Thomas Hardy (Szerb Antal)
| Thomas Hardy szerző: Szerb Antal |
Nyolcvannyolcéves korában halt meg Thomas Hardy, az angol irodalom nagy aggastyána, akit honfitársai legnagyobb korunkbeli regényírójuknak tartottak. Élete és munkássága nagy ellentmondás, nagy, bár csendes és nem is kimondott tiltakozás volt a kor áramlatai ellen : a városok századában Hardy megmaradt falusi embernek, «far from the maddening crowd», távol a megőrjítő tömegtől, wessexi magányában élte le hosszú életét és ezen a tájon is játszatja le regényeit. Emberei sosem mennek a zúgó nagyvárosba és ha oda mennek is, gondosan körülárkolt, gazdag lelki- életükkel veszendőnek érzik magukat a forgatagban. A tomboló civilizáció korában, gépszörnyek között az imperialista Angliában, egész szíve a földé volt, a szűkösen termő wessexi földé és azoké, akik ehhez a földhöz kötve élik le egyszerű és egyben oly titokzatos életüket. Az egyre növekvő lárma századában Thomas Hardy a nagyon csöndesek között kitartott, az ő ábrázolásukra és az ő olvasásukra szentelte nagy regényeit.
Ezek a regények tulaj donképen nem érdekesek. Hosszadalmas párbeszédei papirosízűek, érződik, hogy olyan ember írta őket, aki maga igen keveset beszél ; körülményes meséi mind egé- szen kisszerű falusi történetek tulaj donképen, minden nagyobb pretenció nélkül és nagy belső csendesség kell ahhoz, hogy az ember igazában végig tudj a élvezni Hardy egy regényét. De ha az ember leveti türelmetlenségének immár ránőtt habitusát és beléhelyezkedik ebbe a szűk világba, Hardy műveinek elomló és kifejezhetetlen hangulata, egészen barnásan földszerű, természetes melankóliája, mely a kutyaszemek bánatára és őszi esték hűvösségére emlékeztet, bőséges kárpótlást nyujt az elmulasztott modern életritmusért.
Talán ő volt a legnagyobb tájképköltő. Igaz, csak egy bizonyos fajta táj költője; ő maga mondja egyik regényében, hogy a mai embernek már nem felelnek meg a szép tájak és a Tempe völgye ragyogó színeivel nem ideálunk többé ; csak az olyan vidék, mely egyszerű, pathosznélküli melankóliával borong : az angol fennsík, a shakespearei «fenyér», barna, monoton vegetációjával, mely utaival együtt változatlanul ott van ősi kelta és római idők óta ; és mégis mindig változik, év- és napszakok szerint és néha rövid időre, tavaszi reggeleken, ragyogni is megtanul. Hardy szereti és költészetté teszi ezer változatában ezt a tájat ; és tája mindig csodálatosan vonzó marad, mert mindig az emberi léleknek egy tája ez és egy utazás Hardyval a wessexi síkon – misztikus utazás tulajdonképen, a lélek síkjain, torlódó hangulatok között. Emberei és a táj teljesen egyek ; nem lehet tudni, a táj szolgál-e háttérül az embereknek, vagy az emberek csak élénkítő mozzanatok egy öncélú tájképen.
Táj és emberek ugyanazt az érzést variálják mindegyre : örökös őszi esők és hanyatló embersorsok csendes szimfóniájában a kérlelhetetlen elmulást, az enyészet lassú diadalát és hogy idővel minden rosszra fordul. Egyike a legvigasztalanabb íróknak és még sem sujt le olvasása ; mert annyi szépség van ebben az elmulásban, hogy megnyugszik benne a lélek.
Mondatfűzését bizonyos sajátos zeneiség hatja át, mely adequát hordozója Hardy hangulatának; minden pont mintegy a lehulló test tompa hangjával zárja le az alkonyodó mondatot.
Tulajdonkép sosem volt igazán népszerű és hazáján kívül alig olvassák. Magyarra csak egy műve van lefordítva, Otthon, a szülőföldön. (The Return of the Native.) Pedig nagy földszeretete, tisztasága, nemesen félénk, visszahúzódó attitüdje az élettel szemben nagyon közel áll a magyar, az Arany Jánosban testet öltött lélekhez.