Tizenegy esztendő
| Tizenegy esztendő szerző: Thury Zoltán |
I.
Farnosné asszony ebédet és lakást adott holmi szegényebb diákoknak havonkint tizenhat forintért. Valaha százhatvanért se tette volna meg s hogy idáig jutott, annak hosszú, unalmas és egészen közönséges története van. Kár volna előlről elmondani. Elég annyi, a mikor már tiz esztendeig élt az urával becsületesen, egy haszontalan piktor elbolondította a fejét s akkor otthagyta a házat. Még a kis fiával se gondolt azokban a mámoros napokban, csak ment a piktor után, mint valami holdkóros. A pénzüket megették és elutazták. A mikor már alig volt egy pár forintjuk, valamennyire észretért az asszony s elkezdték a mostani üzletet a diákokkal. A hosszu asztal fején a piktor elnököl s igen jó étvágya van, pedig tudja, hogy teljesen kiábrándult belőle az asszony s csak azért nem dobják ki, mert a csupa asszony háznép közé mégis jó egy férfi. Csak járjon ott előre-hátra, és adja az urat, nem baj az. Ha ő nem szégyenli magát, ezt az egy dolgot ugy se végezheti el helyette senki.
Most nemrég azonban nagyon pórul járt a piktor s az ő szégyenét persze, hogy megérezte az egész háznép. A kávéházban rajtafogták a hamis játékon. Régen gyanakodtak már reá, most egy jószemü pinczér rálesett, a mikor éppen ráakarta tenni a másik háromra a maga kártyáját, torkonfogta.
- Tetszik csalni? - kérdezte s nem engedte meg, hogy visszavegye az asztalról a kártyát.
Felpofozták, kidobták, ő maga se tudta, hogy jutott ki a kávéházból. Mikor hazakerült, sáros volt a mellénye, a kabátja, meg a kalapja is.
Az asszony kérdőre vonta:
- Mi van veled?
Mogorván, az asszony tekintetét elkerülve felelt:
- Semmi.
- De mégis, hol jártál?
- Sehol, mi közöd hozzá.
- Róbert! Mi lelt?
- Hallgass! - Olyanforma mozdulatot tett, mintha ütésre akarna emelni egy széket. Erre elhallgatott az asszony. Bement a másik szobába és a testvérével beszélte meg aztán a dolgot. Megállapodtak abban, hogy talán részeg. Nem ujság ez. Szerencse, hogy még nincsenek itten a diákok.
II.
Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.
- Ugy is tudják már, - mondta a leány.
- Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami nagyon rosz lesz a vége, tudtam.
- Miért is kötötted magadhoz.
- Miért, miért, hagyd ezt Lujza. - Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?
- Nem tudom.
- Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott, mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.
Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött, egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.
- Valaki van itt, de ne ijedj meg.
- Ki az?
- Nem fogsz megijedni?
- Nem, nem, ne félj.
- A férjed.
Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:
- Már tudja?
- Igen.
- És mit akar?
- Majd elmondja. Jere...
- Várj.
Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utoljára látta a férjét, nagyon váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát, a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán gyorsan elhatározta magát s benyitott.
III.
Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja, hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte, de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se, mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll, egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.
- Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.
- Nem jó ember, - mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.
- Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek lenni. No de mindegy...
- Az én bünöm.
- Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed. Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba, nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem, hogy eszedbe jutottam néhányszor...
- Igen, igen sokszor...
- Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is, most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért idejöttem az egészen más dolog.
Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.
- A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz. Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen utját állhatja. Váljunk el törvényesen.
Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az. Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.
- Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.
- Nem kérek semmit érte.
- Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.
- Nincs semmire szükségem.
Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.
- Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből. Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.
- Nincs.
- Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?
- Nem.
- Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy majorom. Ha gondolod...
- Nem, nem.
- Sajnálom...
Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:
- Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.