Thomas Mann felolvasott
| Thomas Mann felolvasott szerző: Bálint György |
Most, hogy az előadóemelvénnyé átalakított színpadon ismét megszólalt Thomas Mann kissé tanáros, de mégis mély, emberi érzéseket ébresztő hangja, eszembe jut egy szó, amelyet mostanában oly gyakran használnak és oly önkényesen: humanizmus. Úgy érzem, sokan élnek ma vissza ezzel a szóval. Mind elvontabban használják, mind jobban szűkítik értelmét, míg végül az vész el belőle, ami kezdettől fogva lényege volt: a homo, az ember. Thomas Mann és még néhány kiváltságos társa sohasem felejtette el, és napjainkban különösen szem előtt tartja, hogy a humanizmus az ember és az emberség szellemének kultusza, nem pedig valami embertől elvonatkoztatott és lepárolt „szellemiségé”. De a mai humanisták nagy része reménytelen szellem-sznob, aki stiláris szempontból nézi a világ fejlődését, aki egy jól sikerült mondatért, egy szépen csengő strófáért bármely reakciós írónak hajlandó megbocsátani. Ezek a humanisták a parancsuralmi rendszereket elsősorban a kétségkívül barbár könyvmáglyákért ítélik el, és csak mellékesen a nem kevésbé barbár szociális igazságtalanságokért. Az élet legtöbb kérdésében gyanúsan pártatlanok, döntő és véres problémákat olyan „magas” szempontból néznek, hogy az már frivolitás. Milyen messze van Thomas Mann ezektől az inhumánus humanistáktól, akik oly szívesen hivatkoznak rá! Milyen más értelmet ad a humanizmusnak, milyen őszinte elmélyüléssel és szeretettel hajlik a szó eredeti és egyedüli tartalma, az ember felé. Önként ment száműzetésbe négy esztendővel ezelőtt, pedig könnyen otthon maradhatott volna, háborítatlanul űzve a politikamentes szellemkultuszt. Nem harcos egyéniség, és a politika iránt sohasem volt érzéke. Mai nyilatkozatában mégis férfias humanizmust követel. Mi más lehet ez, mint harcos, politizáló humanizmus, mely mer visszaütni, és tudja, hová kell találnia? Ha a Varázshegy csodálatos hőse, a humanista Settembrini ma íródott volna, akkor a démoni Naphtával vívott párbajában bizonyára nem mondana le a fegyverhasználat jogáról... Thomas Mann, mint Ignotus Pál szellemes bevezetőjében mondja, legdicsőségesebb balsikere, hogy nem tarthatta magát végképpen távol a politikától.
Ma este mindamellett közéletmentesen olvasott fel a Magyar Színház színpadán. Készülő Goethe-novellájából olvasott, precíz és mégis bájos, germánul szabatos és mégis latinosan élénk modorában. Kis jelenetet varázsolt elénk 1816-ból: hogyan érkezik a Werther egykori Lottéja, egy reszkető fejű, idős hölgy Weimarba. Látszólag szabályos kis novellafejezet, szabályos párbeszédekkel. De a szelíd és meleg irónia, mely átvonul rajta, sok mindent megsejtet a lélekről, az időről, a valóság és költészet viszonyáról. És van benne néhány mondat arról: milyen káros és szomorú, ha a kemény életkörülmények keménnyé teszik az embert, és elveszti „Leutseligkeit”-jét, ezt a lefordíthatatlan és egyébként is nehezen magyarázható érzést, mely az embert harmóniába hangolja a többi emberrel. Erről különben nem esett sok szó a felolvasásban – de, alapjában véve, erről van szó Thomas Mann minden írásának mélyén, a Tonio Kröger-től a József-ig.
Az előadás tehát „közéletmentes” volt és nem túlságosan hosszú. Mégis maradandó élmény, mint minden találkozás Thomas Mann mondataival vagy személyével. Ennél a goetheien univerzális zseninél nem lehet elkülönítve nézni munkájának vagy életének egyes mozzanatait. Minden beletartozik az életműbe. Bármit mond és bármit ír, mögötte és körülötte ott van a Varázshegy, a Halál Velencében, a József, a politikai nyilatkozatok, az önként vállalt és ma már hivatalosan megerősített számkivetés. És így világszemléleti, szinte kultúrtörténeti jelentősége van, ha ez a nagy író valahová elutazik, és valamit felolvas. Egy elvet, egy állásfoglalást képvisel minden megnyilatkozása: még politikamentesen is demonstráció. És amilyen jelentős egy-egy mondata, olyan jelentéktelen részletkérdés, hogy melyik állam polgára. Közelebbi meghatározását, Settembrini szavával, így lehetne útlevelébe írni: „gesitteter Abendländer”. Vagy, mint József Attila betiltott és elmondatlanul maradt prológusában írta róla: „fehérek közt egy európai”.
Forrás[szerkesztés]
- Lásd a vitalapot!