Tengeren járók csillaga

Tengeren járók csillaga szerző: Gárdonyi Géza

       Négynapi tengeri út volt előttem. Kis társasággal utaztam, de csupa osztrákkal. Magyarul nem tudott a kapitány se, pedig a hajó magyar hajóstársaságé. Reggelinél mondja a kapitány, hogy az egyik tisztje magyar: Reiter a neve.
Azt gondoltam zsidó, és csodálkoztam magamban, hogy tengeri pályán zsidót találok, de nem zsidó volt: szőke, kékszemű germán-tipusu fiatal embernek találtam. Ott sétált a hajóhidon. Az ily sétálás négyórai köteles vigyázást jelent.
Szinte megrettenve fordult felém, hogy magyarul szólítottam. A nevemet nem hallotta sohase, aminek meg én örültem.
A következő órákban megismerkedtem a tengerészet összes tudományával: a mélységmérővel és a magasságmérővel, a tengeri térképekkel, zászlóábécével, a hajó alkotórészeivel, építési titkaival, az útközben látott szardina-halászat módjaival, mágnestűvel, a kormánykerék kezelési módjával, a delfinekkel, szóval mindennel, ami csak addig érdekli az embert, ameddig vizen van.
Viszonzásul elővettem a szivartárcámat, rámutattam a belsejében lappangó havannára:
- Tessék.
- Köszönöm, - felelte nnosolyogva, - nem dohányzom.
S a szivarra mégis érdeklődő pillantást vetve jegyezte meg:
- Ez különben igazi havanna, nem afféle tonkababbal pácolt. Hát ilyet is árulnak nálunk?
- Árulnak. De miről ismeri ön meg, hogy ez igazi?
- Valami zománca van az igazinak, valami fakózöldes lehelet van rajta, amit nem lehet hamisítani. Aki sok havannát látott, egy szempillantással megkülönbözteti az igazit a brémaitól.
- Dehiszen ön nem dohányos, hát honnan ért hozzá?
- Valamikor minden pénzemet erre költöttem. Volt egy stambuli cédrusfa-ládám, abban uram megvolt kicsiben a föld minden dohánycsemegéje. A perzsa sah csibukdohánya volt benne a legalávalóbb, meg azok a szivarok, amelyekből a velszi hercegnek gyártanak.
- És abbahagyta a dohányzást?
- Abba. Pedig lássa én mindenféleképen szívtam. Kezdtem reggel kurtaszáru magyar pipával, folytattam cigarettával, szivarral, csibukkal, s ha időm engedte nargiléztam is. A szivarcsempészetről könyvet írhatnék.
- Bizonyára nagy muszáj volt amiért abbahagyta.
- Nem. Önként mondottam le.
- Mégis, egészségi okokból.
- Nem. Nekem nem ártott a legerősebb szivar se. Sőt epekedtem az erős szivarért. Az olyan kikötőkben, ahol szivar-gyár van, bementem a gyárba, és ott vettem a legfinomabbat, legerősebbet.
Társalgásunkat félbeszakította egy polgári ruhában utazó osztrák generális: elkérte tengeri nézelőt, és azzal unatkozott.
Mikor ismét magunkra maradtunk, azt kérdeztem Reitertől, hogy hogyan került a tengerre?
Mosolyogva vont vállat:
- Hogy mért lettem bajóssá? nem tudom. Budán születtem, és nem olyan környezetben, amely erre a pályára irányíthatott volna. És mégis nekem gyermekkoromtól fogva ez volt a vágyam. Én nem játszottam mással, csak hajócskákkal. Karácsonykor is hajót kértem a Jézustól. Olykor papirosból magam is csináltam. Mikor meg rajzolni tanultam, az volt az első, hogy hajót rajzoltam. Olvasmányokban csak a hajóstörténetek érdekeltek.
Tizenötéves koromban arra kértem a szüleimet, hogy adjanak tengerésznek. Eleinte nevettek, később boszankodtak rám. Vártam jó darabig, hogy hátha megfordul a gondolkozásuk. A gondolkozásuk nem fordult meg, hát én fordultam meg: megszöktem. Gyalog jöttem el Budáról Fiuméba. Tán két forintom volt mindössze, meg egy pakli purzicsán-dohányom a zsebemben.
Ott persze nem a tengerészeti iskolába kerültem, merthiszen csavargót nem vesznek föl oda, hanem csak olyan közönséges hajósinas lett belőlem, mint akármelyik mezítlábas horvátgyerekből.
Ha mégegyszer születnem kellene, arra kérném a jó Istent, hogy mihelyest hajóval kezdek játszani, veressen meg erősen az apámmal.
Hiszen most már belenyugszom, sőt boldog reménykedéssel nézek a jövőm elé, de megszenvedtem érte százszorosan.
Én uram tizennyolc éves koromban már megjártam a földnek összes tengereit; kiálltam viharokat olyanokat, aminőkről a könyvek se beszélnek, s éreztem a halál borzongató leheletét százszor az arcomon. Ön bizonyára nem tudja, micsoda súlya van a vízen ennek a szónak: vihar. A földi ember elhúzódik a szobája belsejébe, ha vihar van, de hova húzódik a tengerész, akinek a szobája is hányódik a vízen, mint a falevél. S micsoda vízen! micsoda ingadozó, ismeretlen mélységű határtalan, rút és hideg vízen! Aztán kérem nagy ám a különbség a földi meg a vízi vihar között! A földön a hegyek, az erdők folyton törik, fogják a szelet, de a tengeren szabadon száguld az a megveszett dühöngő erő, és hömpölygeti, nyomja, emeli, csapkodja a vizet, mintha ki akarná verni a tengert a medréből.
A nagytengeri vihart itt az Adrián se ismerik. A hegyek itt is sokat elfognak az erejéből, s az itteni hullámzás is semmi ahhoz képest.
A legnagyobb vihar amit átéltem Ausztrália és Afrika között dobált meg. Az útleirásokban olvashat ön hullámokról, de meleg szobában olvasni az ilyeneket s átélni más. Mert a képzelet könnyen megfesti a nagy hullámzást, de az olvasó sohse képzeli hozzá azt a csontmetsző hidegséget, azt a kábító émelygést, ami velejár, azt a fülkínzó süvöltést, amivel a szél az árbocköteleket feszegeti, s azt a gyötrelmes munkát, amire a tengerész kárhoztatva van, mikor a vihar dühöng.
Mert a tengerész nem húzódhatik el a vihar elől. A kormányosnak csakúgy ott kell állania a kerék mellett, mint jóidőben; az őrálló tisztnek csakúgy ott kell őrködnie a hajóhídon s vigyáznia az irányt; a kapitánynak folyton szaladgálnia és rendelkeznie kell, a matrózoknak olyankor legverejtékesebb a homlokuk és leghólyagosabb a tenyerük.
Hát mondom: ítéletnapi vihar zúdult ott reánk. Ég és föld elsötétedett, s a tenger mozgó hegyekké változott.
Eleinte csak dobálta a hajót a magasból a mélybe, a mélyből a magasba, a jobb oldalról a balra, és az orráról a tatjára. Később a hullámok föl-fölhömpölyödtek a födélzetre, s végigözönlöttek rajtunk, úgy hogy minden hullámcsapás után csurgott rólunk a hideg víz, mint ahogy a kút csövéből csurog.
Egy Dániel nevű vén tengerész volt a hajón árbocmester, aki negyvenhat év óta élt a tengeren, az mingyárt az első napon azt mondta, hogy ilyen vihart még nem ért. Káromkodott és ordítozott, mígnem estére elrekedt és csak a szeme véres forgásából láttuk, hogy a kapitányt fiatalnak tartja a hajó igazgatására.
Az a hatvanéves ősz ember maga futkosott akkor föl az árbocokra, és oldott, kötözött, srófolt, szegezett, szóval dolgozott mint a hajósinas.
De dolgozott mindegyikünk, dolgoztunk ínnal-kínnal, dideregve, verejtékezve, elgémberedett kézzel és reszkető lábbal.
A hullámok pedig egyre nagyobb erővel rohantak át a hajón, s lesöpörtek minden mozdíthatót. Mi akik néhányan a födélzeten dolgoztunk, kétségbeesetten kapaszkodtunk ide-oda, hogy a súlyos vízcsapás le ne sodorjon bennünket.
Egy fiatal kadét is volt velünk, egy kispapképű kedves fiú; valami angol özvegyasszonynak egyetlen gyermeke. Az az asszony ismerte a hajónk járását; tudta, mikor érkezünk Európába, s odautazott vasuton mindig abba a kikötőbe, ahova a hajónk először érkezett.
Valahányszor Európába jutottunk, a parton mindig az ő alakja volt az első, amelyet megpillantottunk. Már messziről láttuk nézelővel a sovány és egyenes fekete asszonyt, s ő is megismerte a hajónkat már távolról. Amint kiemelkedtünk az éghatáron, az ő fehér kendője megmozdult és integetett nekünk, integetett.
Az meg aztán látványosságszámba ment, hogyan rohant ki elsőnek a fia a partra, és hogyan borultak egymás karjába. A másvilágon találkozhatnak csak olyan egymás szívére rohanással az egymást szeretők.
Mármost mi történt: a hajó fedélzetén hordók is voltak, s mi iparkodtunk menteni, ami menthető. A növekedő vihar olyan erővel rontott reánk, hogy a hajóhidat letörte a kormánykerékkel együtt. Nekünk a fedélzeten kellett dolgoznunk: szögeznünk, kötöznünk. A kapitány maga is velünk dolgozott, mint az utolsó matróz.
Ekkor hömpölyög ismét egy tarajos sötét vízhegy felénk. Én a födélre vetem magamat, és a földélzet láncát megragadom erősen. Arcom a kadét felé van fordulva, aki kötéllel egy hordót szorít le.
- Kadét, - ordítom neki, - vigyázz!
Nem tudom hallotta-e szavamat. Irdatlan zuhanás omlott át recsegés-ropogás közt rajtunk, s a következő percben magas hullámhegyre futott föl a hajó.
Mikor kiráztam a kabátomból és a szememből a hideg és sós tengervizet, odanéztem ahol a kadét állott. Nem volt ott. A hajó korlátját letörte a hullám és a hordót is elsöpörte.
A kadét eltűnt.
De nem beszélgettünk róla. Viharok idején valameddig hallatszik a hajón emberi üvöltözés, aztán mindenki elnémul és hallgat; az emberek rekedtek és komorak. Mindenki elvadul.
Egyik-másik kidőlt már a fáradságtól. Aki buta, tovább dolgozott. Magam is kimerülten támolyogtam le a hajó belsejébe, s az ágyamra feküdtem; átkötöttem a derekamat kötéllel. De mielőtt elnyomhatott volna az álom, arra gondoltam, hogy ha elmúlik a vihar, s mink megérkezünk Európába, hogyan fog várni az az asszony a parton, hogyan fog integetni elénk a kendőjével, s kinek a nyelve lesz olyan erős, hogy beszélni fog azzal az asszonynyal?
A vihar másnap nemhogy megszűnt volna, sőt még bőszültebben dühöngött. Már nem volt kormánylapát, már nem volt hajókerék. A kisebb árbocok letörtek. A nagy árboc is megszaggatva állott és ingott.
Már akkor nem dolgoztunk. Lehuzódtunk mind a hajó belsejébe. Ott is kötelekbe kellett kötözködnünk, hogy ide-oda ne bukdossunk.
Egyszercsak mintha ágyú dördült volna, s utána nagy roppanás következik. Azt hittük a hajó szakadt széjjel: leromlott, ledőlt a nagyárboc is.
- Dániel! - kiáltotta a kapitány. - A lyukat be kell tömnünk
Dániel meg se mozdult, csak véreset pillantott.
- Dániel! - ordított dühösen a kapitány.
- Hát eredj magad! - rekedezte az öreg. Ebnek parancsolsz!
Már ekkor éreztük, hogy a vihar összetör bennünket. Ki merte volna kiejteni a száján, hogy megszabadulunk? Mindnyájan szótlanul, sápadtan hevertünk szanaszéjjel. Két napja nem ettünk, nem aludtunk. A hajónk összetörten, vízzel félig telten, s a vihar nemhogy csendesülne, hanem már a lehetetlenség régióiban lapdáz velünk.
Mire gondol az ember, mikor a halál kezét érzi a mellén?
Semmire. Meghal még mielőtt meghalt volna.
Én arra gondoltam, hogy vajjon leszáll-e a hajónk a vízfenékig, vagy kóvályogni fog az alsó áramlatokban évszázadokig, míg az állatok szét nem rágják. Aztán haza gondoltam: husvétra várnak és várnak és várnak. A többi tengerész hallgatott. Csak a vihar hányta-recsegtette a hajót.
Egyszer aztán megszólal a hajóharang. A nyelve le volt addig kötve, de a viharban kioldódzott. És szólt mint a lélekharang. Mink hallottuk oda lent a hajó belsejében, s talán mindannyian éreztük, hogy a harang nekünk szól.
Ebben a borzalmas percben nagyot ordít egy zugban az öreg Dániel:
- Emberek! Tegyünk fogadást Máriának! A hajó belsejében mindenki térdre ereszkedett. Én keresztény ember vagyok uram, de a vallásosság nem volt mindennapi kenyerem. Az ember nem foglalkozik fiatal korában lelki ügyekkel. A vallásról nem lehet tudni, mi igaz benne, mi nem igaz. Ha a papok pakfonórát hordanának és rézláncot, talán többet hinne az ember. Hát mondom, nem foglalkoztam a vallásommal, mióta az utolsó katekétám szeme elől eltűntem, de abban a pillanatban megmozdult valami a szívemben. Hát van valaki aki ebben az emberirtó veszedelemben segíthet? Van, van! Mária! Az elfelejtett, szívből kivetett Mária! akinek a nevét bölcsőnkben tanultuk az anyánktól. Mária! Mária! Csak az ő égi keze nyulhat le hozzánk e viharban a megmentésünkre.
Hát mondom: mindenki térdre ereszkedett.
- Nem megyek többé kocsmába! - kiáltotta az öreg égnek emelt arccal. - Tengerek csillaga, Boldogasszony Mária! A templomodba megyek, valahányszor kikötünk.
Mert amint mondtam, részeges és káromkodós volt az ember.
- Minden pénzemet a szegényeknek adom, ha partra juthatok, - kiáltotta a kapitány.
- Szabadíts meg Szűzanyánk, - kiáltotta a kormányos. - Árvagyermekeket nevelek föl a vagyonomon!
És így kiáltottak tovább. Voltak valami tizennégyen. Legtöbben az italukról és a vagyonukról mondottak le. Egyik a szeretőjéről mondott le, akit el akart venni.
Én nem voltam ivós és nem volt vagyonom, se szeretőm, semmim. Gondolkoztam, hogy mi nekem a legkedvesebb, amit feláldozhatnék? Ön talán komikusnak látja e csendes tavaszi tengeren, de én áldozatnak a pipát választottam.
Nekem az volt a legnagyobb gyönyörűségem, az volt amire a legtöbbet költöttem, amiről le nem mondtam volna semmiért.
És higyje el, hogy távol járt abban a szörnyű órában a nevetésnek csak a gondolata is az emberektől.
A vihar lassankint megenyhült, elcsendesedett. Mink is megmaradtunk; a hajót is elvontatta egy másik.
Azóta nem dohányoztam.