Titánok harca

Titánok harca szerző: Komjáthy Jenő

                  Götterdämmerung

- Heine -

Itt van a Május, az aranyvilágú,
A selymes szellők s a füszeres illat;
Fehér virágai már bólogatnak,
Kék ibolyaszemei üdvözölnek,
És kiteríti dúsvirágu leplét,
Sugárral és harmattal átszövöttet.
S elősietnek a nagy gyermekek,
Intésire tolong a bárgyu nép.
A férfiak nanking nadrágjukat
És aranygombu ünneplőjüket
Veszik fel; szűz-fehér ruhát a nők;
Tavaszi bajszukat pödrik az ifjak;
Szüzek feszítnek pihegő kebellel;
Irónt, papírt s lornyettet zsebre vágva
Jön a fűzfa-poéta, - s kurjogatva
Vonul ki a kapun a tarka-barka nép,
És odakünn friss gyöpre heverész,
Bámulja, mily serényen nő a fa,
A tarka kis virággal enyeleg,
Hallgatja víg madárhad énekét,
S a kék mennyboltozat láttára ujjong.

Hozzám is eljött. Hármat kopogott
Ajtómon és kiálta: "Én vagyok
A Május, jer, ó, hadd csókoljalak!
Jöjj én velem, te halvány álmodó!"
Én nem nyitottam ajtót s így kiálték:
Hiába csalogatsz, te álnok ifjú,
Keresztülláttalak; keresztülláttam
Én a világot, túl sokat beláttam,
Túl mélyre láttam, s oda minden üdvöm,
S örök fájdalmak tépik szívemet.
Emberi házak- és embersziveknek
Keresztüllátok én kőfalzatán,
S hazugságot látok csak és nyomort.
Arcukról én leolvasom a szörnyű
Gondolatok titkát. S a szűzi pírban
Remegni látok fajtalan hevet;
Látom a lelkes, büszke ifju főn
A tarka csörgősipkát rengeni;
Torz képeket csak és kór árnyakat
Látok csupán e földön s nem tudom,
Bolondok háza-e vagy ispotály,
Keresztüllátok a vén föld burokján,
Mint egy kristályon át, és látom az iszonyt,
Amit vidám zöldjével eltakarni
A Május hasztalan erőlködik.
Látom a holtakat koporsaikban
Nyitott szemekkel és kulcsolt kezekkel,
Ruhájuk, az fehér, s fehér az arcuk,
De ajkukon nyüzsögnek sárga férgek.
Látom, hogy ágyasával a fiú
Nemzője sírhalmára ül mulatni;
Gúnydalba kezdenek a csalogányok,
Szelíd virágok gúnyosan nevetnek,
Sírjában ím mozdul a holt apa -
S az anyaföld fájdalmasan vonaglik.

Ó, Föld! Én ismerem fájdalmidat,
Kebledben dúlni látom a tüzet,
S vért ömleni töméntelen eredből,
Sebed tátongva fölszakadni látom,
S vadúl ömölni lángot, füstöt és vért.
És látom óriás-fiaidat;
Ősrégi vér, sötét mélységeidből
Vörös fáklyákkal tör fel a dacos faj;
Vasfogu, roppant lajtorjáikon
Vadul rohannak a mennybolt felé;
S fekete törpehad nyomukba, és recsegve
Morzsolnak össze minden csillagot.
Most vakmerő kezekkel leszakítják
Az arany függönyt Isten sátoráról,
Sikoltva rémesen borulnak arcra
A jámbor angyalok. Ül trónusán
A sápadt Isten, és a koronát
Fejéről elhajítva, tépi a haját, -
S a bősz csoport mindig közelb nyomul.
Az óriások rőt fáklyáikat
Az égbe dobják, és a törpehad
Lángostorával angyalokra csap -
Ezek nyöszörgve kuporodnak össze
A kínok súlya alatt, és a törpék
Hajuknál fogva őket elragadják. -
S köztük van, ím, tulajdon angyalom,
Dús szőke haj köríti édes arcát,
S ég ajkain örök szerelmi láng,
És tiszta üdv ragyog égszín szemében -
S egy fekete, utálatos manó
A halvány angyalt földhö' vágja most,
Nemes testén vigyorgva legelész,
Szerelmesen szorítja őt magához -
S egy sikoly zúg a mindenségen át,
Az oszlopok recsegnek, összeomlik
Az ég s a föld, s az ősi Éj az úr.