Temetőben (Petőfi István)
szerző: Petőfi István
Elhagyott, leomlott sírhantok közt járok,
A romboló idő lépett, tiprott rájok,
Be is roskadának.
És a mit az idő megkímélt, meghagyott,
Kegyelet, szeretet gondtalan átadott
A mulandóságnak.
Itten egy sirhalom keresztje kidőlve,
A másik a nélkül, sűrű gazzal födve,
Alig látszik halma;
Mellette egy törpe ákáczfa búsúlgat,
Ki tudja, mióta... már rég széjjel porladt
A boldogult hamva.
Amott tört keresztek, odább kidőlt sirkő,
Pusztított itt ember, pusztított az idő
Egyiránt, fájdalom!
Hol vannak a szülők, nő, férj, testvér, barát?
Mért nem jő megnézni a szeretet halmát,
Segítni a bajon?
Jól mondják: „temetés a végső tisztelet”,
Ritkán éli azt túl barátság, szeretet,
Mert hisz' nem sokára
Nem kerül egy könycsepp, egy nefelejts virág
— No de ilyen volt rég, s marad is a világ —
Az elhúnyt sírjára!
Ámde ha az ember feled s háládatlan.
Természet-anyánknak mindenre gondja van,
Mindenre gondol az;
Sírokat zöld bársony szőnyeggel vonni be,
8 tarka virágokat himezgetni bele
Küldi el a tavaszt.
Mit ember megtagad, megadja azt az ég,
Gyakorta hullatja részvétteljes könnyét,
S üdítő harmatát.
Eljő a napsugár örök szerelmével,
És az ég könnyeit felcsókolja hévvel,
S itt mereng naphosszát.
Utána jő az éj csillagos fátyollal,
És a vándor szellő bánatos sohajjal
Megpihenni tér itt;
Élőknek érthetlen nyelven szól beszéde,
De a mit az élő soha meg nem érte,
Tán a holtak értik.
Vándor vagyok én is, messze földről jövök,
Egy mohlepte sírra fáradtan ledőlök,
Reája borúlok.
Oh milyen jól esik megnyugodnom itten!...
Fájó örömében kicsordúl a szívem,
S könnyeket hullatok.
Fogadd be, bús halom, fogadd e könnyeket.
Szivemből erednek, keblem híven rejtett
Kincsei valának.
Éveken át vártam, vártam én e napot;
Hulljatok könnyeim, sírjára hulljatok
Apám-, s jó anyámnak.
Nem hoztam virágot, nem hoztam koszorút,
De hoztam fiúi forró szerelmet s bút,
Leghűbb barátimat;
Velem voltak mindig, a hol jártam-keltem,
Közöttük osztám fel árván maradt lelkem
S borús napjaimat.
Tél van a keblemben, — oly rideg az élet!...
S nem melegíthet fel forró ölelésed
Lelkem, édes anyám!...
Majd összerogyok az élet terhe alatt,
S hiányzik tanácsod és biztató szavad,
Szeretett jó atyám!
Félre a panaszszal!... Nem azért jöttem én,
Hogy elmondjam, milyen kérlelhetlen, kemény
A sors én irántam.
Tőletek tanúltam, miként kell viselni
Inséget és nyomort, tűrni és szenvedni
Ti tőletek láttam.
Ide jövök én majd, mint révbe a hajós,
Ha zaklatott lelkem fájdalomtól zajos,
Itten megpihenek.
Lengjen fölöttetek ájtatos csend s béke,
Miként szivem fölött jóságtok emléke,
S most — Isten veletek!
És te, vándor szellő, vidd el üdvözletem
Annak, kinek sirját sehol sem lelhetem,
S mondd neki, hogy — élek!...
Élek, mint tört ága a kidöntött fának,
Melyre az életnek madári nem szállnak:
Vágyak és remények.