Tikkadt levegő
Az égbolt egyre csak sötétlett,
szobánkban is egész sötét lett,
jöttek fakó, bő fellegek.
És súlyosan forgott a kőris,
lázongott ez a csöndes őr is
és két levélke röpkedett.
A fülleteg szobám aszú
csöndben, mint a kriptán ver a szú,
lármázott a tiktakos óra.
Ajtóm mögött halk-tétova
hangon szólt ki a zongora
a folyosóra.
Az ég szürkült, mint a pala
és sírt a zongora dala,
játszott a nőm.
A szél a kőrisfát gyötörte
s kavargón szállt a por, a pörnye
a levegőn.
Bukdácsoló, síró kezecskék
a hangot sápatag keresték
és reszketeg,
az asszony búsan azt dalolta,
mint egykor, vőlegénykoromba
s éreztem, pihegett.
A felhőkön az éj borongott át,
a hangok tompák, egyre tompák,
mint kések, tompák, élesek,
a régi nászi dalra csend ült
s belőle két gyermekhang csendült -
akkor villámlott és esett.