Tibull elégiája Messalához

Tibull elégiája Messalához szerző: Kis János

I. 3.

Nélkülem Aegeum vizeit, Messala, hajózod;
   O ne felejtsetek el társaid és te magad;
Engemet itt idegen földön tart fogva betegség;
   Rám ne bocsásd kezedet még, komor arcu halál.
Rám kezedet ne bocsásd, esdeklem, nincsen anyám itt,
   Hült tetemimre kinek dajkai gondja legyen.
Nincs hugom itt, ki szagos balzsammal hamvaim öntse,
   S hagyja koporsómnál sírva lobogni haját.
Delia nincs, ki midőn készültem az útra, tanácsot
   Istenitől sorban kére menésem eránt.
Háromszor huza szent sorsot, válaszsza szerencsés
   Lett, ha kereszt-utakat kérdeni ment az inas.
Visszajövést fogadott minden jel; még is utamra
   Ő soha meg nem szünt sírva szegezni szemét.
Én, ki vigasztaltam, magam is, bár készületemnek
   Csak bucsuzás hia volt, késni kerestem okot.
Most madarakra vetém az okot, majd szörnyü jelekre,
   Vagy hogy Saturnus napja marasztna tovább.
Hányszor elindultam s fordultam vissza, szinelvén,
   Hogy küszöbön botló lábam igérne veszélyt.
Senki ne próbáljon, mikor Amor tiltja, kimenni,
   Vagy megtudja hogy áll istene rajta boszút.
Isised énnekem itt mit használ, Delia, mit hogy
   Cimbalmát kezeid sokszor igézve verék;
Vagy hogy tiszteletét tárgyazva gyakorta förödtél,
   S éjenként háltál özvegyi módra magán?
Most, istenné, most gyógyíts, lám templomid olly sok
   Irt táblán adják orvos erődet elől.
Gyógyíts, hogy szeretőm fogadásit örülve megadja,
   Szent tornácodban fátyola fedje fejét,
S szélnek adott hajjal kétszer mint pharosi szépek
   Szebbike tartozzék zengeni háladalát.
Én pedig olly boldog legyek, és dicsekedve vihessek
   Áldozatot hónként őseim isteninek.
O melly boldogul élt Saturnus alatt az előkor,
   A földön míg nem nyílt nagy utakra csapás;
Míg még a habokat nem tudta nevetni fenyőfa,
   S öblével nem mert fogni vitorla szelet;
Sem haszonért csavarogva hajós nem jára szokatlan
   Tájt s külföldi tehert nem vive nyögve hajó.
Akkor még az erős bika nem görbedt az igába,
   S hódolt ló zabolán rágni nem adta fogát.
Egy házon sem volt ajtó, sem ugarlaton, a mi
   Tág teleket sanyarún szabna ki szűkre, megye.
A cserfák mézet magok adtak; elég tejet önkényt
   A henye gazdának vitt teli tölgyü juha.
Nem volt összeveszés, kard, háboru, nem, fene kézzel
   A ki dühös fegyvert tudna koholni, kovács.
Most hogy Jupiter ül székén, csak ölés vagyon és seb,
   Van tenger, van ezer szörnyü halálnak oka.
Jupiter, o kímélj! lám nem hamis eskü remegtet,
   Nem, mi nagy isteneket bántana, büszke szitok.
Hogyha pedig sorstól kiszabott célomra juték már
   Add siromon márvány illyen irásu legyen.
"Albius itt fekszik, megöletvén durva haláltól,
   Messalát földön míg követé s vizeken."
Engemet a ki szelíd szerelem hive voltam örökké
   Venus pártul fog s Elysiumba vezet.
Ott tánc s ének örűl, madarak vigodozva repesnek,
   S nyelvök elolvasztó zengedezéssel igéz.
Drága füszer bőven terem önkényt, jó szagu rózsa.
   Miden tájt kertté tesz s mosolyogva virít.
Egybevegyülve szelíd lyányokkal az ifjak enyelgnek
   S Amor örök viadalt küzdet avatti között.
Itt van, kit kiszakaszta halál szeretőnek öléből,
   S nyalka fején myrtus szép koszorúja ragyog.
Másfelül éjbe van a kárhoztak honja merülve,
   Hol szurkos folyamok habja morogva zuhog
S Tisiphone viperás fővel mérgébe dühödve
   Dúl; s szanaszét gonoszok nyája remegve szalang:
Ám de vas ajtónál az ijesztő Cerberus ott van,
   S nem szünnek soha meg rajta sziszegni kigyók.
Itt Ixionnak, Junót kísértni ki merte,
   Gyors kereken vétkes teste kerengve forog.
Itt Titias, leterülve kilenc hold földre, szünetlen
   Kinzó ölyveknek rágniok adja belét.
Tantalus itten van, tók mellett égeti szomja,
   S inni mihelyt próbál, a viz előle szökik.
Itt Danaus faja hord feneketlen kádba, mivelhogy
   Venus szentségét sérteni merte, vizet.
Kárhozzék az is itt ha ki csábítá szeretőmet,
   S óhajt táborozást hosszura nyúlni nekem.
Ám de te hű szivü légy, s dajkád, a tiszta szemérem
   Őrje, legyen mindig, rám is ügyelve, veled.
Ez számodra mesélni siessen, s gyertyavilágnál
   Pergő rokkáján gyorsan eresztni fonalt.
S a mellette levő s fontosb munkába merült szép
   Dolgán álomtól elnehezedjen utóbb.
Hirtelen ott leszek én akkor, s tudtodra sem adja
   Senki, csak a mennyből véled ugy estem alá.
Akkor ugy a mint lészsz, hajadat felbontva, mezítláb
   Delia, könybe borult szemmel előmbe repülj!
Minden vágyatom ez, s ó bár Aurora lehozná
   Láng lovain hamar e szép ragyogásu napot!