Terézke
| Terézke szerző: Kaffka Margit |
Sürgönyzött, hogy a vonatnál várjam. Valamikor a zárdaiskolában együtt voltunk, egy apácáért rajongtunk, az ösmeretes és kedves kamaszlány vonzalommal, s a fehér vaságyunk a hálóteremben egymás mellett volt. Az „élet”-ről akkoriban egyformán boldog és izgatott rettegéssel beszéltünk; bár az élet már ott várt ránk a cirádás főkapu küszöbén, az utolsó vizsgán túl. Észre se vettük már, és itt volt, benne voltunk, de nem történt semmi különös. Én tovább tanultam Budapesten világi iskolában, világias kis tudományokat; Terézről hallottam, hogy elment egy faluba, Hont megyébe tanítónőnek. Terézke, szegényke – a vértelen, kicsit gnómosan puffadt, kicsit öreges, fiatal arcával, melyet száz fura redőbe húzott valami iskolás móka, bolond grimász, mert ilyennel mindig ő pukkasztotta az osztályt a „köteles csend” fullatag óráiban! Nagy, pókhálós szemeivel, mozgékony, hasított szájával, mint egy nyuszi, olyan volt, fürge és örökké tréfára kész; de én ösmertem magányos és méla óráit. Árva volt, magányos, kicsiny, nem szép arcú, félénk és szomorú szüzecske; mint annyi más, kik kissé fölöslegesek e csupa-fölösleg világon. Most – úgy tudtam – falusi tanítónő. A fogait tömetni jön Budapestre, és megnézni ezt a „fenenagy” várost (így írta), és látni engem, kibeszélni magát a régi dolgokról, a régi folyosók édes kis titkairól, az orgonás, gyönyörű zárdakertről, a szörnyű répafőzelékről s a legszebb apácáról. Úristen; még mindig ezek az élményei! Hiszen már egy év óta „kinn” él a világban! Rendbe kell hoznom a fejét; gondoltam – én már szörnyű nagy bölcs lévén akkor és csalódott szív. Félreraktam a könyveimet, hogy idejében mehessek elébe; el ne tévedjen szegény kis falusi.
De el se indulhattam, mikor betoppant; ő volt, egész mivoltában, rekedtes kacajával, mozgékony, nyusziképével; alig hervadtabb, ó, egészen a régi még (mi azt hittük, gyorsabban megy az öregedés), csak a kis kék intézeti ruha állt volt neki sokkal jobban. Emlékszem, a kalapja tűnt fel legelébb; vastag fonású piros szalma, nagy, kerek; középen elöl egy pirosra föstött hegyes kakastollal.
– Az istenért, hisz rosszul írtad a sürgönyt! Jaj, még jó, hogy itthon lelsz! Mi minden történhetne veled, tapasztalatlannal egy ilyen nagy rossz városban! (Így anyáskodtam!)
– Ajaj! Azt hiszed, hogy én olyan buta vagyok? Nem kell engem félteni, te, sokat tudok én már, többen tán tenálad is arrul, hogy mi az élet! Tudod, nagyon sokat „tapasznyal” az ember egy olyan kis rongyos faluba, mint az enyém! Van ott is minden rosszaságbul, amennyi csak kell! Na, majd mesélek.
– Jójó – mondtam kissé lehűtve –, de hát hol vagy szállva?
– Már találtam vendégfogadót is, hallod! Egy úriember ajánlta, akivel egy kupéban gyöttem a vasúton; na hallod, micsoda bolond egy szerzet volt az is! Majd mesélem; csak most éhen vagyok, gyere le valahová, de mindjárt! – Nem bántam, mert féltem a szállásadónémtól; Teréz oly hangosan beszélt. És milyen népies, falusias hangsúllyal, Istenem; ilyen hamar elszokta ez a kis zárdában nőtt lány! És hogy már oly sokat próbált, „tapasznyalt”, ahogy a régi figuraszóval dicsekedte…
– Tudod, fiam – mesélte csakhamar lenn a kávéházban –, nem olyan falu ám az, mint a többi rendes falu. Valóságos gyehenna, hallod! A másét szereti ott mindenki, olyan történetek vannak; egész regény, fiam, egész regény! Postamesterné, óvodásné, mind odaadta már, tudod… a becsületit; csak én tartom még magam a kis doktorral. „Terézke” – úgy szokja mondani; csak itt az arcom közepit csókolja meg még egyszer. Mert az nem olyan vadbarom, tudod, mint a többi férfi, nem mindjárt csak azt akarja. De velem bajos is lenne, mert énnekem van eszem; hova gondolsz? Hogy osztán komiszkodjon velem, mint a dedósnéval a segédjegyző, még el is veri, ha részeg! Én nem leszek lábakapcája egy rossz férfinak se!
Így beszélt; elevenen, ízesen, a régi fura humorral ez új, paraszti hangban. De csakhamar láttam a régi kis Terézt, az elhagyatott, árva, csúnyácska kisleányt is mögötte; aki már vénesen kacag; erőlködik, hogy reménytelen maradjon, és hogy ez nem is baj, ez a világ sora! A kis doktor… Láttam félős ifjúságát, álszentes, palástoló mosolyát, ha egy alkonyi csók tán azt mondja: „Terézke.” A lósóskás gyepet láttam, trágyadombokat, szénakazlakat, disznóölést a bíróéknál; a segédjegyzőt, ki részegen tántorog haza, és veri a dedós kisasszonyt, elszedi a harminchárom forintját.
De lósóska, trágya, disznózsír, pálinka és minden bűzeik fölött ott felhőzik a szerelem illata, földszagú és friss romantika, egyetlen érdekesség, igazi emberi élmény: itt mindenki a másét szereti…
– Te csakugyan többet láttál, próbáltál még nálam is! – ösmertem el éjféltájban legyőzve. – De most már haza kell menni, hol van a szállód? Elkísérlek.
– A fogadóm? Jaj, az ott van a Dob utcában! Még jó, te, hogy a kapu számját el nem felejtettem, mert csak ma reggel láttam, hogy beszállottam. Az az úri ember ajánlta, akivel az úton… nahát, kérlek, micsoda bolond! – Mindenáron találkozni akart velem; hogy majd ő kalauzol Pesten, mindent megmutogat. De nem lehet engem olyan könnyen lóvá tenni. Hogyisne! Nem menne az ingyenbe, az a kalauzolás; nagy ára volna annak!
Fennhangon kacagott nagyokat.
– Igen, de hát miért mentél akkor abba a vendéglőbe? És a Dob utca, az úgy tudom…
– Hát nem mondtam én neki, hogy odaszállok! Ojjé, csak bolondítottam egy kicsit! Legalább kitudtam tőle egy jó, olcsó fogadót. Sokat, tudod, nem fizethetek; meg egykutya is, hiszen csak este megyek belé. Rendes ház másképp, olyan, mint a többi, lámpa is ég éppen előtte. Piszkosnak tán piszkos… abba igazat mondhatsz, a fal is valahogy úgy össze van kenve az ágy körül… de hát mi nem piszkos ezen a Pesten? Itt nem meszelnek minden hat hétben. De vigye az ördög; már csak megleszek. Hát holnap reggel, ugyé, felkeresel; de jókor ám, mert a tyúkokkal ébredek. Megszámlálom a szobasarkokat, hátha a kis doktorrul álmodnék. Valami szépet… Jaj, de jót alszok, ha igaz, de összetört az út; meg fenn se voltam ilyen sokáig tán karácsony óta. Akkor ő is ott volt a misén, éjfélkor mégis elaludtam…
Másnap, korai órán ott jártam már az ösmeretlen csúnya utcában, hol soha másszor – magam is újonc „fővárosi” még. Ez az, igen!… Csakugyan lámpa ég előtte, színes üvegű, oldalán fekete nyomtatással a poétikus név: Két liliom! Hm!… Sötét és szűk volt a bejárat; a portásfülkében valami kék sapkás ember egy cselédféle leányt szorított a falnak, az sikoltozva vihogott, de elhallgattak és utánam bámultak, mikor nagy büszkén ellépkedtem előttük. Miért is mentem olyan büszkén, egyenes tartással, se látva, se hallva? Olyan érzésem volt, hogy itt engem kikacagnak, itt ellenségeim valamiért; hogy itt minden olyan szörnyen csúnya és idegen. Pedig jártam már szegényesebb házakban is. A lépcsőre végig kopottas, keskeny piros szőnyeg volt terítve.
– Merre van, kérem, a tizenhetes szoba?
Nagyon szigorú hangon kérdezhettem, mert a vörös hajú, vén arcú szobaasszony felijedve, furcsán rám bámult.
– Majd megnézem, nincsen-é bezeccolva! – mondta aztán kissé zavartan, és balfelé sandított.
– A barátnőm lakik benne tegnap óta – daráltam érthetetlen bűntudattal.
– Ja úgy?… Arra tessék! És… kérem…
Valamit mintha mondott, integetett volna még, de én menekülve siettem végig a csúf, piros szőnyegen. A falakat cifra táncosnők színes képei díszítették itt, berámázatlanul, tarka trikókban, bolerószoknyában, övig meztelenül és magasra rúgott lábbal.
Teréz halványan, boglyasan ült az ágyán, karikás szemekkel, dúlt képpel; már az intézetben is úgy szeretett aludni, és főfájást kapott, ha éjszaka háborgatták.
– Kérlek, a szememet se hunyhattam le, nem én! Az Isten megverje ezt a ti Pesteteket! Mi bajom volt? Jaj, mindenféle! Csípett is valami – de az még hagyján, hanem az a lárma, ami itt volt! Egyszer sikoltozás, mintha embert ölnének, utána nagy kacagás, viháncolás; ha jobbra elcsendesedett, bal felől kezdték rá… és így tartott virradatig… Nem lehetett – itt egy félórácskát se pihenni, nemhogy még álmodni. Borzasztó! Hogy mi a poklot tudnak csinálni egy ilyen ronda pesti fogadóban? Háromszor is kiszaladtam egy ingbe, leszidtam még a nagyapjukat is, olyan dühös voltam, de csak kacagtak a disznók. Alig vártam a reggelt. Igazad van, nem kellett volna arra a félbolondra hallgatni; talán sose járt itt, csak úgy találomra mondta. Vigyél máshová, nem bánom már, ha drágább is vagy harminc krajcárral egy nap; csak legalább jól kialhassa magát az ember.
– Igen. Most rögtön megyünk, szedj össze mindent. Jaj, Terézke… azt hiszem, nem szabad lett volna kimenni éjszaka úgy öltözetlen!… Mit gondolhattak rólad?… Ez, a vörös hajú asszony, jaj, milyen utálatos! Legjobb volna úgy, hogy ne is lásson senki! Majd én fizetek, adok borravalót, te csak siess előre, hogy meg se szólítsanak… Bízd csak rám…
Elmenőben szinte hátrafelé nyúlva, löktem a vörös hajú felé a forintját, de utánam szólt megint; nevetett, a lépcsőig nyomomban szaladt. Ott megfordultam elszántan.
– Mit akar még?
– Csak azt akarom mondani, kérem – nézett az arcomba most váratlanul nyílt, emberi, jóindulatú mosollyal –, figyelmeztetni akarom, kérem, hogy ne itt tessen kimenni a főkapun. Hanem ez a hátulsó lépcső itt az épülő házra nyílik a szomszédban, azon a telken át a lámpagyárba lehet jutni, és ott tessen kimenni… Hogyha valami ösmerőse épp erre járna, hát nehogy azt higgye… no, tetszik már érteni! – Nincs mit köszönni, látom én mindjárt, nem vagyok én vak. Én se születtem hotel garniba, nagysádkám. A Nagykörúton jó, rendes szállodákat tetszik lelni.
Alig tudtam, mit szóljak. Rohantam Teréz után, aki előresietett nagy dérrel-dúrral. Röstellte, hogy nekem volt igazam; pedig ő még nálam is jobban ösmerte már az „élet”-et.