Tercsa néni gyermeket nevel

Tercsa néni gyermeket nevel szerző: Thury Zoltán

       Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra. A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint, kontra. - A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást. Féktelen, vad topogás, ének, közben a Talpra magyar-ból egyes töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk, esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt. - Az anyjuk azt mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak, egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött, majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös arczczal, inkább csak megszokásból lamentált: - Tessék bejönni pubika, ne roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára maradt két szigorú ur. - Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság az övék. - S ezt nem tudjátok, ti vének?

Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is beczéznek.

Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve. Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak. Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra, vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a Hármas kis tükör czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón, sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két testvére leány maradt.

Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni, lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség. Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban, köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A fiatalabbik, a kinek - ha jól emlékszem - Zsuzsa volt a neve, megpróbált embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt. A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön. Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.

Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért. Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is, a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban, ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját. - A hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész, elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni. Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről, mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott: - megirom anyádnak. - Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye. - Az bizony csakugyan eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált: - Ide gyere! Kitekerem a nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból visszakiabált: semmit se használ a tagadás. - Nem használ!

...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában, fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket, foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk. - Az ám, csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor gyermekeket nevelt.