk. Mostan még soványabb, mint előbb. Szűk ruhái szánalmasan lötyögnek ösztövér testén. Leroskad egy székre. A lányok a térdére ugranak, és eszeveszetten csókolják, az apa pedig könnyezik, mutatja, hogy boldog. Vacsorára terítenek. Mindnyájan tejet isznak óriási, hasas köcsögökből.

A leányok apró, piros nyelveikkel nyalogatják a szájukat, mint a cicák.

HARMADIK KÉP

Most már egészen elzüllött a kis szoba.

A tükrök megrepedtek. A díványból lóg a kóc és a lószőr. Az egyik ablak újságpapirossal van beragasztva.

Újságot olvas az apa a díványon, de többször felkel, hogy csendre intse a lányait, mert a pokoli lármában nem tud olvasni. Mímeli, hogy fáj a feje. De a lányok nem csendesülnek. Visonganak, kuncognak, ordítanak, bömbölnek, rínak, kornyikálnak, csörömpölnek, lázonganak. Az apa kiabál, hogy ez egy pokol, egy őrültek háza. Erre gyertyát gyújtanak a kislányok. Apró köténykéikkel szítják a lángot, és körültáncolják, és éneklik a gyerekverset:

       Lányok, lányok
       Földi boszorkányok...

Az apa eleinte fenyíti őket száraz ujjával, majd segítségért akar kiáltani. Egy láng hirtelen belekap valamelyik szoknyácska fodrába. Tűzbe borul az egész ház. Vörös fény cikázik a színpadon.

A zenekarban dobog dobognak, megpendül a triangulum is, s távolról hallani a tűzoltótrombitákat és a tömeg moraját.

NEGYEDIK KÉP

Mindnyájan megmenekültek a tűzvészből.

Az utcán találkozunk velük.

Elöl az apa, szomorúan ballagva, utána a tizenhárom leány, és mind beléje csimpaszkodik, ráncigálja a kezét, a karját, a ruháját. Valószínűleg nagy ünnep van, mert sokan járnak-kelnek, vasárnapi ruhában. Bemennek egy vendéglőbe vacsorálni. Az apa dús és deres haja megritkult azóta. Csupa ránc az arca.

A pincér roppant üvegtálon száz szerecsenfánkot hoz, amit a lányok egy pillanat alatt felfalnak. Az apa éhes, enni akar, ijedten bámul az üres tálra. Újra rendel. Megint ismétlődik az előbbi játék, háromszor-négyszer. Utoljára még egy kísérletet tesz, s maga elé teszi a tálat, de ellökik, és megint hoppon marad. A lányok nevetik. Fizetésre kerül a sor. Jön a pincér, s az apa egy nagy bankjegyet tesz eléje, de ő kevesli, s hívja a vendéglőst, aki szintén kevesli, azt mondja, hogy nem tehet róla, a számlát ki kell egyenlíteni, ilyen még nem történt az ő vendéglőjében. Vita támad. A kövér vendéglős a gallérján megpenderíti az apát, s kidobja az utcára. Szerencsétlenül esik, arccal az aszfaltra. Körülötte könnyeznek a lányai. Az apa is sír.

Öt perc szünet.

"Friss vizet, sóskiflit, szaloncukrot, savanyú cukrot, erős cukrot tessék."

ÖTÖDIK KÉP

Egy nyomorúságos vackon látjuk most a szerencsétlen családot, a tizenhárom lányt és az apát, aki az ágyban fekszik súlyos betegen, nyakán egy hidegvizes törülközővel, az arcán flastromokkal és vattakötegekkel. Mellette a széken jég és lavór. Lányai porolják az ócska bútorokat, s fulladoznak a porban. Az apa köhög. Rimánkodik nekik, de ők nem tágítanak. Kinyitják az ablakokat. Beárad a jeges levegő. Jön végül a doktor, egy nehézkes öregúr, aki nagyon közellátó. A lányok levetkőztetik, elveszik a botját, a kalapját, a felöltőjét, s elveszik a vastag pápaszemet is, amit hamarosan összetörnek. Szegény orvos felteszi az üres szemüveget. Csak üggyel-bajjal tud a beteghez botorkálni, hogy megmérje a lázat. Egyik leány kikapja az apja hóna alól a lázmérőt. Ezt is összetörik. A szoba padlóján vihorászva keresik a kis fürge higanygömböket. Az orvos vállat von, de még leül, hogy receptet írjon, és a leányoknak szigorúan meghagyja, nyomban csináltassák meg a gyógyszertárban.

HATODIK KÉP

Jönnek a leányok a gyógyszertárból.

Tizenhárman hatalmas üveget cipelnek lihegve és izzadva, amely majdnem nagyobb, mint ők maguk. Az orvosságok színe fekete, barna, kék, vörös, sárga, lila, zöld, narancs, szürke, viola, rózsaszín, ezüst és arany. Egy utcasarkon megpihennek, mielőtt hazaérnének. Ekkor a legkisebb kihúzza a dugót, és megkóstolja a medicinát. Az orvosság jó. Az orvosság cukros és édes. Az orvosság, mint a szörp. Inni kezdi. A többiek utánozzák. Körömcseppig isszák az üvegeket. Valósággal berúgnak tőle. Kacagnak, dalolnak, felfújódnak, s szemmel láthatólag meghíznak.

HETEDIK KÉP

Mikor hazaérnek, az apjuk kétségbeesetten kéri az orvosságokat. Meglátja az üres üvegeket. A leányok valamit hazudnak neki. Ő nem hiszi el. Sóhajtozik, zokog, átkozódik, s mutatja sovány testét, amely már mint a csontváz, és komikus lábait, amelyek mint az aszott kórók. Később hátrafekszik a párnán, és sokáig nem mozdul.

A leányok papért szaladnak. Megérkezik a pap - egy ősz, piros arcú káplán - fehér karingben, egy ministránsgyerekkel, aki a csengettyűt rázza előtte, meggyóntatja a beteget, megáldoztatja, s vattával megkeni az öt érzékét, amely annyit vétkezett ebben a földi életben embertársai ellen, férfiak és nők ellen egyaránt. Vigasztalja. Az Istenről beszél. Az ajtóból még egy búcsútekintetet vet a leányokra, akik egyedül gyámolítják az apát, s egy könnyet morzsol szét a szemében arra a gondolatra, hogy nemsokára elárvulnak szegénykék, pedig oly ártatlanok, mint az Úr angyalai.

A leányok most már pityeregnek. Gyászos arccal tesznek-vesznek a haldokló körül, aki hánykolódik a kisvánkoson. Most egy új párnát kér. A legkisebb az anyja tűpárnáját teszi a feje alá. Sziszegve jajdul fel a haldokló, s vér csurog a fejéből. Most meg inni kér. Kiölti parázsos nyelvét, és piheg. A legnagyobb vesz egy üres poharat, és itatja-itatja, az apa pedig szívja, nyeli, kortyolja a levegőt.

NYOLCADIK KÉP

Még mindig várnak a leányok. Lenn a zenekar már kegyesen előlegezi a gyászzenét, amely a közönség tájékozatlanabb részét biztosítja, hogy az apa nemigen fog felgyógyulni, s a film tragikus kimenetelű. Hallgatóznak. Az agónia nem sokáig tart. Felkel a legidősebb, az apa szívére hajol, s int, hogy meghalt. Erre mind térdre rogynak. Felugornak, és sürögni-forogni kezdenek. Az első megmossa a halott arcát. A második tiszta inget hoz. A harmadik öltözteti. A negyedik fésüli. Az ötödik sír. A hatodik csókolja. A hetedik imádkozik. A nyolcadik kirohan. A kilencedik hozza a koporsót. A tizedik, tizenegyedik s a tizenkettedik beléemeli. A tizenharmadik pedig ráborítja a szemfödőt és a koporsófedelet. Tizenhárom kis ezüstkalapács kerül elő, s tizenhárom aranyszeggel - mint egy gondolat - beszegezik a koporsót. Meggyújtják a gyertyákat. Letérdelnek és sírnak, eltakarva kis arcocskáikat. Egyszerre azonban letépik szemükről a zsebkendőket. Elnevetik magukat. Táncolnak. Csendesen az ablakhoz sompolyognak, mind a tizenhárman, intenek az anyjuknak, aki lenn az utcán vár, hogy készen vannak, most már jöhet.

A lepedőn megjelenik: Vége. Majd egy ásítozó bácsi jelenik meg, aki "jó éjszakát" kíván a publikumnak.