Tiz ezer dollár
szerző: Jókai Mór
Tiz millió dollár! Husz millió pengő forint! Boldog Isten, még csak kimondani is nagy szó!
Husz millió forint aranyban, egy rakáson; csak a súlya majd százötven mázsa, hogy ne volna az nehéz egy ember lelkén?
Ha azt mondanák: itt van husz millió, nyulj hozzá, tied lesz; add érte cserébe becsületes neved,… és oda nem adnád…
Ha azt mondanák: itt van, vigyed, de felejtsd el érte mennybeli üdvödet… és nem felednéd el…
Ha azt mondanák: vidd e kincset, de add el érte azt, a kit legjobban szeretsz,… és el nem adnád…
És ha azt mondanák: itt van husz millió, áruld el érte hazádat!… és el nem árulnád;… akkor elmondhatod magadról, hogy derék ember vagy.
Egy történetet fogok elmondani valami emberről, a ki nem tudott illyen derék ember lenni; hallgassátok meg, ha tetszik.
A spanyol amerikai szabadságháboruk alatt történt ez a kaland; az idő épen kedvező volt hasonló regények alkotására; a hős és a rabló, a dicsvágy és a pénzvadászat, a honszeretet és a könynyelmü ábránd ollyan közel állottak egymáshoz, ellenség és jó barát könnyen összetévesztette őket; s szabadságért harczolók gyakran kezet szoritottak a kóbor martalóczczal, ki nem elvekért, hanem zsákmányért harczolt, s a kormány vezérei ugy bántak a szabadság-hősökkel, kik egy nagy eszmeért küzdtek, mint rablókkal, kiket a törvény üldözni kénytelen.
A mint Peruban kitüzték a szabadságzászlót, egy fiatal skót tengerész, Robertson, ki az előtt a spanyol kormány hajóin szolgált, áttért a republikánusokhoz s azoknál hajóskapitányi rangot kapott.
Robertson fiatal volt, eleven képzelődésü, heves, nagyravágyó; erős hajlammal birt a regényes, a rendkivüli után; a mi tengerésznél mind igen jó tulajdon, kivált ollyankor, mikor a tengeren nem csak a viharok, hanem ellenséges gályák s kalózhajók is járnak.
Első szolgálatul mindjárt azt bizták rá, hogy keresse fel a hirhedett kalózvezér Benavides bandáját, melly a spanyol kormány patensével zsebében, a Chili partokat végig rabolja s gyilkol és gyujtogat egész Arauco hosszában.
Robertson végrehajtá küldetését, éjszaka meglepé Benavides rablócsapatát legbiztosabbnak hitt sziklarejtekében, a kalózokat dühös tusa után elfogta mind, csupán egy szabadult meg közülök, a második kapitány Martelin, az is oldalában vitte magával Robertson vadászkésének hegyét, a mi a sebben törött.
Az araucai parton, hol a rablókat elfogták, volt egy szép terebély kenyérfa, melly máskor is sok kedves gyümölcsöt termett a jó indusok örömére. Robertson ennek a fának hatvan ágára egy-egy rablót köttetett fel, hogy a kik messziről nézték, mondhatták magukban: a Chilieknek ugyan nagy karácsonfát ajándékozott valaki, czukorbábokkal megrakva.
Robertson semmit sem várt kevesebbet e hős tette jutalmául, mint hogy legalább is aladmirállá fogja kinevezni a köztársaság.
Ezt azonban nem tették vele, hanem abból a kincsből, mit ő Benavides rablótanyáján elfoglalt, átadtak neki ötvenezer piasztert – osztalékul.
Ez egészen lehangolta a nagyravágyó ifju kedélyét; rögtön elhagyta a szolgálatot, letette vállbojtjait s haragjában, csalódásában búcsút vett az egész világtól.
A la Conceptione öböl közelében volt egy puszta, lakatlan sziget; azt választá ki jövendő lakhelyéül; ott épittetett magának egy remete-lakot; elbolonditott egy éhenholt embert, hogy az ott szolgálja őt, azután meg egy pár kétségbeesett kreolnőt, a kik közül az egyiket feleségének, a másikat szobaleányának tekinté, s erősen elhatározá magában, hogy soha többé a nagy világba vissza nem tér, hanem mint egy uj Ádám és Éva, egy uj vadember-generatiót alapit meg tenger közepetti kis paradicsomában.
Itt élt azután édenkerti ősörömök közt a világgal meghasonlott fiatal remete s tán itt is vénült volna meg, ha egy baleset onnan ki nem zavarja végkép.
Mint mondám, egy rabló, a Benavides-bandából, Martelin megmenekült s szerencsésen eljutott Valparaisóba; ott, mint kormányos, szolgálatot vállalt egy spanyol hajón. Mikor a sík tengeren volt a hajó; összeszövetkezett a legénységgel, éjszaka a hajótulajdonost hiveivel együtt megkötözték, kitették a dereglyébe s maguknak tarták a hajót.
Martelin hallotta már hirét annak a karácsonfának, a mit Robertson a Chili parton felállitott; azt is megtudta később, hogy e félelmes ellene a Mocha szigeten él egész magányosságban s nem gondolt most elébbvaló dologra, mint hogy társainak megölőjét ott elfogja s őt magát akaszsza arra a fára, a honnan társai lóggtak.
A tervet nem volt nehéz kivinni; egy éjszaka husz ember kikötött a Mocha szigetén dereglyével s Robertsont legédesebb álma közepén lepték meg remetelakában; ott mindjárt le is ölhették volna, de Martelin nem akart elállni attól a tréfától, hogy ellenségét épen az araucani kenyérfa tetejébe akasztassa fel.
Robertsont tehát lánczraverték s ledobták a hajó fenekére.
A Mocha-szigettől az araucani partig azonban hosszu utat kell tenni. E hosszu ut alatt megharagudott a tenger a kalózokra s elkezdett ellenük lázongni: a vihar meghallgatta az átkozódók kivánságát s utolérte vele őket; az ár mindig közelebb ragadta őket a veszélyes sziklákhoz; Martelin nem tudott hajóján segiteni, az egész legénység között nem volt egy, a ki értett volna mesterségéhez; a végveszélyben kénytelenek voltak Robertsont feloldani lánczai közül s szépen könyörögni neki, hogy szabaditsa meg a hajót az elmerüléstől.
A fogoly eként abba a helyzetbe jutott, hogy háromnapig parancsolt elfogóinak, s azok kénytelenek voltak neki engedelmeskedni, ha azt nem akarták, hogy a viharos tengeren ostoba módon elveszszenek.
Harmadnap örült mindenki, hogy a keresett araucani part helyett egy nyugalmas kikötő előtt találhatta magát; de senki sem örült annyira, mint Robertson, mert a mint egy szemközt jövő angol hajót megpillantott, rögtön a tengerbe veté magát s szerencsésen átuszott hozzá. Martalin nem merte őt vihar-roncsolta hajójával a csatakész angol brigg ellenében visszakövetelni.
Robertson megmenekülése után ismét szolgálatba állt a szabadság-harczosok közé. Azok a Congréso fregatt kapitányává nevezték ki.
A tengerész azt hitte, hogy már most kiábrándult, egészen más emberré lett; átlátta, hogy az bohó álom volt csak, a mit a mocha szigeti magányban kigondolt; most már felébredt belőle s többé nem gondol vissza rá.
És valóban olly nevetségesnek látszott előtte egész ottani élete; magányos barlangja, mindennapi vadászatai, egyforma időölése, sőt maga az a jelentéktelen némber is, a ki ott unalmas napjait osztá; hogy nem gondolhatott rájuk másként vissza, mint a hogy az ember egy képtelenségekkel teljes álomra szokott visszagondolni s azt kérdi magában: hogy lehetett álmodni illyen ostobát?
Robertson azt hivé, hogy ő most igen komoly, józan férfiu lett, a kinek nincs egyébre gondja, mint hivatalára, kötelességeire, becsületére. Meg is felelt mindegyiknek, a mennyivel tartozott, s a köztársaság méltán legjobb katonái közé számithatá őt.
Szavatartó, a mit kimond, azt megállja; árulást semmi biztatásért sem lehet felőle feltenni, barátai irányában önfeláldozó; ha egy tallérja van, annak fele azé, a ki legjobban siet azt tőle elkérni; ha pedig nincs, egy ráncz sem támad homlokán a miatt, hogy erszénye üres; egyszóval valódi gavallér a szó minden értelmében.
Sőt még a mellett kegyes ember is, a ki a vallást tiszteli; valahányszor kikötőbe jut hajójával, legelső dolga a száraz földre lépve felkeresni a templomot; ez a legelső ház, mellynek küszöbén belép; a mi annyival jellemzőbb volt rá nézve, mert protestánsnak volt nevelve, s az egész spanyol part hosszában csupa katholikus templomok voltak minden városban épülve.
Az indián vérrel elegyült spanyol sokat átvett lelkületébe a forró égalj tarka képzelődéséből; a hivők templomait ott az aranyzott szent képeken kivül pompás virág-csoportozatok ékesitik; az oltárok ragyognak és tarkállanak a hivek kegyes adományaitól, földig érő selyemszövetek tarka virágokkal, gyöngyfüzérek, drága köves ékszerek lepik el azokat; a zománczos gyertyatartók mellett ezüst kalitkákban csodatollazatu madarak ugrálnak, miknek zengése belevegyül az ájtatos karok énekébe, s a tömjén füsthöz száz féle édes illatszer vegyül; melly áthevíti a lelket és felmagasztalja a képzelődést.
Egyszer Limában a La Merced templomba lépett be Robertson s közel az orgonához egy szögletben megállva, hallgatá a sajátszerü éneket, mellynek melodiáiba a régi Tolteque-dalok busongása lopózott, s bámulá a tarka népcsoportozatot, melly phantasticus szabad ruházatában, az indus izlés kiáltó szineit európai csábbal, spanyol kaczérsággal tudta egyesiteni, s melly jött, ment, áhitatoskodott; villogtatá szemeit a csábos saya redői alól.
Egyszer Robertsont megragadja valami bűvös énekhang, a chorusban a Stabat Mater dolorosát énekelték az apáczák, s egy fenséges magas hang ugy hallatszott ki belőle, mint a fülemüle-dal az erdők zugásából.
A tengerész megkapatva tekinte oda, s a fehér gyászköntösben egy női alakot pillanta meg, a mellyhez hasonlót még álmaiban sem látott soha. A halvány hosszukás arczban, a mélán lesütött szemekben, az énekre nyilt szelid ajkakban őrangyala képét vélte látni.
Pedig az nem őrangyala volt.
A tengerész elámultan várta végét az éneknek; keresztül rezgett az egész lelkén, s a pillanatban ollyan üdvözültnek érzé magát, mintha a paradicsom kapuiban állna s onnan hallgatná a boldogok énekét.
Mi is lehetett volna más ez érzelem, mint a legmagasztosabb föllengés; hiszen annak tárgya egy ollyan hölgy volt, ki már a világtól elzárt falak között él: egy lépcsővel közelebb a megdicsőültekhez s egy lépéssel tovább a halandóktól.
Ez érzés ismét egyszerre átváltoztatá lelkét; midőn visszament hajójára, többé senki sem ismert benne a pontos, ébrenalvó hajósra, a ki azelőtt volt; ez most inkább, még mikor ébren volt is, álmodozott; s a tengerész könnyelmü gondtalansága helyét elfoglalta nála a költő mély ábrándozása.
Illyen kedélylyel tett meg egy utat Carthagenáig, de onnan ismét sietve jött vissza hajójával Limába; rosz sorsa őrzötte, hogy utközben, mélázása miatt százszor zátonyon nem akadt, sziklához nem csapódott; rosz sorsának mondom; mert akkor legalább ugy halt volna meg, mint egy boldog ábrándozó, a ki egy édes vágyat visz magával fel az égbe, melly nem engedi neki, hogy ott elfelejtse valaha a szép földet.
Azonban, midőn másodszor ismét Limába ért s első dolga volt a templomba sietni, a padon kivel találkozik szembe? ugyanazon égi szépséggel, kivel azóta mindig ébren álmodott, és álmában beszélt; csakhogy az égi szépség ezuttal inkább földi szépségnek volt mondható, a szüzi fehér öltöny helyett a bájos creolnők nehéz tarka selyem basquinjébe öltözve, mellynek elől rövid szegélye alól kilátszottak a lejtve lépegető lábacskák, piros sarku szattyán czipőkbe szoritva s a rózsaszin selyem harisnyák kezdete; a könnyü mantilla és a magas fésüre akasztott rebózo fátyol csak alig rejtették szem elől délczegen hajló termetét; karcsu nyakán drága gyöngyfüzér omlott alá s gyémántos függői hosszan leértek gömbölyü válláig.
Robertson bámulva nézett a hölgy után, ki olly meglepően hasonlitott az ő álomképéhez s attól még is olly különböző volt, midőn valaki hátulról vállára veregetett s egy bizalmas hang megszólitá.
Ej kapitány, ön ugyancsak megnézi azt a szép asszonyt.
Robertson visszatekintett: valami régi ismerösét találta a megszólitóban, Williams irlandi tengerészt; a kit különben nem igen nagyon szeretett; sőt kissé nem is volt iránta tisztában, hogy ez a rendetlen ember, ki majd egy, majd más hajón szolgál, hol hadnagynak, hol kapitánynak nevezteti magát, egészen istenes uton jut-e ahhoz a sok pénzhez, a mit el szokott költeni.
Most az egyszer még is jónak találta vele szóba állani: tudta, hogy Williams ismerős Limában.
– Ki lehet ez a hölgy? kérdezé tőle.
– Ez, drága barátom, Lima legszebb asszonya, donna Tereza Mendez, különben egy spanyol tengerész kapitány özvegye.
– Tehát özvegy nő? Különös, hogy millyen meglepően hasonlit valakihez.
– Ugyan kihez?
– Nevét nem tudom. Ezelőtt két hónappal láttam a La Merced templomban egy gyönyörü teremtést, fehér rendöltözetben…
– No ez az, barátom, ugyanaz: férje holta után fogadásból egy évig kolostorba zárta magát; nemde a soprán hangot énekelte? Gyönyörü csengő hangja van. Ez az. Hat hete, hogy letelt a fogadott gyászév s ő kilépett a kolostorból.
– Hát lehet ez? kérdé Robertson elbámulva.
– Limában minden lehet.
Robertson le volt rántva egéből, még most csak a földre rántva, később a legégetőbb, a legkinzóbb pokolmélységbe.
Williams az első beszélgetésből észrevevé, hogy Robertson nem ura többé eszének; s mit tehetett vele rosszabbat, hogy tökéletesen őrültté tegye, mint hogy azt ajánlá neki, hogy be fogja őt vezetni donna Terezához.
Robertson szemtül szembe láthatá a hölgyet, kiről annyit ábrándozott; láthatá, hogy az a tünemény, a kit ő valami tulvilági lénynek képzelt, igen-igen földi szépség, és az a legveszélyesebb csalódás. Jaj annak, ki beleszeret a könnyező szembe, ha azt a szemet egykor kaczérul mosolyogni látja; az asszony ollyan könnyen válik a férfi angyalából annak ördögévé s az emberi szó legsötétebb titka az, hogy a kit szeretett, mint angyalt, ábrándozva, és tisztán, ugyanazt szereti, mint ördögét, őrjöngve és kétségbeesve.
Donna Tereza Mendeznek tetszett az, hogy egy fiatal ember őrjöng és kétségbeesik miatta. Mentül mélyebbre sülyedt ez vak szenvedélyébe, annál mélyebbre csalogatták őt az ő sötét szemei.
Egyszer Robertson megvallá a hölgy előtt szerelmét. Őrült, ádáz beszéd volt az, nem méltó férfi szájába; csak rabszolga beszél igy urához.
Donna Tereza mosolyogva játszott csillogó legyezőjével, s azt felelé imádójának.
– Kapitány ur; ön mostan csak kapitány még és szegény ember. Én szeretem a fényt, a pompát, a hirt. Én nagyravágyó vagyok. Én nem tudok valaki szeretni azért, mert csinos, mert hozzám illik; hanem tudnék szeretni egy férfit, a kit irántami szerelme nagygyá, gazdaggá, hatalmassá tett. Önnek elébb oda kell küzdenie magát, a hol önt megláthassam. Most forradalom van egész Amerikában, a mi alul van, az fordul felül, kiki azt a helyet foglalhatja el, a mit megtartani elég erős; a bátoré a diadal. Kezdjen ön valamihez. Engem csak merészsége által nyerhet el. Ha illyen alázatosan szól hozzám, azt meg sem hallom; – jöjjön majd akkor, ha merészen teheti ajánlatát.
Robertson teljes lázban volt midőn donna Tereza lakát elhagyta. Elmondá Williamsnak, a mit a hölgy válaszolt neki.
– Bizony barátom, szólt neki nevezve Williams, én is azt hiszem, hogy annak a hölgynek a szivét meg nem hóditod máskint, mint ha vagy admirali vállrózsát szerzesz magadnak, vagy pedig körülbelől tiz millió dollárt tudsz a lábaihoz tenni, mert azon alul ő szóba sem áll veled.
Robertson szivében keserü salakot hagytak a szavak: – admirali vállrózsát szerezni képtelenség rá nézve. Bolivár személyes ellensége volt, pedig e kitüntetés egyedül ő tőle függött, ki akkor az egész mozgalom helyén döntő befolyással birt, tiz millió dollár pedig bolond gondolat! Mondjátok valakinek, a ki épen egy pénznek ura, hogy adjon elő tiz millió dollárt. Az is őrült volna, a ki illyesmiről gondolkodnék magában.
Pedig Robertson illyen őrült volt.
Elvitte magával Williamst hajójára s éjszakánkint gyakran elbeszélgetett vele késő éjfélekig a felől, hogy mint lehetne iszonyú kincstömegekre tenni szert egyszerre? végig ment annak legphantasticusabb módjain; csodás börzejáték, kártyabankok kipusztitása, aranybányák fölfedezése, elsülyedt hajók felkutatása s más efféle szüntelen üldözte egymást képzeletében, s ha el tudott aludni, gyakran álmodá, hogy ott jár-kel már az arany halmazok közt, s dúl bennök kezeivel és méri azokat vékával; mikor aztán fölébredt, akkor látta, hogy semmi sincs belőle.
A dicsvágy utját egyszerre bezárta Robertson előtt a helyreállt béke. A spanyol háborunak vége szakadt, az admirali vállrózsák egyszerre eltüntek a tenger fenekére.
Egy este a Callari kikötőben egy ismerős tiszt hajóján víg mulatság közben kötekedtek a hajósok Robertsonnal, kik igen mulatságos dolognak találták a fiatal tengerész ábrándozásait egy fekete szemü creolhölgy miatt; a kinek nem kell egyéb vőlegényi hozomány, mint vagy egy admirál kalap, vagy valami tiz millió dollárocska.
Robertson engedett magával tréfálni, s egykedvüleg szürcsölgeté theáját.
Egy irlandi hajóstiszt nevetve mondá neki:
– Hiszen pajtás, ha csak tiz millió dollár kell, arra legkönnyebben szert tehetsz; itt horgonyoz a szomszédunkban mr. Ingres hajója a Peruvian; az épen tiz milliót visz arany porban és rudakban az angol bank számára; vedd el tőle.
Mindenki hahotával nevetett ez ötletre; maga az emlitett kapitány, Ingres is jelen volt, az is kaczagott ez enyelgésen.
Robertson is elmosolyodott rá.
Éjfél tájon a tengerészek búcsut vettek egymástól s hajóikra távoztak; Robertson és Williams hátramaradtak.
Azt az irlandit, ki ama tréfás ötletet mondá Robertsonnak Georgesnak hivták.
Robertson félrehivta a hajópárkányára Georgest és Williámst.
– Bajtársak, én azt gondoltam, hogy az a tiz millió dollár sokkal jobb helyen volna nálunk, mint az angol bankban.
Sötét volt, – nem kellett senkinek azon aggódni, hogy hátha elpirul az arcza?
A három tengerész nem szólt többet egymáshoz, hanem csak megszoritá egymás kezét; s értette a többit.
Onnan Robertson hajójára tértek. A tengerész összeszedte legmerészebb matrózait, fegyvert adott kezeikbe; mintegy tizenketten voltak, azokat a dereglyébe szállitá. Akkor a lőporkamra melletti kajütben tüzet gyujtott s elhagyta a dereglyével hajóját.
A sötét éjben észrevétlenül jutott a dereglye a Peruvian oldalához. Ott nesztelenül felkapaszkodtak a hajósok, Georges és Williams a legénység egy részével szétoszlott a kabinetekbe, Robertson harmadmagával a kapitány szobájába sietett.
Ingres kapitányt álmából költé fel Robertson, felvont pisztolyt tartva szeme közé.
– Adja át hajóját, kapitány, mindenestül; nekem kell ez a tiz millió dollár: szedje össze, a mije van, s szálljon ki a dereglyén a partra.
Ingres azt hitte eleinte, hogy csak tréfálnak vele; hanem a mint szobájából kilépett, akkor fogta fel egyszerre helyzete komolyságát. Hajóslegénységének egy része a födözeten volt s Robertson kalózaival barátkozott. Williams és Georges egy percz alatt rábeszélték őket, hogy a helyett, hogy annyi roppant pénzt az angol bankba nagy fáradsággal átszállitanak, jobb lesz azt maguk között felosztaniok; mindegyik ur leend belőle.
Ingresnek nem volt mit tennie, mint nehány becsületesnek maradt legényével dereglyére szállni s engedni magát a sik tengerre kivonatni.
Az a reménye, hogy a Peruvian éjszakai eltünése szemet fog szúrni a többi hajósoknál s talán utána erednek, meghiusult, mert azon pillanatban tűz támadt a Congreson, mit Robertson maga rendezett el s e veszély félre vonta az egész kikötő figyelmét, a nagy hajók mind iparkodtak közeléből menekülni; a dereglyék siettek oltására; Peruvian az átalános zavarban eltávozhatott a tengeröbölből, a nélkül, hogy az valakinek feltünt volna. Robertson magával vitte a kapitányt és hiveit, mindaddig, mig a Congreso lángjai világitottak a tengeren, egyszer azután nagy dördüléssel fellobbant a hajó, az üszkök széthullottak a tengerbe, s elsötétült minden; akkor ő is elvágta a dereglye kötelét s elbocsátá a kapitányt.
Robertson megmenekült roppant zsákmányával.
Tehát a miről annyi kinzó álmot álmodott, a tiz millió dollár, most mintegy varázs ütésre birtokában volt; láthatá a felnyitott tonnákat, szinültig telve azzal a sárga porral, a mitől az emberek ugy megbolondulnak, az aranyrudakat, végeiken az angol czimerrel, dulhatott két kezével a vert aranyban, melly ugy hevert egymáson, mint a falevél az erdőn, s gondolhatott donna Terezára: már most az enyim vagy! Hát a pokolra nem goldolt-e: most már a tied vagyok.
A pokolig és donna Tereza öléig azonban még hosszu utat kelle tenni. Az a roppant kincs még csak részben volt az övé. Ötven martalócz, a rablás büntársa, akart még osztozni abban, mi jutott volna igy egyre? Robertson kapott volna tán félmilliót belőle, ugyanannyit Georges és Williams; a többivel a tengerészek akartak osztozni.
Oh bizonyára azok mind, a kik jogot tartottak ez átkozott kincshez, elimádkozhatták a haldokló ember imádságát minden reggel, este, mert Robertsonnál el volt határozva, hogy azt egyedül neki kell birni és kivüle senkinek.
Egy napon Robertson, hajóját a polynesiai tengerre irányozva, azt mondá két főczinkosának, hogy kénytelenek lesznek a Tva Tonga sziget előtt horgonyt vetni; mert ivóvizük elfogyott, legyen szives a két bajtárs huszonöt embert magához venni és kiszállni a szigetre egy kis édes vizecskéért.
Georges mosolyogva czirogatá meg Robertson állát.
– Szivesen bajtárs, elmegyek akár én, akár Williams, de ketten egyszerre nem. Jól ismerjük egymást és eszünkön járunk. Te meg akarod fogyasztani azoknak számát, a kik a dollárokból osztozni akarnak. Azt mi sem bánjuk; pusztitsd el a többieket, a hogy tudod, de mi ketten csak testvéreid maradunk, a kik együtt akarjuk veled siratni azt az öreg tátit, a ki azt a szép örökséget ránk hagyta.
Robertson büszke egykedvüséggel fogadta ezt a gyanusitást, mellyben pedig szivének legtitkosabb gondolatja volt kitalálva.
– Ti attól féltek, hogy valahol elhagylak benneteket magamtól; látjátok, én nem félek attól, hogy ti hagytok el; ha te csakugyan tartasz, egyedül kimenni a szigetre, hát én veled megyek s itt hagyom a hajót és a tiz millió dollárt Williams emberségére. Ha kedve tartja, csaljon meg és hagyjon itt.
Könnyü volt a nagylelküt játszani Robertsonnak; odavitte a hajót a polynesiai veszélyes vizekre, hol a tömérdek tenger alatti korallzátony, örvény, ellenár között csupán olly ügyes, tapasztalt hajóvezér birja azt keresztülvezetni; nála nélkül az első napon elnyelné azt mindenestül a hullám. Neki nem kellett azon aggódnia, hogy osztályrészeért társai tuladnak rajta.
E lovagias merészségnek látszó határozata elaltatá Georges gyanuját, s az késznek nyilatkozott a szigetre kimenni, ha Robertson is vele megy.
Huszonöt legény ült a dereglyében, melly velük kiszállt a szigetpartra. A dereglyét kikötötték a hegyi patak torkolatánál, a hol az a tengerbe szakad, s a hordókat kihengergették belőle, miket vizzel akartak tele merni.
A parti népség, a tarkára festett börü szigetlakók csoportosan sereglettek a hajósok körül, a mint azok a parton megjelentek s elkezdtek velük csereberélni.
Csendes, jámbor emberek voltak e vad urak és asszonyságok, könnyü volt velük az alku. Egy bicsakért, egy szem üvegklárisért malaczot, kokuszdiót adtak, s egy rézgombért a lábait csókolták Robertsonnak; ki addig elfoglalta őket szép szóval és értéktelen ajándékkal, mig Georges és a többi tengerész a hordókat töltette. Csak egy pár hordó volt még hátra; még azzal vesződtek a martalóczok, midőn Robertson a dereglyénél maradottakat figyelmezteté, hogy legyenek készen az elindulásra, mert a hajó nem várhat tovább; ha az apály kezdődik, ki nem mehet az öbölből.
Egy puskalövés volt az előre meghatározott jel, mellyre a folyónál levők rögtön siessenek a dereglyéhez akár vannak, akár nincsenek készen az utolsó hordókkal.
Ki tehet róla, hogy a jellövésre elsütött puska, mellyet Robertson maga lőtt el a dereglye párkányról, épen apró golyókra volt töltve s azok épen az indus fejedelem oldalát találták keresztül lyukgatni.
A vad nép egyszerre bőszült orditással támadt a tengerészekre; nyíl és kőzáport szórva ellenük s halcsontos dárdával ölve le a véletlenül megtámadottakat.
Robertson bátor volt és vitéz. Tiz ember volt vele a dereglyén, tizenöt Georges-al a pataknál. Ő maga a hajó kormányán állt, s fegyverével száz ember ellen védte a dereglyét, mig hajósai megfeszitett erővel tolták azt csáklyákkal a lengő vizre. De még akkor is nagyobb gondja volt arra, hogy Georges-al és legényeivel mi történik? mint saját veszélyére. Azokat körülfogták az indiánok; menekülniök lehetetlen volt. A dereglye végre a hullámon lengett, egy utolsó sorlövés tizenegy fegyverből szétsepré a támadókat egy pillanatra; egy hajitódárda süvöltött még feléjük a partról, épen Williams válla fölött repült el, s egy háta mögött álló legény fejébe furódott, az kibukott a vizbe.
– Egygyel is kevesebb: mormogá magában Robertson. A többi nyomta az evezőt. A dereglye sebesen távozott el a parttól. Robertson elégülten szemlélé, mint mészárolják le az ott maradtakat a bőszült vademberek. „Tizenöttel, tizenhattal, tizenhéttel kevesebb.” Egyik főosztályos is ott veszett.
E pillanatban egy úszó ember feje bukott fel a dereglye mellett a vizből: Georgesé volt. Georges gyakorlott buvár volt, a vad viadal kezdetén rögtön a vizbe veté magát s a víz alatt menekült észrevétlenül a dereglye után.
Nevetve emelé fel arczát Robertsonhoz, kezével a dereglyébe kapaszkodva gunyosan mondá neki:
– Élek ám, patronus uram, nem vesztem el.
Tizenhatan mégis elvesztek a tuatongai mészárlásban: csak harmincznégy maradt élve.
Harmincznégy embert kellett még Robertsonnak megölni, hogy két társával egyedül maradjon – és azután – még azt a kettőt.
Gyakran csendes estéken, mikor szél nem fujt, a vitorlák lankadtan verődtek az árboczfákhoz, a hajó állt egy helyen a végtelen tenger közepén; néha-néha, mint a terhes beteg, a ki fekvését megunta, egyik oldalról a másikra fordulva; ollyankor kiment a tengerészek közé Robertson s elkezdett nekik mesélni.
Mesélt nekik régibb utazásaiból, mikor a Mariannai szigetek közt barangolt, ott talált egy puszta, elhagyott szigetre, mellynek partjai köröskörül korallzátonyokkal vannak fedve; meredek sziklák hozzájárulhatlanná teszik azt. Saypánnak nevezik ezt a szigetet, s kerüli még az indián is veszedelmes vizei miatt. Ámde belül e sziget valódi ős képe a paradicsomnak: buja, illatos mezők, mik önkényt termik a legpompásabb gabonát; a kenyérgyökeret, az ananászt, mint nálunk a töviskórót: egész erdők pálmafákból, roppant kenyérfák, óriási gyümölcsökkel, narancsligetek, miknek aranyszin gyümölcse ott rohad a földön, mert az apró sertések számtalan csordái sem képesek azt mind felemészteni, a mit ez a sziget terem; pedig módjokban van végtelenül elszaporodni, mert senki sem pusztitja őket, még csak husevő vadállat sem lakik a szigeten: e fák odvaiból kicsordul a méz, mellynek illatos nedvéhez hasonlót másutt izlelni nem lehet; millió örökké nyiló virágból gyüjtik azt fulánktalan méhek: a völgyekben csodálatos állatok laknak, hasonlatosak a tehenekhez, csakhogy kisebbek; engedik magukat lovaglásra és igavonásra használtatni és a mellett gyapjat adnak, melly vetekedik a legfinomabb merinóval. Van egy nagy patakja is e szigetnek, melly pompás vizet ad s képes egy malmot elhajtani. Illyen boldog szigetekről szoktak álmodozni a hajósok, mikor köröskörül az egykedvü tenger csapkodja hajójuk oldalát s egyik csillag a másik után jön fel és megy le a vizekbe, a nélkül, hogy partot mutatna valamerre.
Robertson nagyon jól ismeré ezt a tengerész ábrándot s iparkodott azt felhasználni.
Elbeszélte nekik, milly gyönyörü élet volna egy illyen elhagyott, soha nem keresett szigetet elfoglalni; azon megtelepülni, alkotni egy kis szabad államot, patriarchalis kormányzattal. Otahaitiban – drága pénzükért –, kaphatnának asszonyokat; szebbnél szebb indián és creolnőket; rabszolgákat is, a kik a földet miveljék, minden munkát végezzenek, épitsenek, ruhákat varrjanak: nekik csak a végnélküli gyönyörüség maradna fenn. A hajórul elvinnék az ágyukat, a lőszereket; a szigetnek egyetlen szük bejárása elé épitenének egy váradot, onnan, ha egy egész hajóhad akarná is őket megtámadni, visszaverhetnék diadalmasan. Soha sem vehetné ki őket onnan senki többé, s évek mulva egész uj nemzedék virulna fel a kis telepitvényen.
A tengerészek elámulva hallgaták e tüneményes regéket s kérték Robertsont, hogy mutassa meg nekik ezt a szigetet.
Robertson nem ámitotta őket s elvezette oda; a Saypán sziget valóban ollyan volt, a millyennek ő leirta; kivül zord, elijesztő tekintetü, meredek sziklafalaktól övezve, csupán egy helyen hozzájárulható, egy szűk barlangon keresztül, mellyen a hegyi patak kifoly; de belül a mesevilág paradicsoma ez; a hol az embernek nem kell a holnapról aggódnia, csak a jelen perczet élvezni. Gazdagság, bőség, gyönyör minden lépten nyomon, a természet ingyen ad mindent, s pazarolja az ég madarainak azt, miért másutt a nagyurak aranyat fizetnek… És hozzá még tiz millió dollár! harminczhét vitéz, bátor férfi, a legszebb asszonyok, munkás rabszolga, a mennyi kell: tizenhat ágyu, fegyver bőségben! Lehet-e valakinek boldogabb világot képzelni ennél?
A legények el voltak ragadtatva a Saypán sziget szépségétől s maguk unszolták Robertsont, hogy vezesse őket minél elébb Otahaitiba, hogy ott asszonyokat és rabszolgákat vásároljanak.
Robertson maga is kiszállt velük a nagy szigetre, s ott mulattak együtt két nap és két éjjel pihenés nélkül. Annyi pénzt adott Robertson mindenkinek, a mennyit elbirt költeni. A legények másodnap éjszakáján a szükséges mértékig részegek voltak: némelylyik annyira, hogy nem tudott magáról semmit, másik valami nagyon keveset; volt a ki meg tudott a lábán állani, ha két felől fogták és volt közöttük négy, a ki egészen józan volt.
Robertson jól tudta, hogy ez a négy – az előőrs…
Ha ő hadat viselt tengerészei ellen, azok is jól vigyáztak rá: négyet mindig kiválasztottak magok közül, a ki ne igyék akkor, midőn a többiek isznak, s ha Robertson, és a másik két kalandor őket ittas állapotjukban el akarja hagyni; egyszerre öljék le őket.
Robertson jól tudta, hogy ez a négy férfi ő rá vigyáz, azért józan.
A második vigalomnap éjszakáján sietve jött Robertson a tengerészek tanyájára s a kikkel még beszélni lehetett, maga körül gyüjté, s akkor tudtokra adá, hogy el vannak árulva.
Valaki a czimborák közül elárulta őket az otahaiti kormányzónak, s az rögtön elküldött a másik kikötőben horgonyzó spanyol háromfedeles hajó, Alhambra, parancsnokához, feljelenteni a gazdag zsákmánynyal rakodott martalóczokat; reggelre itt fogják őket lepni. Nincs elveszteni való idő: gyorsan vissza a hajóra! még napfelkelte előtt ki a kikötőből; reggelre hirüket se hallják!
A négy előörs gyanakodva nézett Robertsonra; némellyik övébe is dugta kezét, felhuzva pisztolya sárkányát.
– Hát e részeg haddal itt mi történjék? kérdé tőle az egyik, sötéten nézve reá.
Ha Robertson azt mondja: „itt hagyjuk, a ki fel nem tud kelni”; abban a pillanatban lelövik… Azonban ő minden perczben ura volt rettentő gondolatainak. Most azt felelte a kérdezőnek.
– Az világos, hogy barátainkat nem hagyhatjuk el a veszélyben, bárha azok is közöttük vannak, a kik árulóink voltak. A kik még birjuk magunkat, nyalábra fogjuk őket s leczepeljük a dereglyébe: ott majd kijózanodnak. Dologra legények.
Az előörsök megbánták magukban, hogy Robertson felül roszat gondoltak; lám ő szépen gondoskodik az elázottakról; maga hogy emeli őket vállaikra, segit őket a dereglyébe hányni, ott is megszámlálja, ha mind együtt vannak-e? nem feledtek-e valakit ottan? ő még is csak hű czimbora!
A hűs levegőn még mintegy tiz ember annyira magához tért, hogy fel birt kapaszkodni a hajóra; a többit ott hagyták fekünni, a dereglyét odakötve a hajó farához. Majd ráérnek őket felhordani reggel, ha egyéb dolog nem lesz. Mindenkinek tele volt ez órában a keze dologgal; kiki három ember munkáját végzé. Maga a kormányos is holtrészeg volt, a helyett maga Robertson állt a kormánykerékhez, mint kapitány, legényvezető és főhajós végezve egyszerre tisztét, s a mellett kormányozva a legnagyobb pontossággal. Mindenki bámulta, mennyi erő, mennyi lélekjelenlét lakik ez emberben és sietett parancsait teljesitni. Egy óra mulva ki voltak feszitve a vitorlák, felvonva a horgonyok; a legénység agyon volt fáradva a sietős hevenyészett dologban: midőn azt kérdé tőlük Robertson, hogy hát a dereglyében lévő czimborákat nem hordják-e most fel?
„Hát az ördög? mi is agyon vagyunk fáradva; – örül, a ki alunni mehet. Jó helyen vannak azok ott; holnap majd feljönnek a maguk lábán. Ne féltsd te őket, kapitány.”
– Nem is őket féltem, hanem magunkat ő tőlük. Ez a husz ember nem mind részeg. Nehány van, a ki tetteti magát; ezek, a kik elárultak bennünket. Attul tartok, hogy éjjel, ha még sötétebb lesz, megszöknek a dereglyével, s nyomunkba vezetik a spanyol gályát.
Egy párnak volt a nagy fáradtságtul és mámoros fejétül annyi esze, hogy e veszély lehetőségét átlássa, de az sem sokat törődött vele; azt mondták, hogy majd ők is vigyázni fognak, s a fedélzeten maradnak. Azután ki ide, ki oda leheveredett, köpenyegébe burkolta magát, küzdött egy ideig leragadó szempilláival; végre látva, hogy a kapitány ugy is ébren van a kormánynál, elég ha ő vigyáz, szemére húzta a sipkáját s elaludt egyik ugy mint a másik.
Mindenki horkolt már; az idő éjfél után járt; hideg szél kezdett neki eredni, a tenger magasan járt, hullámot hányva-vetve; a dereglye a hajó mögött el-eltünt, meg felkapott a hab tetejére; egy-egy sirály szállt le az árboczkosarakra; gyönge zivatar készült.
Robertson ekkor csöndesen kivonta széles kését hüvelyéből, kihajolt a hajó párkányán, s a mint a dereglye kötele a hánykódás közben megfeszült, csendesen keresztül metszette azt; a kötél nagyon bődült, mint egy túlfeszitett húr elpattanása s a dereglye szabadon tánczolt a hab tetején, húsz részeg emberrel, a ki semmit sem tud magáról, kormány nélkül, evező nélkül, ismeretlen tenger közepén.
Soha sem hallottak róluk többet. Különös csoda kellett volna hozzá, hogy azok valamikép megmeneküljenek. Bizonyosan még azon az éjszakán elnyelte őket a viharos tenger.
Robertson azzal maga is köpenyébe burkolta magát s mint a kit a munka közben önkénytelenül nyomott el az álom, odarogyott a kormányszekrény mellé s ugy tett, mint a ki aluszik.
Félóra mulva élesebben kezdett fujni a szél, erősebben csapkodta a hajót a hullám. Az egyik előörs erre fölébredt. Legelső pillantásra meglátta, hogy a kormány üresen áll, a kapitány elaludt, másik pillantással a dereglye után nézett, s észrevette, hogy az eltünt.
– Ébredj kapitány! ordita felrángatva Robertsont. A dereglye elveszett!
Robertson felugrott; szemeit dörzsölé ijedten; az égen akkor kezdett szürkülni a sápadt hajnal, mellyet váltig eltakart egy hoszszú fekete felhővonal. Kezét szemei elé tartá, szétnézett mindenirányban, sehol sem látott semmit.
– A gazemberek! dörmögé a tengerésznek; csakugyan elszöktek tőlünk.
Magában pedig azt mondá: „husszal megint kevesebben vagyunk.”
Az egész spanyol hajóval történt ijesztés természetesen csak mese volt; a mi husz ember életébe került.
Robertson kétségbeesett arczot mutatott. Fellármáztatá a többi hajósokat is és elrémité őket azzal a hirrel, hogy társaik által el vannak árulva; a szökevények bizonyosan visszatértek Otahaitiba s most a spanyolokat társaik nyomába fogják utasitani.
A hajójukon hordozott kincs ezentul csak veszedelmükre szolgál. Hire futamodik gazdagságuknak s minden hadihajó, minden kalóz vadászatot fog tartani a gazdag zsákmányra. Nincs más menekülés, mint visszamenni a Saypan szigetre, elrejteni az egész kincset; s azután a Sandvich szigetek felé vitorlázni, ott vásárlani be nőket és rabszolgákat, a kik nélkül meg nem telepedhetnek a szigeten.
Ez inditványt mindenki helyesnek találta. Ha a kincset jól elrejtik a szigeten, akkor hiába kutatja ki hajójukat náluknál erősebb ellenség, nem talál náluk semmit s kénytelen lesz őket odább bocsátani.
Igy kerültek vissza ismét a Saypanra. Az volt most a főkérdés, hogy mikép rejtsenek el annyi pénzt, a nélkül, hogy a lehető véletlen valakit annak nyomára vezessen; az aranypor és öntött rudak ötven hordóban voltak befenekelve; azt ugy a földbe elásni nem lehetett, hogy valami nyom ne maradjon utána. Attól is lehetett félni, hogy ha nagyon eldugják, majd ugy találnak járni, hogy visszajövet maguk sem akadnak rá; Robertson segitett mind a két aggodalmon: – a sziget belsejéből egy sebes hegypatak omlott elő, számtalan zuhatagot képezve. E patakot hirtelen rakott védgátakkal elzáratá, s mikor az fel volt szoritva medréből, a sok zuhatag sziklái közt talált egy barlangot, mellynek nyilását máskor a vizomlás elfedezve tartá. E barlangba hengeritteté be az aranynyal telt hordókat egymásután. Mikor el volt minden helyezve szépen (valóságos ezeregy éjszakai mesék üregje), akkor egy nagy követ hengerittetett a barlang nyilására; azután szétszóratta a patak gátjait, a hullám ismét rohant, omlatagokat képezve szikláról sziklára: – találja, a ki tudja, mellyik alatt van a tiz millió dollár?
Most már jó helyen volt az egész kincs: most már nem félhetett egyik czinkos a másiktól, hogy az meg fogja őt csalni, hogy elszökik előle a hajóval: a közös zsákmány biztos helyre volt letéve, mintha záros vasajtó alatt volna.
Tizenheten voltak a hajón, midőn a Saypantól elvitorláztak; a martalóczok nagy gondtól szabadultak meg: többé nem kellett sem hordóikra, sem Robertsonra vigyázniok, e fölötti örömükben beütötték a rumos hordók fenekeit, s ittak, a mig el nem dültek; még a négy előörs is kidült a sorból; nem volt szükség Robertsont éber szemmel kisérni többé, őrizze most ő maga az üres hajót.
Mikor a legénység mind egytül egyig ittasan hevert az első födözet alatt, Robertson, Williams s Georges hozzá fogtak a végső munkához, a mit olly régóta terveztek előre. Az alvó tengerészeket bezárták a hajó fenekébe, minden ajtót és nyilást beszegezve. A mi élelmi szer és ital volt a hajón, azt átrakták a csónakba; a mi bele nem fért, azt kiönték a tengerbe, azután szétszedték a kormányt, elvagdalták a vitorlaköteleket, leereszték az árboczokat a kapcsaikat kiszedve, a tengerbe veték; megfoszták a hajót minden úti-eszközétől; delejtűt, szögletmérőt nem hagytak rajta; – végre fogták a nagy ponyvákat, miket a vitorlarudakról leszedtek s körös-körül beteriték velük a hajót, sűrün leszegezve azokat; és azzal maguk a csónakra szállva, hagyták tova libegni a nagy tehetetlen, vitorlátlan bárkát, mint egy nagy koporsót, mellyben tizenöt élő ember alszik, s mellyről még a szemfedő és a koporsószegek sem hiányzanak, hogy annál nagyobb legyen a borzasztó hasonlat.
Két hétig hányódott a nyilt tengeren az elhagyott hajó; anélkül, hogy elsülyedt volna; akkor találkozott vele egy czethalász; az felfeszité lepedőit, kinyitá az ajtókat; már ekkor csak egyetlen egy élt a bezárt tengerészek közül, a többi meghalt étlen, szomjan, levegő nélkül, az az egy pedig meg volt tébolyodva, az is maradt teljes életében.
A három büntárs pedig egy éjszakai vitorlázás után Wahon sziget kikötőjébe jutott. Ott azt álliták, hogy egy elsülyedt kereskedelmi hajórul menekültek, ki kétkedett volna szavaikban? A kormányzó ellátta őket utlevelekkel, egy brasiliai hajós megszánta és elszállitá Rio-Janeiróba ingyen. Azt álliták, hogy egy fillérük sincsen, pedig jól elrejtve öltönyeikbe vittek magukkal husz ezer piasztert aranyban. Ezen összegen kellett nekik tervük szerint Amerikában egy kereskedelmi hajót felfogadni; melly velük vissza menjen a Saypan szigetre, s onnan apródonkint elhordogassa a rejtett kincset, mintha campeche fát hordana, ugy hogy a három férfin kivül még a legénység se tudjon róla semmit, hogy mi van a hajón?
Rió-Janeiróban eltöltöttek egy hetet; az alatt egy a három közül ismét elveszett. Georgest egy este az utczán, mikor a kávéházból szállására tért, késsel keresztüldöfték. Soha sem tudta meg senki, hogy ki volt a gyilkos?
Robertson most már csak másod magával maradt.
Most már csak ketten voltak a testvéri osztozáshoz. Minő roppant osztályrész jutott egyre? Öt millió dollár mindegyiknek! Azzal már meg lehettek elégedve.
Megelégedés? Minden ördög a pokolban felkaczag erre a szóra! Lehet-e megelégedése annak, a ki annyi kincset rabolt, a ki annyi osztályosát el tudta veszteni, – nyughatik-e akkor, midőn csak a legutolsó, a feles társ van már hátra?
Annyi bizonyos, hogy Georges halála óta Williams Robertsonnal egy szobában nem akart hálni soha és nem ivott ollyan pohárból, a mibe az töltötte a bort.
Egy este donna Teréza Mendez kéjlakában két tengerész jelent meg, naptól barnitott, viszontagságoktól edzett arczokkal, viseltes, szakadozott öltözetben.
A creolnő szerecsen pitvarnoka nem bocsátotta őket tovább az előszobánál, s kérdezte, hogy mi nevük és mit akarnak?
– Urnőddel akarunk beszélni; jelents be nála; csak azt mondd neki, hogy itt van az a két férfi, a kinek tiz millió dollár van a kezében.
A pitvarnok nagyon megbámulta azt a rongyos, kátrányszagu embert, a ki tiz millió dollárrul beszél előtte; de még jobban bámult akkor, midőn bejelentve őket urnőjének a mondott szavakkal; az maga sietett ki a férfiakhoz s egyiket jobb, másikat balkarjára füzve, bevezeté belső teremébe, nyájasan üdvözölve, mint régen várt ismerőseit.
Donna Teréza szintolly jól tudat a Peruvian esetét, mint igen sokan Limában, s bizonyos volt felőle, hogy az az ő szép szemeiért történt.
– Tehát ketten maradtatok? szólt, midőn szobájába értek, végig nyulva bársony pamlagán, s gömbölyü karjára támasztva fürtös fejét.
– Soknak találod-e, vagy kevésnek? kérdé tőle Williams.
– Mindenesetre soknak. A mi fél, soha sem egész s ti ketten képeztek egy számot.
– Tiz millió dollárt; dörmögé büszkén Williams. Egyikünkre öt millió jut. Az ugy hiszem elég arra, hogy egy limai delnő megnézze az embert, akármillyen rongyos is.
– Annál nehezebbé teszi az a választást köztetek.
– És a szív? az semmit sem nyom-e nálad?
Donna Teréza kaczagott; ez volt válasza a kérdésre.
Robertson nem szólt bele a társalgásba, ő ült egy zsámolyon és merengve nézett maga elé.
– Már pedig választanod kell közülünk szép donna; folytatá Williáms, mert bizony mondom, mi ketten, a kik édes testvér öcséinket tul éltük, ollyan makacs természettel birunk, hogy egyikünk sem akar a másik kedvéért meghalni, s mind a ketten jól tudunk vigyázni az egészségünkre. Ugy-e Robertson?
Robertson feltekintett Williamsra s ennek ugy tetszék, mintha e pillanatban igen nehezére válnék a nevetés. Valami kis borzadály futott végig testén.
Robertson nem felelt neki semmit. Williams még sokáig fecsegett a delnővel, elmondá neki, hogy nem sokára lábai elé fogják rakni osztályrészüket, s akkor majd elválik, hogy ki felé nyomja le az aranyos serpenyőt a szerelem Brennus kardja? Mikor elváltak tőle, Robertson hátramaradt s azt kérdé suttogva a delnőtől:
– Mellyikünket fogod választani?
A creolnő ránézett két pokoltüzü szép szemével, s vissza súga:
– Azt, a ki az egész tiz milliót hozza magával.
Azzal tánczolva, dalolva libegett el, mint valami káprázatos tünemény, mellyet nem asszony szült, nem téj nevelt, nem Isten alkotott.
Robertson az ajtóban utolérte társát, mosolyogva mondá neki:
– Te nem emlitéd előttem soha, hogy te is szerelmes vagy donna Terézába.
Williams nevetve válaszolt rá:
– Az ember nem kötheti minden titkát barátjai orrára.
– Igaz. – Szólt rá Robertson; és akkor ő is gondolta magában, hogy neki van egy titka, a mit nem mond el barátjának; az a titok, a mit donna Teréza sugott neki; „azt választom, a ki az egész tiz milliót elhozza!”
Robertson és társa a Saypan szigeten elrejtett kincsekből csupán husz ezer dollárt hoztak el magukkal, minthogy több kivert pénz nem volt a között. Most tehát első dolguk az volt, hogy egy rio-janeirói kereskedő-hajóját megvették tizenkét ezer dollárért, három ezer dollár elment még a fogadott legénység felpénzére, s szükséges felszerelésekre; mikor minden készen volt, akkor a kereskedő megszökött tőlük, elvitte a hajót, odaveszett a pénzük.
Gonosz világ! Hogy egyik tolvaj ellopja a másiknak pénzét!
A megmaradt nehány ezer dollár nem volt elég, hogy hajót vegyenek rajta, s uj legénységet fogadjanak rá; olcsóbb módszerhez kellett folyamodniok. Épen egy hajó volt a kikötőben, melly fegyenczeket szállitott Uj-Hollandba, annak a kapitányával megismerkedtek s elvitették magukat Sidneyig. Nehány száz mérfölddel igy közelebb jutottak kincseik rejtekéhez. Itt sok jó becsületes ember lakik, nem csuda, annyi esztendő óta hordja Anglia oda a tolvajokat és zsiványokat; ezek között tekintett szét Robertson s talált is maga számára való legényeket közöttük, kikkel valami vigyázatlanul örzött hajót hatalmába keritve, a tengerek urává tehette volna magát, ha az angol rendőrség meg nem sejti a jó szándékot; a minek az lett a következése, hogy a két kalandort kiutasitják Uj-Hollandból; akár tetszett nekik, akár nem, el kellett utazniok Hobartownba.
Nyomorult ország nyomorult városába a véginséggel küzködve jutottak el; pénzük elfogyott, és a tiz millió dollár tulajdonosainak nem volt annyi képességük, hogy egy nyomorult bárkát felfogadhassanak, melly őket tovább szállitsa.
Egy este nagy csüggedten járt alá s fel a parton Robertson, midőn egy kis köpczös, alacsony jó kedvü férfi megszólitja.
– Mit busul master?
Robertson rá nézett. A kis vidám férfi kabátja gallérján, melly különben elég halzsiros volt, látszott valami nyoma ezüstös himzésnek, a miből gyanitani lehetett, hogy ez valami kis hajó kapitánya.
Köszönöm kérdésit, kapitány; felelt neki Robertson, kinek az agyában hirtelen villant meg mostan egy gondolat. Nekem igen jó okaim vannak a busulásra; ha meg akarja tudni, jőjön be velem egy pálinkásbutikba, ott majd egy pohár grog mellett elmondom.
Utközben a kis köpczös ember elmondá, hogy ő Thomson kapitány; tulajdonosa egy derék goelettnek s hogy tengeri kutyákra szokott vadászni; ez a keresete; a mi elég jól jövedelmez – évenkint öthatszáz dollár haszna is szokott rajta lenni.
A csapszékben viszont Robertson mondá el a kis tengeri kutyavadásznak, hogy ő egy vállalkozó kereskedő Braziliából; ki gyöngyöket és fűszereket szokott nagyban szállitani; a legközelebbi utjában a Sandwich szigetek között hajótörést szenvedett; három árboczosa zátonyon akadt a Saypán sziget mellett s ő kénytelen volt azt a tengernek és viharnak martalékul hagyni. Azonban volt hajóján ötven hordó ezüst, ezt kihordatá a partra s ott a pusztai szigeten elrejté; a dereglyékre menekült hajóslegénységből azonban egy sem szabadult szárazra; ő egy csónakon kereskedelmi társával, mr. Williamssal együtt jutott el Hobartownig. Most ez elrejtett kincset kellene visszahozni; mellynek értéke tehet másfél millió dollárt; ha Thomson kapitány vállalkoznék derék hajójával e munkára, jutalmul ő és társa ötszáz ezer dollárt adnának neki.
A kis czethalásznak villogtak a szemei erre a szóra. Neki ötszáz dollár is sok pénz volt már, s de sok tengeri kutyáról le kellett azért huzni a bőrt! és most egyszerre, csak ugy tréfából, ötszázszor ezer dollárt, félmilliót kinálnak neki; a miért csak érte kell menni. Az igaz, hogy messze van: de az is igaz, hogy az roppant sok ezüst!
Hátha még azt tudta volna, hogy arany?
Thomson még azon este aláirta a szerződést, mellyben kötelezi magát mr. Robertson és mr. Williamssal együtt elmenni a Saypán szigetre, ott ötven hordó, akármi legyen benne embarkálni; nem törödvén semmi supercargóval, s ezért viszont kap a két tiszteletreméltó férfiutól, mihelyt Rio-Janeiroba érnek, ötszázezer dollár rabattot egyszerre lefizetve.
Thomson rögtön kitataroztatá rongyos goelettjét, mert biz az silány kis hajó volt; fogadott még két bennszülött hajóslegényt, szerzett mindnyájuk számára uti levelet a mariannai szigetekre, gyöngyhalászás czime alatt, s azzal tengerre szálltak együtt.
A silány jármű nehezen haladt a kitüzött czél felé, egész nap azzal volt bajuk, hogy a támadt hibákat kijavitsák, a hasadékokat betömjék, miken a víz szüntelen beszivárgott s a köteleket toldozzák, miket minden erősebb szélfuvás hol itt, hol amott elszakasztott.
A nyomoruságos utban élelmi szereik is elfogytak. Thomson kapitány az elinduláskor magára vállalta, hogy az élelmezésről gondoskodni fog. Ettől is tanult valamit Robertson, a mit még régi tengerész létére eddigelé nem tudott. Thomson élelmezési rendszere abból állt, hogy valahány szemközt jövő hajóval találkozott, azoknál megállt, levett sipkával, könyörögve elmondá a kapitánynak, hogy ők szegény czethalvadászok, kiknek élelmi szereik elfogytak, adasson nekik valamit az Isten nevében; azok aztán könyörületből megszánták egy kis ivó vizzel, meg egy kevés kétszersülttel. Az Isten fizesse meg.
Igy mentek odább, mig másik hajóval találkoztak.
Csakugyan eredeti gondolat: ugy indulni valakinek a széles tengerre, hogy majd azon keresztül koldulja magát…
Robertsonnak nem tetszett ez az uj tapasztalás. A mint a sziget-tengerre értek, ott azt mondá, hogy már most ő fogja magára vállalni az élelmezést.
Egy csoport vendégszeretetlen sziget mellett vitt keresztül az ut, Robertson itt amott kikötött és kiszállt a partra, ott alkudott emberevő indiáncsordáktól körül fogva nehány kókuszdióért és eleven malaczért, minden pillanatban saját életét koczkáztatva a betevő falatért. Néhol küzdve kellett a hajóra visszamenekülnie, másutt ki sem hagyták szállni: egy helyen szinte elfogták az egész hajót az indiánok, körülfogva azt gyors pirógjaikkal.
Azonban folyvást közeledtek az ígéret földe felé; Robertson kiszámitá, hogy két nap alatt, ha a szél kedvez, a Saypán szigetnél fognak lenni; átveszik a roppant kincset, a miért annyit fáradozott, a miért annyit ölt!
És az utolsó osztályos még most is él; az utolsó, a ki a tizmilliót kétfelé akarja osztani, és nem csak azt, hanem még Teréza szivét is. A kreolnő pedig azt mondta: „azé leszek, a ki az egész tiz milliót elhozza.” Ez a suttogás azóta mindig hangzott fülében.
Williams nagyon jól tudta azt, hogy a kivel egy szál deszkán utazik, az őt minden perczben kész megölni s jól vigyázott magára. Került minden czivódást Robertsonnal; s éjszaka mindig tapasztalá Robertson, hogy a mig Williams aluszik, addig Thomson van ébren; s csak akkor fekszik le, ha Williams fölkelt. Egymást felváltják. Aligha össze nem beszéltek s mind a ketten vigyáznak Robertson kezére.
Egy éjszakán épen Williams állt a kormányon; a két hajóslegény evezőpadján aludt, Williams pedig egy leteritett gyékényen szunnyadt a födözeten. Ollyan hőség volt, hogy a födözet alatt nem lehetett maradni.
Robertson a hajó farában állt, Williams a hajó orrában feküdt s kettőjük közt sétált alá s fel a hajós kapitány.
Robertson látta maga előtt aludni azt az embert, ki tőle öt milliót és egy asszony szivét, a mi annál is több, el akarja venni. Csak egy éjszaka van még a Saypán szigetig hátra, ennek az éjszakának utolsó kell lenni rá nézve!
A kis czethalász kapitány nem akar elálmosodni.
A tenger duzzadozni kezd, a hullámok magasan járnak, néha néha egy sor-hullám végig söpör a tengeren; Robertson épen közelitni lát messziről egy illyen hullám-torlaszt: megismeri azt a csillagos éjben is fehér tajték gerinczéről.
– Kapitány! szól Thomsonnak; nézze ön meg a térképen micsoda ponton járunk? a franczia zátonytól félek.
Thomson oda lépett az asztalhoz, mellyen a lámpa alatt a térkép és delejtü volt leszegezve, s elkezdte keresgetni figyelmesen a szélesség és hosszuság összevágó vonalait.
Robertson ez alatt csendesen nehányat forditott a kormány keréken, mi által a hajót egész oldalvást forditá a közelgő habtorlasznak, a helyett, hogy élével hasitotta volna azt ketté.
A kapitány még kereste a déli szélességet, midőn egyszerre meglóditá a hajót a hullám, árbocza hegyéig lehajtva azt a tenger szinéhez, s azután keresztülcsapott rajta.
Az egész olly hirtelen jött, hogy a hajósok csak akkor vették észre, mikor a fördőbül kiszabadultak.
– Mi történt velünk? Kiálta Thomson, ki egy árboczkötélbe kapaszkodott meg.
– Semmi sem, szólt Robertson csendes vérrel. A tenger duuzad.
Williams helye üres volt.
Távol, a tovazugó hab morajából hallatszott valami fuldokló hang, mint egy haldokló végkiáltása; azután megint csak a hab zugott, még egyszer hangzott a halálkiáltás, még távolabbról, még lankadtabban; – harmadszor nem hallattszott már odáig; a hab sebesen járt, a hajót ragadta a szél.
„Öt millió dollár” gondolá magában Robertson s kereste a csillagok között donna Teréza szemeit.
Reggelre a Tinian sziget magasára értek; ott egy szemközt jövő spanyol kereskedelmi hajó megállitá őket, s megkérdezé, kicsodák? és hová mennek?
Azt felelték, hogy gyöngyhalászok, a csigatelepekre sietnek. A spanyol kapitány tovább ereszté őket. Most már egyenesen a Saypán sziget irányának fordultak. Itt volt az utolsó állomás.
A kis köpczös kapitány mosolyogva támaszkodott Robertson mellé.
– Ifju barátom, nem sokára czélnál leszünk. Vajjon mit gondol ön, megbirja a goelettem az ötven hordó terhét?
– Hogy ne birná?
– Tudja ön, ötven hordó ezüsttel terhelve, nehéz.
– Az igaz.
– Aranynyal terhelve pedig még nehezebb.
Robertson megdöbbent. Williams elárulta a titkot.
– Fedezett önnek fel valamit Williams?
– Természetesen uram, az ember halandó, nem tudja, melly perczben hal meg? a jó ur elmondá nekem, hogy jutottak önök e szép birtokhoz, csak azt nem mondta meg, hogy miként rejtették azt el? Azután meggondolva, hogy az ember halandó, a derék jó ur egy iratkát hagyott nálam, mellyben azon esetre, ha véletlenül megtalálna halni, engemet tesz osztályrésze örökösévé. Tudja ön: az ember halandó.
Robertson szemei egyszerre vérbe borultak: abban a pillanatban, mikor a kis czethalász harmadszor is hivatkozott az ember halandóságára, megragadta őt derékon s óriási erővel felemelve, kihajitá a tengerbe, hogy ő se legyen kevésbé halandó, mint a többi. Azzal pisztolyait kirántva, parancsolá a két vandiemensföldi tengerésznek, hogy feszitsenek fel minden vitorlát s hagyják a kapitány odaveszni.
Robertson egyedül érkezett meg a Saypán szigetre. Visszajutott tehát végre azon földre, mellyben átkozott kincse volt eltemetve. Egyedül volt hozzá, senki sem osztozott vele többé. Csak felkellett azt venni a föld alól, hajóra rakni és elmenni vele. Még csak nem is bizonyithatott ellene senki, mert bűntársai mind halva voltak már.
Alig szállt azonban ki a partra, midőn vitorlát pillantott meg a tengeren, melly egyesenes a sziget felé jött. Éles szemével fölismeré a spanyol hajót, melylyel nem rég találkozott. Miért jöhetett ez vissza?
Az valóban őt üldözte.
A kis czethalvadász ügyes uszó volt; elérte a Tinián sziget partját, ott találta még a spanyol hajóst s felfedezett neki mindent. A spanyol rögtön visszafordult, Robertsont és tiz millióját kézre keriteni.
Robertson észrevette, hogy el van árulva s fegyvereit ragadva, hirtelen a sziget belsejébe menekült; a spanyol tengerészek utána. Ott hajhát rendeztek ellene, mint valami ártalmas vad ellen. Robertson hallotta az üldöző kiáltozásokat és ugy tetszett neki, mintha azok megölt társainak szellemei volnának, a kik vele osztozni jöttek. Kétségbeesve futott előlük. A végczélnál, a győzelem végénél kellett elbuknia! Egész nap el nem birták fogni, végre ugy el tudott bujni, hogy nem tudtak ráakadni.
Ekkor azt a cselt gondolták ki, hogy egy csónakot üresen hagytak a part mellett kikötve s távolabb nehány tengerész elbujt körüle. A csel sikerült. Robertson rejtekéből észrevevé az elhagyott csónakot, s végig mászva a meredek sziklafalon, mellyen eddig meglapult, hirtelen beleszökött.
Akkor egyszerre rárohantak üldözői. Kettőt agyon lőtt közülök; a másik kettővel is tusába elegyedett s egyiket összemarczangolta késével, de a másik végre leteperte a földre s ott elnyomták, és megkötözték.
Pacheco, a spanyol hajó kapitánya maga elé viteté a kalózt s mondá neki, hogy minden titkát tudja.
– Ha mindent tudsz, ugy nincs mit kérdezz tőlem: felelt neki daczosan a kalóz.
– Azt akarom még hallani, hogy hová van elrejtve az orzott kincs?
– Tehát azt nem tudod? No hát nem is fogod megtudni soha.
– Élted kezemben van.
– Készen vagyok a halálra.
– Gondold meg, hogy én spanyol vagyok s azok jól értenek az inquisitióhoz.
– Próbáld meg rajtam.
– Nem ugy kapitány. Vallja meg ön őszintén, hová tette a kincseket, én biztositom önt, hogy tisztességes jutalmat fog érte kapni. Legkevesebb százezer dollárt. Ellenkező esetben kap ön száz korbácsütést. Gondolkozzék rajta; két órai határideje van.
Robertson két óráig tusakodott magában. Száz korbácsütés! Egy oly büszke, nagyravágyó embernek mint ő, a kit ember meg nem ütött büntetlenül soha. Ez irtóztató gondolat volt. Két óra mulva azt mondta, hogy fel fogja fedezni a kincsek rejtekét, vigyék a partra. A mint azonban a csónakban ült, elgondolta magában, hogy ő, ki az átkos vagyonért annyi társát megölte, most czélja végén ily ostobául engedje át prédáját másnak? s midőn karjai közt hitte, akkor veszitse el azt az asszonyt, kinek alakját soha nem birta elfeledni!
Gondolkozott, gondolkozott s azzal a tengerbe vetette magát.
– Oh igy nem alkudtunk, kiálta Pacheco, utána ugorva; a tenger fenekén utolérte rabját, s megragadva őt, felhozta a tengeszinére, ott megragadták a többi buvárok s ujra megkötözték.
– Előlem a tenger fenekén sem bujhatsz el; szólt a spanyol.
Robertson átkozódva küzdött őreivel s fejét akarta szétzuzni; majd, látva, hogy nem szabadulhat, alkudozni kezdett velük, százezreket igérve a tengerészeknek, ha őt megszabaditják s kapitányukat megölik.
Pacheco végre betömette a veszélyes ember száját, ki képes volna őt még bilincseiben is megrontani.
És akkor lekötteté a hidra s előhozatá a korbácsot.
Huszonöt csapást kiállt egy jajhang nélkül Robertson. Pacheco parancsolá, hogy üssék tovább.
Ekkor felorditott, mire elbocsáták.
Lihegve mondá, hogy mindent fel fog fedezni.
Azt mondta, hogy menjenek a hajóval a sziget tulsó oldalára, ott lesz a hely.
Ott volt egy öböl, mellyet korábbi utazásaiban mindig tömve talált azokkal a csinos állatokkal, miket a tengerészek tengeri angyaloknak hínak s a mik nem egyebek a legveszélyesebb emberevő czápa fajnál.
Mikor ez öbölbe értek. Robertson hallá azt az ismerős hörgést, a mit a tengeri fenevad támaszt a víz alatt, mikor prédája után leskelődik s ismerő szemei észrevették a félelmes állat roppant körvonalait a mély víz alatt, a mint a hajót kisérte.
A csónak készen állt, a legények az evezőknél ültek; Robertson hátrakötött kezekkel szállt alá a hajóról. – Mikor lábaival elérhette a csónak párkányát, hirtelen megrugta azt s abban a perczben a hajó és csónak között lecsuszott a víz alá.
Egy gyakorlott buvár hirtelen utána ugrott s utolérte, mi előtt a fenékre jutott volna, két percz mulva a víz szine fölé emelkedve látszott mind a két fő. Most egy rémorditás hangzott a hajóról; mindenki látta, hogy a víz alatt nyilsebesen lövell a küzdők felé egy óriási czápa, nagy sor fogai fehérlenek, amint féloldalt fordul. Azután egyszerre magasra kiemelkedék mind a két küzdő a hullám felett; a fenevad derékban kapta őket keresztül, a hogy egymás mellett voltak. A buvár felorditott; Robertson néma maradt. A másik pillanatban eltünt mind a kettő a víz szine alatt; csak egy veres felhő, mely a viz szinén lassankint elterült, hirdeté mi történt a tenger fenekén.
A czápa eltemette a tiz millió dollár titkát.
Kereshették azt a Saypán szigeten! soha sem talált rá senki.
A Mariannai szigetek kormányzója, Medinilla, hatszáz embert küldött a szigetre, hogy azt minden irányban kutassák föl; évekig ásták az árkokat a sziget hosszában, széltében; természetesen nem találtak semmit. Egy földrengés megváltoztatta a patak folyását is, az is más medret választott s most tán Robertson maga sem találna rá többé tiz millió dollárjára a Saypán sziget szakadékai közt.
Pedig a roppant kincs most is ott van, ott hever használatlanul; sok tengerész álmát elrabolja most is. Keresheti, a kinek tetszik.
Tiz millió dollár annyi embernek vette el életét, földi nyugalmát, tulvilági üdvét, a nélkül, hogy egyetlen egynek csak egy órai boldogságot szerzett volna.
Ez a történet nem sokat érne, ha költemény volna; Lofond kapitány bizonyitja világkörutja leirásában, hogy ennek minden körülménye való.