Tibull elegiái közől

Tibull elegiái közől szerző: Kis János

IV. 2.

Sulpiciám pompája ragyog szent innepeden, Mars,
   Jőj le magad mennyből látni ha szépet akarsz.
Venus is enged ezért; de magadra vigyázz te hatalmas,
   Bámulván ne remegj s kardod elesni ne hagyd.
Amor az isteneken ha tüzével uralkodik, ennek
   Két szeme lángjánál gyujtja szövétnekeit.
Ennek, akármit tesz, titkon kísérve nyomában
   Gratia jár s bűbájt rája tetézve ruház.
Szép ő, hogyha haját széltében ereszti repülni,
   S felfodorítván azt épen imádni valóbb:
Bájol akar büszkén tág bíbor köntöse széllel
   Elfoly, akar hószin gyolcs derekára simúl,
Illyen Olympusban boldog Vertumnus; ezerszer
   Változtatja kecsét, s mind az ezerszer igéz.
Minden szépek közt ez az egy méltó, hogy adóul
   Tirusi gyapjat ezer színre kifestve vegyen,
Méltó hogy birjon, valamit csak gazdag arabsnak
   A füszerek s kenetek jó szagu földe terem.
S a hány drágakövet s csigagyöngyöt tengere mélyén
   India naptól sült népe keresve talál.
Őtet, az innepnek díszét, zengjétek örömmel
   Musák, zengje, dicső Phoebus, arany citharád.
Hirdessétek ezen pompát érette sok évig,
   Nincs hozzád méltóbb szép alak, égi sereg.

 

IV. 8.

Gyűlölöm a születés napját, mert néma magányban
   S Cerinthus nélkül mász az unalmas idő.
Melly szép a város! s mi lehet kedvére leánynak
   Puszta falun, mikor a tél zivatarja havaz?
Már, Messzála, mikor szünsz gondoskodni felesleg
   Arról, a ki gyakran nyugta-szakadva tied?
Elhoztál, de heves szívem szeretőmmel együtt van
   Most is, bár mindent nem tehet a mit akar.

 

IV. 12.

Édesem, olly kedves ne legyek nálad soha többé,
   Mint hiszem egynéhány szép napok olta valék,
Rózsakorom tavaszán tettem valamit ha butábbat
   És valamit jobban bán ha szerelmi tüzem,
Mint azt, hogy tegnap csókot kértedre nem adtam,
   Lángomat átalván észrevetetni veled.

 

IV. 13.

Hogy szeretőm sokszor hűségtelen, úgy regel a hír:
   Vajha siket volnék, a mikor ezt regeli.
Két élű tőrrel döf az illy rágalmazat engem:
   Hallgass! o mit örülsz kínzani, mostoha hír?

 

I. 1.

Fényes aranyból más kincsét szaporítsa halomra,
   S birjon sok földet bő jövedelmü mezőn,
Míg közel ellenség éltét rémíti veszélylyel,
   S álmát a riadó trombita távol üzi.
Engem szűk sorsom vigyen át tettnélküli pályán,
   Csak konyhámnak elég víg tüzü fája legyen.
Gazda leszek, s nem rest idején plántálni kezemmel
   Szölővesszőt, fát s száz nemü gyenge növényt.
Óhajtom s hiszem is hogy nem fog csalni reményem,
   Lesz gabonám ennem, lesz borom innom elég.
Mert valahány isten koszorúzott szobra tünik fel,
   Tiszteletemből részt mindenikének adok,
S bár mi gyümölcsöt az új év hoz, zsengéje legelsőbb
   Illatoz oltáron földmives isten előtt.
Búzakalász koszorú neked illik, szőke Ceresnek,
   S templomod ajtait az fogja diszítni körül.
Kertemben vörös őr egy szörnyü kaszáju Priapus,
   Kártékony madarak váza lelendi helyét.
Kisded, előbb boldog jószágom védei, Lárok!
   Kedves ajándéktok nektek is áldva kijár,
Másszor nagy csordám engesztelt ékes üszővel,
   Most bárányt is alig bir meg az árva vagyon.
Áldozom azt, s akkor falum ifjai zengve kiáltják:
   Bő szüretet s aratást adjatok égi karok!
Boldogul élnem ugyan még most nem könnyü kevésből,
   S nem kis baj mindig messzire járni gyalog.
Nyár hévségétől szeretek menekedni heverve
   Fris csermely pártján jó szagu gallyak alatt.
Mégis néha kapát nem félek venni kezembe,
   Vagy serkentek ökört húzni serényen ekét.
S ismét vagy gödölyét, vagy bárányt, mellyeket anyjok
   Elhagya, házamhoz hogy vigyek, ölbe veszek.
Kíméld a kis nyájt, farkas, kíméld te zsivány nép!
   Préda ha kell; másutt gazdag akol van elég.
Nálam fris téjjel s megalázott szivvel imádni
   A pásztor s a nyáj istenit évi szokás.
Istenek, o kegyesek legyetek, s kis ajándokom áldást
   Hozzon rám, bár azt tölti csak aljas edény.
Hajdani földmivelők legeléb hajlékony agyagból
   Készítettek szent áldozatokra pohárt.
Őseim értékét nem kérem vissza, sem a bő
   Termést, mennyit atyám atyja csürébe takart.
Kis jószágom elég, nyereségem elég ha saját ágy
   Fáradságom után ád nyugalomra helyet.
Melly édes heverészni, midőn szélvészek üvöltnek,
   S csókok közt szerető hévvel ölelni nejét;
Vagy mikor a felhők ontnak hideg éjszaki záport,
   Hosszas esőzésnek hosszan aludni neszén.
Történjék velem ez, más, mint érdemli, legyen dús,
   Kit haragos tenger sem zivatar nem ijeszt.
Inkább minden arany s gyémánt elveszszen örökre
   Mint utam egy szép szem könnyinek adjon okot.
Szárazon is vizen is vívnod, Messala, neked kell;
   Házadat illetik a sok diadalmi jelek.
Engemet egy szép lány szerelem láncára bilincselt,
   S a kérlelhetlen láng szivü rabja vagyok.
Delia, csak te velem, s az enyém légy, semmi dicsőség
   Nem kell, mások előtt bár henye férfi legyek.
Vég órámban is én csak téged látni kivánlak
   S haldokló kézzel téged ölelni, hivem.
És te, ha máglya nekem készűl, o Delia, sirsz te
   S könnyekkel vegyülő csókokat adsz te reám;
Sirsz, nincsen vassal mellednek belseje béllve
   Sem kővé nem vált asszonyi gyenge szived!
Nem, temetésemről nem tér egy ifju sem, egy lány
   A nélkül haza hogy meg ne sirassa Tibullt.
Ám de te Máneszimet ne busítsd meg, Delia, kíméld
   Gyenge orcáidat és szétlobogó hajadat.
Most pedig, a míg még lehet, együtt égve szeressünk
   Éjbe borult fővel, fog hamar érni halál,
Fog hamar a tettlen vénség meglepni, midőn nincs
   Sem vig enyelgésnek, sem szerelemnek idő.
A mosolyos Venust most kell szolgálni, mig ajtót
   Törni be nem szégyen, míg civakodni gyönyör.
Itt én büszke vezér s jó zsoldos! trombita, zászló,
   Menjetek, a ki kiván, oszszatok arra sebet;
Kincset is oszszatok! én elegendőt birva, szegénység
   S dusság szomjával játszva dacolni fogok.

 

I. 6.

Hogy hálóba keríts, Amor, nyájas vagy irántam
   Elsőben, de kemény, s szörnyü kegyetlen utóbb.
Durva gyerek, mi közöd van hozzám, nemde dicsőség,
   Incselkedve ha győz emberen isten esze?
O már vetve vagyon nekem a tőr. Delia loppal,
   A ravasz, éjenként más szeretővel enyelg.
Hajh! magam oktattam, mint csalja meg őreit: ugy lőn,
   Hogy mesterségem hozna magamra veszélyt.
Akkor okúla magán-hálását mentni csalárdul
   S halkkal az ajtózárt visszanyomintni hamar.
Akkor adék füveket s szereket, mellyekkel az orcán
   Látszó csókjeleket gyorsan elüzni lehet,
És te hazug nődnek hiedékeny férje, megójad
   Tőlem is őt: ugy lesz vétkei száma kevésb.
Ifjakkal nyájas csevegésbe merülni ne hagyjad
   S asztalnál mellét meztelenítni nagyon;
Pillantásaival se hamiskodjék, se ne fessék
   Borral tányérán ujjai titka jelit.
Féltsd, ha kimegy, bár jó istenné temploma lesz is
   Szinlett célja, hová férfit eresztni tilos.
Én, ha bizol hozzám, egyedül kísérem az oltár
   Lábáig, s azután eltüröm a vakulást.
Sokszor drága kövét gyürüjén ürügyölve dicsértem
   Csak hogy igy alkalmam lenne szorítni kezét.
Sokszor bőven adott borral neked álmat okoztam
   Míg magam, a győztes, csak vizet iddogalék.
Engedj meg, szándéktalanúl bántottalak, Amor
   Unszola s istennel szállani perbe ki mer?
Én voltam (már most igazán megvallom ez egykor)
   Kit nem szánt meg egész éjjel ugatni kutyád.
Ám de minek neked a szép nő? kincsedre vigyázni
   Lám nem tudsz; ajtód zárja hiában erős.
Téged ölel s az alatt tiltott öleléseket éhez,
   Egyszeriben nyögdel s tetteti, hogy feje fáj.
Őriztesd velem; én vereséget kész leszek érte
   Tűrni s akár békót érte viselni keményt.
Akkor távozzék, ki haját cifrázza, kevély fi
   S kinn száz ráncolatú toga lebegve lefoly,
S bár ki találkozzék, hogy rája gyanúm ne lehessen,
   Álljon meg távol, vagy külön utja legyen.
Isteni rendelet ez; nagy papné titkosan ihlve,
   Lelkesedés hangján zengte fülembe minap.
Ez Bellona hevét lehelő, nem tud soha félni
   Sem mérges lángot, sem nem akármi verést.
Ő maga vérzi kezét karddal, s fecskendi kiomló
   Vérrel az istennét s fájni nem érzi sebét.
Oldalait s mellét gyilkokkal szúrva merőn áll
   S szólja nagy istenné jóslatit akkor imigy:
A lyányt mellyet véd Amor, soha bántni ne merjed,
   Vétkeddel ha veszélyt huzni reád nem akarsz.
Illeted őt? kincsed szétfoly mint vére sebemnek
   S el fog oszolni mikép szélnek eresztve hamu.
Rád is igért lakolást, o kedves Delia, vajha
   Bár vétettél, rád nézve hazudna szava.
Nem téged kímél kérésem, anyád hat erősen
   Rám s e drága személy kérlel irántad igen.
Ez vezet estvénként énhozzám téged, ez ölti
   Loppal s nem kevesé félve karomba karod!
Ez tölt éjjeleket strázsálva miattam az ajtón,
   S járásom, ha jövök, távol is észreveszi.
Édes anyós, sok időn élj még nekem, o ha lehetne
   Tudnék éltemből éveket adni neked,
Én foglak téged s fogom érted örökre szeretni
   Lyányodat is, mert az bár hamis is, de tied.
Csak hűségre tanítsd, koszorúzva, habár feje nincs is,
   Sem derekán nem foly stola bokáig alá.
Én is erős frigy alá hajtom fejemet, ha kivűle
   Mást szeretek, szabadon körme boszúlja szemem.
S hogyha gyanús leszek is, noha vétkem nélkül: az utcán
   Hurcoljon hajamat fogva sok ember előtt.
Ójon az ég, hogy verjelek én; de ha szállna meg e düh,
   Akkor kívánnám vajha ne lenne kezem.
Hívemmé ne rabulfélés tegyen; égjen igaz tüz
   Benned s szivvel légy minden időben enyém.
A csapodár hitü lány, hidd el, vén korban elolcsul
   S mint zsellér rokkán fonva kesergi bünét,
Vagy nyomorult éltét szomorun táplálja szövéssel,
   Vagy kendert s gyapjat bérbe fogadva gyarat.
A virgonc ifjak nevetik s kártékony örömmel
   Mondják, hogy nem más, ön büne szülte baját.
Venus Olympusból letekint s ád általa leckét
   A hűtlen szeretőn milly boszut állni szokott.
Illy átok szálljon másokra, mi, Delia, késő
   Korban is a szerelem ritka csodái legyünk.

 

I. 7.

E napról zengték Parcák, ezen istenek által
   Sem felbontandó sorsszövedéket adók,
Hogy nem más, hanem ez vesz erőt Aquitania népén
   S meggyőzötten Atur hódol erőnek ezen.
Meglett; új diadalt ünneplő Roma legyőzött
   Főnökökön láncot halla zörögni megint.
S tégedet, uj koszorús Messala, fejér lovakon vitt
   Látványul elefántcsont müvü pompakocsi.
Én is hírt öröklök veled. Ám Tarbelli Pyrene
   Szóljon rólam s a santoni tengeri part;
Szóljon Arar s a röpke Rhodán s a büszke Garumna
   S szőkés Carnútok kék zuhogója, Liger.
Vagy rólad zengjek, Cydnus, melly halkkal eredve
   Kék vizü medredben csendesen ömledezel?
S hogy felhőkbe nyuló Taurus hideg oldalin is tud
   Nyerni Cilicia szép üstökü népe kenyért?
Mondjam-e, melly szentnek tartják Judaea galambját
   S melly rémítő bűn bántani, hogyha fejér.
S mint néz tornyaiból széles tengerre le Tyrosz,
   Melly legelőször mert bizni szelekre hajót.
S Sirius a kérges földet ha repeszti, mikép ont
   Nilus termesztő áradozása vizet?
Nilus atyánk, képes mint volnék fejtni miért van,
   S melly földön mélyen rejtve titokba fejed?
Országod nem kér árnyadban esőt, sem aszott fü
   Nem könyörög Pluvius Jupiter harmatiért.
Tégedet áld az egyiptomi nép, melly bámul Osirist
   S memphisi tarka bikát gyászba borulva sirat.
Első volt ki csinált bölcs kézzel ekéket, Osiris,
   S uj földet vassal széthasogatni tudott;
Első volt ki magot vete próbálatlan ugarba,
   S ismeretlen fákról a ki gyümölcsöt evék.
Ő mutatá, mint kell venyigéket kötni karókhoz,
   S metszeni tőkékről sárga gerezdet utóbb.
Kellemes ízü levét ért szőlő kádba parasztos
   Lábbal tipratván ennek adá legelébb.
S a szőlő nedv volt, mi dalokban zengni taníta
   Szózatot, és tagokat hajtani nóta szerint.
Az szomorúságát a földmivelőnek örömmel
   Váltja fel aggasztó fáradozási között.
Enyhületet szerez az boldogtalanoknak is, ámbár
   Lábaikon zsarnok tömlöci lánca zörög.
Nincs körüled soha gond, nincsen búbánat, Osiris
   Nálad örök vígság, tánc, szerelem s dal igéz;
És sok színü virág, s repkény koszorúja fejednek,
   S vállaidról talpig folyva le sárga palást;
S bársonyból öltöny, s bájos zengésü furullya,
   S szentséget rejtő mennyei titku kosár.
Jőj ide most tánccal, s játékkal geniusának
   Ünnepet ülj, mellyen bort pazaroljon öröm.
Drága kenet fénylesse haját, s bokréta virágból
   Füzve kerítse nyakát és koszorúzza fejét.
Igy jöj most hozzánk; én tiszteletedre vidáman
   Tömjént áldozom és mopszopi mézü lepényt.
Nagy Messzála, te láss fiakat kik híred emeljék,
   S tiszteljék forró szivvel az éltes atyát.
Szép utad emlékét se felejtsék áldva dicsérni
   Tusculum és az avult Alba lakói soha;
Mert te rakattál kőt kőhöz művészi kezekkel
   S költségeddel lett tömve simára kövecs.
Tégedet üdvözöl a nagy várost látogató nép,
   Hogy haza későn is gyorsan ügetve mehet.
S oh születésének víg napja! sok éveken is túl
   Virradj fel s mindig szebb örömökre derülj.

 

I. 10.

Rettenetes fegyvert ki hozott napfényre legelső?
   Melly érzéktelen érc nőtt bele szíve helyett!
Akkor kezdődék gyilkosság, s emberölő harc,
   Akkor tágasb út szörnyü halálra nyila,
Ám de nem az vétkes; mi tanítánk; ártni magunknak,
   A mit az őrszerül a bősz vadak ellen adott.
Ezt arany átkául kell néznünk; háboru nem volt
   Bikfa pohár mig adott, a szük ebédkor italt:
Nem voltak várak, nem sáncok; pásztor az álmat
   Kénye szerint nyujtá sokszinü nyája körül.
Bár illy kort látnék! nem forgatnék fene kardot,
   Trombitaszónál sem kezdne dobogni szivem.
Most a hadba ragad sorsom s az az elleni szablya,
   Melly leszelend, megvan már köszörülve talán.
Tartsatok életben Lárink, ti szerettetek engem
   Még mig előttetek is futkoza vizsla korom.
Hogy fából vagytok, nem kell szégyenlnetek, ekkép
   Birt s tisztelt titeket hajdan is ősi honom,
Akkor több hűség divatolt, mig az egyszerü házra
   Törzsökből faragott fénytelen isten ügyelt.
Az kegyesen fogadá, ha ki szőlőt áldoza, vagy ha
   Szent haja díszéül külde kalászkoszorút.
S hogyha ki melly kérést megnyert: oltárra lepényt vitt
   S mézet is együtt vitt gyenge leánya vele.
Védjetek a mérges nyilak ellen, Lárok, az ólból
   Áldozatul sertést, mint falun illik, adok.
S azt myrtuskoszorús kosarakkal s tiszta ruhában
   Kísérem magam is megkoszorúzva fejem.
Igy legyek én kedves néktek, más küzdve vitézül
   Mars segedelmével nemzete hőse legyen:
Nálam italközben tettit katonája beszélje,
   S asztalomon borral fessen előmbe hadat.
Melly düh, halált hozzánk tüzes ütközetekkel idézni!
   Titkon ugy is jő s les, mint vigyen a sir alá:
Ott nincs semmi virány, buza, szőlő nem terem; a vad
   Cerberus és a Styx rút evezőse van ott.
Ott pörkölve hajok s orcáik elaszva bolyognak
   A halovány árnyak gyászvizü Lethe körül.
Sokkal irigylendőbb az, kit csendes kalyibában
   Számos gyermeki közt nyugszerető kor elér.
Az maga teljes nyájt, fia kis bárányokat őriz,
   S lábait estve meleg vízbe füröszti neje.
Igy legyek ősz hajjal diszesülve s öreg korom a mult
   Tetteket adja vidám emlegetéssel elő.
Béke nevelje kies mezőinket. Béke szorított
   Ökröket elsőben szántani járom alá.
Béke nevelt szőlőt s oltott bele nedvet italnak:
   Úgy tuda gyermekinek tölteni bort az atya.
Békében sarló, kasza, fénylik, s a hadi gyilkos
   Fegyvert rozsdásan rejti setétbe szugoly.
A víg földmives is vásárokról haza nőjét
   S gyermekeit szekerén kótyagosodva viszi
Venus harca tüzesb akkor; panaszolkodik a lyány
   Ostromlói miatt, hogy haja borzasodik;
Sír, hogy megcsipetett orcája, de győztese sem rest
   Félig sírni, hogy ugy csíphete balga keze;
Itt sértő szavakat bőven súg csintalan Amor,
   S a két pörlők közt pajkos örömmel időz.
Ah bizony ércből van, szeretőt megverni ki képes,
   Égből isteneket ránt az erővel alá.
Bőven elég, ha hasad kezeiddel gyenge ruhája,
   Vagy haja mesterkélt szép fonadéka bomol,
Bőven elég, ha sirásra birod. Melly férfi szerencsésb
   Mint ki haraggal tud sírva fakasztni kegyest!
A ki pedig mérges boszut áll, az hadba vitessék
   S áldott Venustól távol örökre legyen.
Hozzánk, béke, te jőj koszorút hordozva kalászból,
   S hó szinü kebledből hulljon esőzve gyümölcs!