Tiszai legenda
szerző: Tömörkény István
Valamiképp a mindenféle néven nevezendő emberek külső mivoltokban változandóságot mutatnak, és különbnél különbfélék testi formáikban, azonképpen a hajó is a maga formátumában különböző, és ki-ki olyan, amilyen vízhez épült.
A hajók oldalán ugyan egyazon szekercék dolgoznak, egyazon emberek kezében, de a hajó azért más-más az avatott ember szeme előtt, mert egyik merész külsejű, a másik nehézkes, a harmadik se ide, se oda, a negyedik pedig délceg és vidám hatást tesz arra, aki ért az ilyen dolgokhoz, amiként aki nem ért hozzá, ide se hallgasson, mert úgysem tud meg ebből a történetből semmit.
Mert ami a nagy hajókat illeti, azok valamennyien egyformán feküsznek a lomha nagy vízen, amelynek sárga, homokos tetejéből apró halak ütögetik ki a fejüket a napra. A hajók széles aljukkal ráfekszenek a Tiszára, mind végtől-végig: a László király, a Szent Péter, a Mihály Arkangyal, a vastag Borbála, a hosszú Hunyadi János - de mindezek között elsőnek említendő a Szent István király, ha végtől-végig egybevetjük az ezeken kívül valókkal is. A Szent István király-nak olyan szabatos állása van, olyan vakmerő szép feje, remek kormánya és előkelő állású domentátumja, hogy azt valóságos gyönyörűség nézni és ez bizonyos, határozott fokú tekintély a vízen járó embernek, ha az István-nal jár hol Bosznia felé, hol Győr alá, hol meg Galácba.
Nem mai hajó, nem: ezt már, akárhogy is dicsérjük, lehetetlen ráfogni. De hiszen éppen ebben van neki a rangja, mert a Szent István király, nem hiába, hogy a mi legelsőbb való szent királyunk nevét viseli, fehér betűkkel kiírva fekete kátrányos oldalán, még soha bajba nem is járt, soha hosszú útjaiból rossz hírt nem küldött haza, és azt a búzát, kősót, kukoricát, vagy bármi egyéb terhet, amit ez a hajó vitt, nem a biztosító társaságok, hanem maga a jóságos király-apostol őrizte, aki nem is engedte égi kegyelmével sohasem, hogy sziklára, porondra, dunai fatönkre jusson a hajó. Ne is adja azt senkinek az Isten. Amen.
Tudnivaló, hogy e valóságos égi kegyelem mellé meg éppen Baráczius Mihály uram volt állandóan, harmincöt esztendőkig a kormányos ezen a hajón. Baráczius, akit eleven ember úton aludni nem látott, talán nem is aludt soha, hanem vigyázta a víz folyását, az utat és csak ment, ment; mindegy volt neki, esőben, szélviharban, csöndben: ő ment mindig a Szent István király-lyal előre-hátra, tavasztól késő őszig, amíg csak valahol be nem fagyott.
Így őrizték ketten tétova útjain a hajót: István szent királyunk és Baráczius Mihály. Utóbb Baráczius Mihály uram beleunt a dicsőségbe, szárazra kívánkozott, hogy majd más ember életéhez hasonló életet él tulajdon maga is, eltesz-vesz a kertecskéjében a Tisza-parton, rózsát szemez, őszibarackfát oltogat, más öregek szokása szerint, s időnkint kinéz a vízre, fölfelé meg lefelé, ameddig ellát s nézi, melyik hajó jött meg, melyik megy. Így volt a kívánsága, ott is hagyta István király-t, de István király is ott hagyta azon minutumban Baráczius Mihály uramat, ki is midőn házába érne, először életében e szókra fakadt:
- Alhatnám nagyon.
El is aludt még aznap mindörökre, amint az föl van jegyezve okulás végett a hajó könyvébe, az akkori első hajóslegény, Vér András betűivel.
Ez a följegyzés természetes, mert Vér András igen szorgalmatosan illegette magát e napokban, első lévén sor szerint a többi ember között arra, hogy most már az ő vezetése alatt járja a Szent István király a vizeket.
Másképp végezték azonban. Részint azért, mert Vér András kegyetlenül szerette az italt, részint pedig azért, mert hazajött a katonai szolgálatból Fónyai Imre, miután negyedfél évet töltött hadi gőzösökön, és odajárt velük mindenféle világrészekbe, olyan színű emberek közé, amilyenek a fűszeres boltok ajtajára szoktak festve lenni, mindig citromot vagy cukorsüveget tartván a kezükben.
Szót szóba ne öltsék, Vér András reménységének fáját elszárasztotta a friss szellő, amit az Adriai-tenger felől hozott magával Fónyai Imre. Kemény fickó volt ez a legény, szálegyenes, mint az árboc, merész tekintetű, erős beszédű, már mint a parancsoláshoz szokott emberek szoktak lenni.
Így aztán a gazda rendelkezése szerint Fónyai Imre rálépett az Istvánra egy szép napos nyári reggel, amikor végig a Tiszán mindenütt mozogtak a vízenjárók, a molnárok eveztek a partra búzáért, a hajókat mosták, a tutajosok a reggelit főzve a faoszlopokon lefelé ereszkedtek, a víz teteje csillogott végig, a füzesek bólogattak, a halászok ladikjai lassan mentek fölfelé, fenékháló vetése szempontjából.
Bement a padlón, föllépett a tetőre, s szétkiáltott:
- Emberek!
Az első legény a hajó elején rakta a kötelet, kettő a belső oldalon csáklyázott a tutajokra, a gyerek főzött. Mind előjött, mind fölnézett, és az első legény, rossz sejtelemmel a szívében, azt mondta: - No.
Azt felelte erre Fónyai Imre:
- Mától fogva én vagyok a kormányos itten.
Vér András akkor se szédül meg jobban, ha a gugora rúdja fejbecsapta volna. Nézett föl, ahol a kátrányos zsindelytetejen állt büszkén az új ember.
- Már hogy maga? - kérdezte gúnyosan.
- Én hát! - vágta vissza keményen Fónyai Imre.
- Hát szen jól van - vonogatta a vállát Vér András, vérkarikás szemével pislogatva -, de rakodva vagyunk egész teherrel. Holnap megyünk Orsovára. Mikor járt maga a Dunán?
Hetykén vetette ezt a kérdést oda, azonban helybe választ kapott reá, gorombát is hozzá.
- Ne törődjön kend azzal! Mit tud kend ahhoz? Nem úgy megyek én a vízen tapogatózva, mint a tutajos, hanem térképről járok!
Ezzel aztán be volt végezve minden. Vér András lekapta a fejét vállai közé, s húzgálta föl tovább a vizes kötelet, hogy karikába rakja. Több szó nem esett, a legények akkor este elhagyták a hajót, hogy szétnéznek út előtt még egyszer otthon. Fónyai Imre még a pásztort is hazaküldte, aki a búzát őrizte volna azon éjszaka.
- Csak menjen kend, mert én úgyis itt maradok.
Az öregember rátekintett.
- Hát nem megy haza?
Már el is fordult tőle Fónyai Imre, s féloldalt vágta csak oda büszkén:
- Első nekem a hajó. Ez a szokás a tengeren.
A pásztor belerázta magát a szűrbe, és elment. Így volt bizony. Egy nap megjött a tengerekről, másnap átvette a hivatalt, harmadnap már ment útra, le az alsó Dunára. Az indulás reggelén olyanformán kötötték el parttól a búzás hajót, mintha valamely tengeri gőzös vágna neki az ismeretlen zöld vizeknek. A tetőről, ahol a nagy kormány húzórúdját Fónyai Imre büszkén tartotta a kezében, nem a Baráczius Mihály csöndes, szólogató szavai hangzottak, hanem kemény, ellenkezést nem tűrő parancsok.
Kifordult orral a hajó a vízre, ott ívet vágott, azután úszott lassan, méltóságteljesen a sárga víz fölött. Fónyai Imre állt fent délcegen, előre tekintve, s ügyet se vetve a partra.
Ment, ment vitte a víz két nap, három nap, lefelé, a terhes hajók lassú méltóságával. Semmi baj addig elő nem adódott, fövenyt, porondot elkerültek, biztosnak látszott az egész út, de csak nem a régi volt ez már többé. Nem olyan tökéletes.
- Nem tudom - vélte Vér András -, éjszakánkint velünk van-e Baráczius Mihály uram lelke?
Lehet, mert hit szerint odalátogatnak a halottak éjszakának évadján, ahol szeretteik vannak. Lehet ennélfogva, hogy a vén hajós éjjel ott állt láthatatlanul a kormánynál, és igazgatta a Szent István király menetét. Ámde a halottak csak éjjel járnak-kelnek, és suhannak halavány ködköntöseikben szerte a városok fölött, nappalra visszatérnek oda, ahonnan jöttek.
A szellemek, akik éjszaka őriznek bennünket, első kakaskukorékolásra megrebbennek, elsuhannak, s nappal bizony mindenki a maga gondjára van bízva, s ki-ki jól teszi, ha ügyel arra, amiért feleletet vállalt.
Ment a hajó. Délről már megfordult keletnek a nagy Dunán, és sebesebben úszott az erős hullámokon. Sok vigyázat kell ide; itt is, ott is szikla, ezt kerülni, azt kerülni: megizzad a kormányos és rángatja rúdját folyton, a csáklyák a kézben, az első legény a hajó orrában. Fónyai Imre nézi a vizet büszke mosollyal, tajtékos hullámját mire se becsülve. Százszor különbeket is látott.
A parton hegyek, erdők, meg sziklások. A szikla vágott ösvényén a hegy nyergére halad föl egy leány, piros katrincája szinte odacsalja a szemet, Fónyai Imre nézi. Román leány, fiatal fáta, szép nagyon, amint a hegylakók ruganyos lépésével emelkedik a magasba, ingvállát megbontja a szellő, katrincái közé is odafurakodik, hogy izmos lábszárait csak a fehér ruhája takarja. Térdig az is kiszabadult, piros rózsaszín, s valamely észveszejtő inger is van abban, ahogy lépdel fölfelé az egész karcsú leány.
- Uram, segíts! - ordítja az orom elejéről Vér András.
De hiszen hívhatod. Baráczius Mihály után szent királyunk is odahagyta ezt a hajót. Nagyot roppant, a hátulja ketté vált, az orra fölcsapódott a magasba, a kormány meg hirtelen leült, oly hirtelen, hogy már csak azt lehetett látni, amint a vasalt fadarab elválik a hajótól, s nagy ívben a vízbe zuhan, magával rántva Fónyai Imrét, utána meg omolnak ám egymásra a szép piroszöldcsíkos zsákok. Biz lenyomták Fónyai Imrét a víz alá.
Ott is maradt, tartja odalent a kormányt. Adj uram neki békés nyugalmat, ha ugyan meg nem ették a halak azóta szegényt.