Thomas Mann felolvas

A Wikiforrásból
Thomas Mann felolvas
szerző: Bálint György
1936

Egy tanár leül az előadóasztalhoz, és néhány perc múlva varázsló ül a helyén. Thomas Mann felolvassa készülő regényének egyik fejezetét.

Úgy ül a színpadra állított asztalkán, mint tanár a dobogón. Mozdulatai kimértek, szabatosak, hangja egyenletes, hűvös, majdnem oktató. Ezek az első benyomások. Azután fokról fokra eltűnik a színpadi előadó. Egyiptomi palota udvarává alakul át a színpad, és benépesül rövid kötényes rabszolgákkal, tevékkel, izmaelitákkal. Pálmák állnak mozdulatlanul a forró déli napsütésben, keleti emberek hangos, izgatottnak tűnő és mégis ráérő kényelmes zsibongása tölti meg a helyiséget, majd megjelenik Potifár, az ünnepélyes és kövér férfiú, valamint felesége, a „baljóslatú asszony". A kor és tér, melyben élünk, elvész, és helyét elfoglalja a másik, melyet Thomas Mann varázsol elénk hűvös, tanáros hangjának rejtélyes, hipnotizáló erejével.

Az ifjú Józsefről olvas fel, akit eladnak Potifárnak. Az alku, a kedélyes és mégis körmönfont beszédek, két törpe testvér (egy izgatott és egy nagyképű) Homéroszba illő veszekedése, a kedves József és a kedvetlen tiszttartó rövid elmésség-párbaja most jobban érdekel mindennél. A probléma, hogy e sok reményű ifjú, a sivatag gyermeke, bekerül-e a civilizációba, ebben a pillanatban erősebben foglalkoztat, mint a mi civilizációnk problémái, melyből talán valamennyien kiesünk hamarosan. Az ideges kismajom, mely az izgatott és okos törpe vállán guggol, most elevenebb ismerősöm, mint az az úr, aki öt perccel ezelőtt az utcán valami nagyon okosat közölt velem. És Dudu, a másik törpe udvaronc, nagyképű hangjával és háztetőszerűen előreálló felsőajkával? Mintha ő volna az első nagyképű törpe, akit láttam, mintha nála ismertem volna meg a nagyképűséget?

Igen, mégiscsak ez a legnagyobb művészet, ez a lenyűgöző erejű láttatás, a reális víziónak ez a félelmes tisztasága az, ami Thomas Mann előtt csak egy-két kiválasztottnak sikerült, köztük Homérosznak és Tolsztojnak. Bevezető szavaiban Thomas Mann szerény öngúnnyal emlékezett meg a József-regény ironikus szerepéről: megmutatja, hogy történt volna meg egy eseménysorozat, ha valóban megtörtént volna. Ha a József-legenda igaz lett volna, így lett volna igaz. Mann a mítoszt, a legendát valósággá emeli, mert tudja, hogy nincs mélyebb, magasztosabb és költőibb a valóságnál. Nincs szebb és átszellemültebb világ a tények világánál; nincs bonyolultabb és színesebb lény egy mindennapi embernél. A legegyszerűbb gyakorlati mozdulat mögött szinte kifürkészhetetlen lelki távlatok nyílnak, melyeknek mélyén valami „végső ok" lappang. Ezeket az emberi „végső okokat" megtalálni – ez az író legizgatóbb feladata.

Az irodalom a mítosz ellentéte. A mítosz elrejt, az irodalom megtalál; a mítosz a rejtvény, az irodalom a megfejtés. A mítosz valóságfölöttivé válik a maga leplezéseivel, az irodalom viszont mítoszfölöttivé válik a maga leleplezéseivel, melyek visszavezetnek a valósághoz. Igen, ez a legnagyobb mágia, a legnagyobb varázslat: megmutatni, milyenek lehettek volna a legendabeli események, ha valóban megtörténtek volna. És az igazi varázslóhang ez a kimért, tanáros hang, mely a könnyen elkalandozó szellemet a látszatok ködvidékéről visszahívja a földre.

Ez jutott eszembe néhány órával az előadás után, amikor még mindig fülembe csengett ez a hang.

És eszembe jut Thomas Mannról még valami, eszembe jut egy szó, melyet mostanában oly gyakran használnak és oly önkényesen: humanizmus. Úgy érzem, sokan élnek ma vissza ezzel a szóval. Mind elvontabban használják, mindjobban szűkítik értelmét, míg végül az vész el belőle, ami kezdettől fogva lényeges volt: a homo, az ember. Thomas Mann és még néhány kiváltságos társa sohasem felejtette el, és napjainkban különösen szem előtt tartja, hogy a humanizmus az ember és az emberség szellemének kultusza, nem pedig valami embertől elvonatkoztatott és lepárolt „szellemiségé". De a mai humanisták nagy része reménytelen szellem-sznob, aki stiláris szempontból nézi a világ fejlődését, aki egy jól sikerült mondatért, egy szépen csengő strófáért bármely reakciós írónak hajlandó megbocsátani. Ezek a humanisták a parancsuralmi rendszereket elsősorban a kétségkívül barbár irodalompolitikáért ítélik el, és csak mellékesen a nem kevésbé barbár szociális igazságtalanságokért. Az élet több kérdésében gyanúsan pártatlanok, döntő és véres problémákat olyan „magas" szempontból néznek, hogy az már frivolitás. Milyen messze van Thomas Mann ezektől az inhumánus humanistáktól, akik oly szívesen hivatkoznak rá! Milyen más értelmet ad a humanizmusnak, milyen őszinte elmélyüléssel és szeretettel hajlik a szó eredeti és egyedüli tartalma, az ember fölé. Önként ment száműzetésbe négy esztendővel ezelőtt, pedig könnyen otthon maradhatott volna, háborítatlanul űzve a politikamentes szellemkultuszt. Nem harcos egyéniség, és a politika iránt sohasem volt érzéke. Újabb nyilatkozataiban mégis férfias humanizmust követel. Mi más lehet ez, mint harcos, politizáló humanizmus, mely mer visszaütni, és tudja, hová kell találnia? Ha a Varázshegy csodálatos hőse, a humanista Settembrini ma íródott volna, akkor a démoni Naphtával vívott párbajában bizonyára nem mondana le a fegyverhasználat jogáról.

Forrás[szerkesztés]

  • Lásd a vitalapot!