Thomas Mann
szerző: Kosztolányi Dezső
I.
Évek óta növekvő fáradtságot érzek az új olvasmányokkal szemben. Sokszor hónapokig se tudok elolvasni egy vékonyka füzetet. Bizonyos korban az ember már nem szívesen köt új barátságokat, fél az ismeretlenektől, és keresi a magányt. Talán ehhez hasonló a betűtől való félelem. Csüggesztő elgondolni, hogy mennyi fölösleges mondatot írnak le, akik történeteket eszelnek ki "bonyodalommal", "egész érdekes" históriákat és "kedélyes környezetrajzokat", melyek nekem - a látás e pillanatában - úgy jelennek meg, mint valami bús elmezavar szüleményei. Mert nem az egyetlent, a fontosat, a nagyot akarják. E nélkül pedig egy kis, kedves írás se születhet meg.
Annál nagyobb ragaszkodással tekintek azokra, akik mindig a célra törnek, és igénytelennek látszó munkájuk mögött is ott lappang az élet és a halál gondolata. Thomas Mann ilyen író. "A próza értelme és feladata szememben mindig lelkiismeret volt - írja hexameteres, új költeményében -, a szív és a finoman-halló fül lelkiismerete. Igen, a próza nekem erkölcs és zene volt - és így gyakoroltam mindig." Talán először mondta ki ezt ilyen nyíltan, de az olvasói állandóan érezték. Egyszerű és nemes eszközökkel ható írásaiból erkölcsi nagyság sugárzik, mely fontossá tudja tenni minden észrevételét. Évekkel ezelőtt, hogy megismerkedtem vele, és több napig körében időztem, még világosabban kitetszett ez. Soha igazabb és tisztább embert nem láttam. Közlékeny és tartózkodó, nyájas és mértékes még az egyszerűség modorossága nélkül is, háta mögött immár egy elintézett élet nyugalmával, maga előtt a művész gondjával, mely az életben, az emberek között kietlenül idegenné és társtalanná teszi. Önérzetes és szerény. Ezt mondtam róla: szerény, mert tudja az élete minden pillanatában, hogy meghal.
Ezért művész. A háború elbeszélő művészetének eposzi hömpölygését pár évre meggátolta, és akarata ellenére közel hozta a politikához. Közvetlenül a német forradalom kitörése előtt jelent meg erősen időszerűtlen, konzervatív-pesszimista könyve, a Betrachtungen eines Unpolitischen, mely hitet tett a németség szellemi világküldetése mellett, Wagner, Nietzsche és Schopenhauer nevére, és számos keserű vitát keltett ellene, otthon is, külföldön is. Azóta az első szépirodalmi munkája, az Úr és eb (Herr und Hund), mely alatt az áll, hogy "két idill".
E színleg csöndes, de a mélyén tragikus és pesszimista idillekből Thomas Mannt, a humoristát és a lírikust ismerem meg. Humorista a szónak abban a legmélyebb értelmében, hogy az élet apró, jelentéktelen eseményeit tragikus figyelemmel kíséri. A flaubert-i művész, aki fiatalabb éveiben az esendő polgári társadalom képeit rajzolta, túl a negyvenen egy állatportrét ír, oly szenvtelen tárgyilagossággal és részletező szeretettel, hogy megdöbbenünk tőle. Hőse a kutyája, és ő, az úr. Már ez az összefogás is jellemző. Egy kétéves korcs kopó életét látjuk, melyet a gazdája tíz márkáért vásárolt meg, a kedvteléseit és a képességeit, szenvedését az állatklinikán, és az unalmát, a végtelen, leírhatatlan, hosszú-hosszú állati unalmát. "...Egy pillanatig bandzsító szemmel fekszik az oldalán, mintegy holtan. Aztán fölkel, és megrázza magát. Úgy rázza meg magát, mint csak a fajtája tudja, anélkül hogy tartania kellene az agyrázkódástól, úgy rázza meg magát, hogy csattog és zörög, hogy a fülei az állkapcái alá csapódnak, és a pofahúsa fölrebben a fehéren villogó szemfogairól. És aztán? Aztán mozdulatlanul áll a színen, merev magafeledkezéssel, tulajdonképpen sejtelme sincs, mihez kezdjen. Ilyenkor valami külsőleges dologhoz folyamodik. Fölmászik a tornácra, az üvegajtóhoz megy, és hátracsapott füllel, valódi koldusábrázattal tétovázva fölemeli egyik elülső lábát, és kapar az ajtón." A százharminchat oldalas elbeszélésben nem történik több. De milyen megrázó az állat e hétköznapi sejtelme. Az úr figyeli az ebet és - önmagát, éppily pontossággal, éppily kegyetlenséggel. Hasonló a másik idill is, melyben Thomas Mann, a prózaíró, először fordul a vershez, szabadon folyó, széles hexameterekben írja meg a kisleánya születését, csecsemőmozdulatait, evését, fürdését, fogzását, spanyolbetegségét, fültőgyulladását, keresztelőjét, s az apát, aki szertartásosan, minden élet bús hiábavalóságát érezve, áll a középen. A líra és a humor olvadékony anyaga remek vegyületet alkot.
Boldognak ítélem Thomas Mannt, a művészt, hogy fiatal korának tragikus életérzését ilyen hiánytalanul át tudta menteni a negyvenes évek mezsgyéjén, a líra és a humor alakjában. Az egykori nemes bor rózsaecetté vált. De érezni rajta, hogy milyen bor volt az őse: most is illatos és erős.
(Nyugat, 1920. május)
II.
Ezen a héten egy író látogat el hozzánk, felolvasóestét tartani: Thomas Mann.
Kevés író van a földön. Ebben a korban, mely a betűvetéssel együtt megtanítja a mondatfűzést, az elmésséget, néha még az érzést is, s majdnem annyi a tollforgatója, mint amennyi az olvasója, egyre ritkábban mutatkoznak olyanok, kik végzetet és igazságot árasztanak, ő ezek közé tartozik. Az esendő emberek, a fáradtan lehanyatló lelkek rajzolója két regényével és számra nem is sok elbeszélésével delejes kört teremtett maga köré.
Mi ez a varázs? Az, hogy az életet egységesen látja és érzi, s azoknak, kik hitetlenek és vallástalanok, hitet és vallást ad, a lelkiismeret és szépség vallását. Kevés ez, igaz, a régi, átfogó műveltségekkel szemben, de legtöbb, amit ma élő író ajándékozhat. "Nekem - írja - a művészet nem lelemény volt: csak lelkiismeretes élet." Ezen a tengelyen forog művészete. Alakjai pedig, kik elbuknak a reménytelen sötétben, valahol távol mindig meglátják az egyetlen menekülést, a költészetet. E művészeterkölcsi felfogás keménnyé, tisztává teszi azt, amit ír, többé, mint művészetté, egy világgá, mely egész.
Pár évvel ezelőtt, még békében, nálunk járt, és akkor érdemetlenül melléje kerültem, néhány napot társaságában tölthettem. Ez az együttlét, mely nem volt se közeli, se bizalmas, a maga külsőségében nevelőhatással volt reám, mert az írás e mestere személyes mivoltában is azt a vonzóerőt sugározza, mint munkái. Mindenekelőtt egyszerű. Egyszerűnek lenni nem könnyű, mert öntudatunkat palástolva hamar modorossá vagy gyermekesen nyeglévé válhatunk, fölényünkkel pedig kellemetlenné. Az ő egyszerűsége azonban távoli állomás, melyre már eljutott. Nem udvarias, csak igaz. Mennyire érdekelte és milyen őszintén minden ember, aki körötte volt, minden, amit látott és hallott. Eljött a parlamentbe is, mert - mint mondotta - soha életében nem volt még parlamentben, és ott a karzaton találgatta az ismeretlen magyar szavak értelmét, egy költő játszó kedvével az emberek bajuszáról és nyakkendőjéről próbálta megállapítani, ki a pénzügyminiszter és ki az ellenzéki képviselő. Aztán, hogy felolvasására ment, s a téli estén megállították pesti kisdiákok, hogy autogramot kérjenek tőle, szívesen írta le nevét, és nem titkolta örömét sem, ő, kit a világ minden táján egyformán olvasnak, angolul éppúgy, mint oroszul. Minden cselekedetében megnyilatkozott a szépség humora és a lelkiismeret pesszimizmusa. Mert néha acélszürke szemeiben valami nagy közöny is megcsillant, valami hűs és dermesztő tárgyilagosság, s akkor eszembe jutott az, ami írásainak és életének erkölcsi elve: csak az írhat, aki megszűnt és kialudt, csak az alkothat, aki egyszer már meghalt.
Eddig sohasem gondoltam arra, hogy német. Most, mikor ismét idejön, erre gondolok. Azóta olyan rázkódtatás érte nagy népét, melyre még nem volt példa a történelemben, s az ország, melyet viszontlát, ízekre tépve fogadja őt. Thomas Mann, aki távol állt minden politikától, a háború végén közvetlen a német forradalom kitörése előtt kötelességének érezte, hogy mint a szépség és lelkiismeret írója, dacolva a fél világgal s egy divatos eszmeáramlattal, hitet tegyen az életakarat mellett, melyet csak "német militarizmus"-nak neveznek, és megvédje a németséget, a zene és gondolat, Schopenhauer, Wagner és Nietzsche népét, az "állati-isteni" kultúrát a kispolgári-jelszavas civilizációval, a germánok lelki-egyéni művészetét a román népek társadalmi-társasági művészetével szemben. Senki sem adott mélyebb értelmet a német szellemnek, mint ő, a lübecki szenátor és a Rio de Janeiró-i kreol nő fia, ki vér szerint csak félig német. Nekünk pedig most el kell ismernünk, hogy ez a szellem nevelte naggyá a zenélő és gondolkozó embert, és ez tette költővé Thomas Mannt is. Az idén a Nobel-díjra jelölték, de nem ő kapta meg, hanem Anatole France, a bájos pogány, a hitetlen világ hitetlen mosolygója. Ez a mozdulat is a németnek szólt, kiben a lelkiismeret a német öntudat, a német filozófia, s a szépség a német vágy, a német muzsika.
Ezt a jegyzetet teszem az érkező elé. Vázlatos, tudom. Nem is állom meg, hogy befejezésül ide ne írjam, magyarul, egyetlen költeményének kezdő hexametereit, melyekben hiánytalanul és élesen jellemzi önmagát, így:
Hogy költő-e a nevem? Vagy volt-e? A francia földön
Nem kapnám e címet. Mert rengeteg ott a különbség
Rímfaragó s a szegény, gyalogos, prózában író közt.
Az csakugyan költő, de a másik afelé stiliszta,
Vagy csak író, ámbár a becsét sohasem kicsinyítik.
Mégse poéta: mivel nem a versütemek köszörűse.
Engem a próza kötött le, mikor tünedeztek az ifjú
Lángadozások s már serdülve ocsúdtam, a lelkem
Józanságot akart. S remegő kezeimben a próza
Harciszerül forgott, védelmül, a nagy diadalban.
És nemesen vívtam, kecsesen, sikerek koronázták
Fáradozásaimat honi nyelvünkön s ma úgy érzem
Engem is ékíthet nem egy énekesünk koszorúja.
Minthogy a próza nekem mindég a sugallat, a lelki-
Ismeretem szava volt: a szivem s a fülem muzsikája.
Nékem a próza morál, zeneszó - igen, így gyakoroltam.
Költő? Az voltam.----
(Pesti Hírlap, 1922. január 8.)
III.
Huszonkét esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg vele. Akkor pont huszonkét évvel fiatalabb volt ő is, e sorok írója is. A régi Váci utcán sétálgattunk, s a régi, békebeli verőfény csillogott a járdán. Wedekindről beszéltünk. "Lángeszű marha" - mondotta. De eszébe jutott, hogy estére előad, s poggyászában nem hozott magával lakkcipőt. Bementünk egy boltba, lakkcipőt vásárolni.
Hosszan, elmerülő figyelemmel válogatott a dús anyagban. A segéd nyitogatta a papírdobozokat, s ő a selyempapírt félrehajtva, szemügyre vette a cipőipar remekeit, elismerő főbólintással. Fölpróbált egyet, járkált az eléje teregetett gyökérszőnyegen, le-lesandított a vadonatúj cipőre, nézegette magát a tükörben is, valami alig észrevehető, öngúnyoló mosollyal. Nem volt gyermekes. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz az émelyítő költőkhöz, akik öntetszelegve hangsúlyozzák a bennük lakozó kisdedi ösztönöket. Ilyesmitől megóvta őt éles értelme, éles humorérzéke. Választott egy cipőt. "Azt hiszem, ez jó" - mondotta. Aztán tovább bandukoltunk az utcákon. Munkarendjéről, műhelytitkairól vallott. Egyszerre meghallotta új cipője nyikorgását, letekintett rá, néhányat még lépett, büszkén, önérzetesen, majd megállt, rám pillantott, s nevetve ezt mondotta: "Azt hiszem, ez kitűnő, ez pompás."
Ha egyszer jellemeznem kellene, megemlíteném ezt a kis jelenetet is. A tökéletes közvetlenség ő. Mindig élvezi azt a helyzetet, melyet az élet véletlenül megteremt, s mindig azt mondja, amit abban a pillanatban gondol. Most, annyi idő múltán, ellátogat hozzánk. Sok minden történt azóta, világháború, világforradalmak, közben a Nobel-díj koszorúját is megkapta, diadallal járta be Franciaországot, Spanyolországot, Amerikát, s müncheni palotájában, az Isar partján, ahol néhány évvel ezelőtt egy délutánt töltöttem, most a rendőrség lakik. Mégis változatlan. Egy téli pályaudvar homályában száll le vonatjáról. Fényképészek ostromolják sötét gépükkel és lobbanó kénporukkal, mint a merénylők, s tudósítók vallatgatják jobbról-balról: "Mester, a regény hanyatlásáról... Mester, valamit az emberiség jövőjéről is..." Ő pedig felel mindenkinek, komolyan, fölény és leereszkedés nélkül, amit ilyen körülmények közt felelni lehet, őszintén, de mégis megtartva a szükséges távolságot, kötelessége és felelőssége tudatában, ahogy a hozzáintézett levelekre is hosszan, egész odaadással válaszol, tisztelve az emberben az embert. De az apró-cseprő tárgyakat is tiszteli. Tiszteli az életet, az érzéki valóságot. Vacsora után, amikor a fehér asztaltól a könyvtárszobába vonulunk, magával viszi borospoharát. A világhír gyönyörű, sokszor nevetséges zűrzavarában senki se viselkedik oly emberi közvetlenséggel és méltósággal, mint ő.
Hogy olvas? Úgy, ahogy egy költőhöz illik. A meghangszerelt szöveget olvassa, nem is a mondatokat, hanem a szavakat, szemünk láttára kitépve őket a nyelv őstelevényéből és fölmutatva hallgatóinak. Szógyökereket és igekötőket olvas. A legszebb német nyelvtant olvassa.
Visszaemlékezik eddigi budapesti látogatásaira. Arra is, melyet tizenegy év előtt tett. Akkor az estélye után egy művészkörben feketéztünk. Mindenkit fölsorol, aki ott volt, ha nem is név, de arc szerint. "Volt ott még valaki - szól -, egy kövér, nagy hasú kártyabűvész." Csakugyan, az a portugál szemfényvesztő szórakoztatta kártyamutatványaival, aki hajdanában a budapesti éjjeli kávéházakat járta. Mi már elfelejtettük őt, Thomas Mann még nem. Nemrégiben egy kis remekművet írt a varázslóról. Lehet, hogy az arcképe kialakulásához ez a budapesti portugál is hozzájárulhatott valamiben. Senkit és semmit se felejtett el. Kalliopé, a hőskölteménynek, az ókori regényírásnak a múzsája, kezében az íróvesszővel, egyúttal az Emlékezés múzsája is.
(Pesti Hírlap, 1935. február 1.)