Testvéri ünnep
szerző: Arany János
Allegoria
Volt egy anyának (így szól a rege)
Két szép leánya, édes gyermeke.
Az egyik felnőtt szűzek dísze már,
Dús szőke hajjal, mint a napsugár,
Szemében, a menny távol kéke, mélye
Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye;
Arc és idom, szendén borult kebel
- Szobrász minőt márványra nem lehell; -
Míg zárt tökélyben ott áll az egész,
Mintegy magából ellebbenni kész.
Kis húga pajzán, dőre, csacska gyermek;
Ki játszva ingerel, bosszantva nyer meg:
Omló hajának éjszin fürtiben
Nagy szenvedelmek láza még pihen:
De már tüzével, öntudatlanul,
A szem sötétje játékot tanul;
Nem ég, de már gyujt; a vér-elfutottan
Piros arc és ajak majd csókra csattan;
Nem vágyni - bírni késztő az alak:
"Várj, lepke, várj rá! hisz' elfogjalak!..."
Könnyelmü, csalfa, játszi, tetszi, testi,
Az élet-inger duzzadt színe festi.
Két vérrokon, de oly más-más elem:
A Színművészet, s nénje: Költelem,
Kézen soká az ifjabbik leányt
Vezette nénje gondos őr gyanánt.
Elvitte Hellas omladékihoz,
Hol oly örömmel, annyit álmodoz;
Mutatta néki az apák erényét,
Szeplőtelen dicsőség tiszta fényét;
A hőst, ki vív honáért, s aki hal:
Zrínyit, Keményt, a két Hunyadival.
És járt vele magános útakat,
Hol bérci csermely könnyez és szakad;
Tanítá, mit zeng a szellők sohajja,
Miért pirul az ég rózsás karajja;
Madár a lombon mennyi bút nyögell,
Mitől hasad meg fönt a bérckebel;
A holdas éj miért oly sápatag,
Szélcsöndben is mi rezzent ágakat; -
Tanítá néki: a bűn mily galád; -
A hon szerelme szózatos dalát; -
S mind, amiért ő lelkesül maga,
Utánarebegte öccse ajaka.
De nőtt a gyermek, s a hiú dalon
Elfogta benső titkos únalom.
"Mit nékem - így pöröl - bérced, köved!
Miattam a nap szállhat s feljöhet...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -