Temetés Velencében
szerző: Hajnik Miklós
A kis hatszögletű fekete keményfa-asztalka előtt alacsony velencei karosszékben ült István és piquet-t játszott a vele szemben ülő, ősz hajú, őszszakállas aggastyánnal. A két leány atyjuk mellett ült s nézték a játékot.
És István tekintete, ha a kártyákról felvetődött, találkozott Clementa vagy Mária égő fekete szemeivel, melyek oly hasonlatosak voltak egymáséihoz s mégis oly különbözőek.
Giacomo pedig fel- és alá sétált a szobában, idegesen szíva egyik cigarettát a másik után, hol leült, hol felállt s újra járkált, időnként meg-megállva az asztalka előtt. S ilyenkor szórakozottan nézte a játékot, de látszott rajta, hogy nem figyel a kártyalapokra.
Az aggastyán tompa, üresen kongó hangján franciául számolt:
- Hét tizenhéttel az huszonnégy és három király az huszonhét Huszonnyolc, huszonkilenc, hatvan. Hatvanegy, hatvankettő, hatvanhárom, hatvannégy. Hatvanöt... Nincs is több ütésem.
István leszámolta a kezében maradt kártyákat:
- Egy, kettő, három, négy, hat. Duplán tizenkettő. Ebben a rennerben is bentmaradtam.
- Határozottan pechem volt, - tette hozzá mosolyogva.
- Dehogy, szerencse a szerelemben, - szól közbe a szoba legtávolibb sarkából Giacomo, önkéntelenül is keserű hangon. - Igen, az van neki.
- Ugyan, Giacomo, ne ízléstelenkedjél, - mondta majdnem ingerült hangon Mária.
- Papa nagyon jól játszott, - mondta Clementa. - De most talán menjünk uzsonnázni.
Felálltak. Az öreg úr megköszönte a játékot, mint mindig, olyan kedves, meleg, őszinte hangon, mintha az a legnagyobb jótétemény, kegy és szívesség volna, hogy István vele játszott. S aztán jó mulatást kívánt és visszavonult könyvtárszobájába.
Ők pedig átmentek az ebédlőbe, hol a nagy, alacsony évszázados asztal egy sarka meg volt terítve számukra. Rég meghalt emberek megbarnult olajfestményei lógtak a falakon. És szemben a nagy pohárszékkel a fal közepén egy gyönyörű fiatal nőnek mesteri arcképe nézett le reájuk égő fekete szemeivel.
Ilyen volt Clementa, Mária és Giacomo édesanyja, régen, mikor még élt, huszonötéves korában.
Ez a kép néha majdnem olyannak tűnt István szemében, mikor úgy véletlenül rápillantott, mintha élne. És nézné őt.
És István nagyon szerette ezt a képet. Érezte, ha evvel az asszonnyal annak idején találkozott volna, ez, ez lett volna az a nő, akit tudott volna igazán, minden kritika és keserű mellékíz nélkül szeretni. Ez volt az ő ideálja minden nők között. Milyen kár, vagy esetleg talán a legnagyobb szerencse, hogy ez a nő már csak mint kép él.
A leányai nagyon hasonlítanak reá. Clementa, Mária is éppen olyan karcsú termetű és mégis telt idomú, finom kezű pompás nő volt. Hajuk éppolyan fekete és éppúgy fésülve, arcuk éppoly elefántcsontszerű, szemük, ugyanolyan tüzes, fekete és kissé szomorú, mély nézésű szemek. És a szájuk is éppen az a szépen ívelt száj, sötétpiros, egészen vékony ajkakkal. A hangjuk is valószínűleg ugyanaz a selymes, árnyékolt, dallamos hang. Ugyanaz a testtartás. És fekete sima bársonyruhában jártak ők is.
És ha talán csak Clementát vagy csak Máriát ismerte volna István, nem talált volna semmi vonzóbbat a képben, mint élő leányaiban. De így, hogy látta a két élő leányt, a halott képe többet jelentett neki.
A képben benne volt csodálatosan és remekül Clementa és Mária, együtt, egybeolvadva és elválaszthatatlanul.
Clementa a teljesen passzív természetű nő volt, lágy, simulékony, engedelmes, csendes nyugodt és odaadó, mindent adó és semmit se kérő, akiben megvolt a legszebb női tulajdonság: tudni szeretni és hagyni magát szerettetni. Természetszerűen, ösztönösen teljesen nő volt, akinek a férfi adja az életet majd. És Clementa alkalmazkodni fog hozzá mindenben. És gyermekével olyan lesz, mint a legszebb Madonna, akit valaha festettek olasz festők.
Mária talán szebb volt, mint Clementa. Ugyan ők külsőben annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy aki nem nagyon ismerte őket és külön látta valamelyiküket, gyakran nem tudta, hogy melyikük az, Istvánnak ők mégis egész különböző világot jelentettek s egész különböző érzéseket keltettek benne. István Máriát gyakran szebbnek találta.
Mária is nő volt teljesen, tisztán és ösztönszerűen. Ő is alkalmazkodni fog a férfihez, akit megszeret. És teljes odaadással, egész énjével fogja szeretni őt és szerettetni önmagát. Csakhogy az alkalmazkodás nála nem öntudatlan hajlamszerű lesz, hanem a férfi fölényének elismerése. És testének, lelkének, egész valójának teljes odaadása nem passzivitás lesz az ő részéről, hanem gyönyörűséges áldozat, annak akit életénél is többre becsül. Öntudatos, erős és nagyon értelmes leány volt Mária és István sok tekintetben kevesebbnek érezte magát nálánál. És néha, mikor érezte Mária imádatszerű érzését ő iránta, majdnem szégyellte magát, mint egy pogány bálvány, ha tudná, hogy ő is csak agyag.
Mária lett volna kétségtelenül a legpompásabb nő, István szemében. Csak egy zavaró motívum volt, ami néha majdnem ellenszenvessé tette szemében Mária minden szépségét és elsőrendűségét:
István akárhogy akarta is, bármint erőltette képzeletét, nem tudta Máriát elképzelni, amint gyermekét ringatja karján. S emiatt az az érzése volt, hogy Máriának nem lesz gyermeke, nem való hozzá a gyermek.
Az ő szemében pedig minden gyermektelen nő valami tökéletlen volt, szerencsétlen, elhibázott lény. Biztosan tudta, hogy egy nő csak akkor teljes, csak akkor érvényesülhet minden szép és nagy tulajdonsága, csak akkor lehet valaki és nem csak többé-kevésbé szerencsétlen és céltalan egzisztencia, ha gyermeke van attól a férfitől, akibe szerelmes volt.
Ha Clementát nézte, amikor vele beszélt és a nagy mély fekete szemek asszonyos melegséggel helyeseltek mindent, amit mondott, akkor sokszor az az ellenállhatatlan érzése volt, hogy ölbe vegye ezt az édes, selymes leányt és csókolja a végtelenségig. Ezt sohasem tehette meg ugyan, mert sohasem voltak ketten egyedül. S ez a soha el nem csókolt csók erős, leküzdhetetlen vágyakozásként égett mindkettőjük szemében. És néha mindketten megrázkódtak, ha tekintetük hosszabban egymásba kapcsolódott.
István férfinak érezte magát Clementával szemben, cselekvőnek, erősnek, feltétlen úrnak. És tudta, hogy Clementa szerelme gyönyörű volna, tiszta, bensőséges, vallásos és felemelő. És imádatra méltó volna az ő gyermekével karján. Teljesebb család, mint ők, úgy hármasban, nem is lehetne.
Máriával szemben nem volt meg a biztos, nyugodt, feltétlen fölénye. Nem azért, mintha Mária kertelt volna vele szemben és a közönséges nőknél szokásos hangulatváltozásokkal nyugtalanította volna. Nem, Mária előkelően, egyszerűen, nyíltan elismerte Istvánt és alárendelte magát neki. De Istvánnak még sem volt meg az az érzése, hogy Mária az övé és teljesen az övé. Egyénisége mindig különálló lesz az övétől. És soha, egy percre sem lesz tökéletes az együvétartozásuk.
Néha olyan volt neki, mintha ő nagyon öreg ember volna és Mária a leánya. Máskor meg, ha kezük véletlenül összeért vagy pedig sokszor minden ok nélkül, a legártalmatlanabb beszélgetés közben is, vad, érzéki gondolatok keltek életre Istvánban. Vágyas képek, helyzetek, bűnös tisztátalanságban, néha majdnem aljasak és perverzek. És Istvánt ilyenkor undor fogta el önmaga iránt, mert biztosan tudta, hogy ez az érzéki mocsár csak ő benne él, jól-rosszul eltemetve és visszafojtva, de annak sarához semmi köze ennek a legbájosabb leánynak.
Máskor meg az az érzése volt, és legtöbbször ez volt, hogy nem kívánta meg Máriát. Szerette, komolyan és nagyon szeretett vele együtt lenni. Egyenrangú embernek tartotta őt és nemcsak szép nőnek. Nem csókolta volna meg akkor sem, ha egyedül maradhattak volna, kettesben. Nem érezte volna azt természetesnek, mint Clementával szemben. Hanem olyan lett volna neki, mint egy durva sértés, mint egy lealacsonyítás. Pedig engedte volna Mária, arról meg volt győződve, hogy Mária mindent engedett volna neki s nem panaszkodott volna soha senkinek s nem formált volna igényeket. És ő mégsem élt volna vissza a legkedvezőbb helyzettel sem, mert nagyon szerette Máriát, féltette és vigyázott, hogy tőle csak szép érje.
Mária egész pompás egyénisége csodálatos módon egybeolvadva Clementa tiszta férfiasságot ébresztő teljes nőiességével benne volt az anya arcképében, mely az ebédlő falán csüngött.
István szeme most csak véletlenül vetődött újra rá. Nem akarta nézni, mert túlságosan vonzotta. S hirtelen félrefordította fejét és Máriára nézett.
Mária ott ült vele szemben s éppen őt nézte, mert tekintetük azonnal találkozott. S mintha valami nagy sejtelmes szomorúság lett volna a fekete szemek mélyén.
De már a következő pillanatban Mária elmosolyodott. És most már mosolygott rajta minden, kedvesen és utolérhetetlen bájjal, még az a mozdulat is, amivel a cukortartót nyújtotta István felé.
Ilyenfajta ragyogó mosolyt csak kis gyermekeknél látni, néha, amikor az édesanyjuk ölében ülnek és mesét hallgatnak és a mese vége megfelelő nekik.
Gyönyörű volt most Mária, a legszebb fiatal nő eszményképe. Megszólalt dallamos hangján s minden szava megcsendült Istvánban:
- Ha meguzsonnáztunk, akkor én énekelni fogok, jó?
- Nagyon jó, - mondta István és szórakozottan kavargatta csokoládéját.
- Én fogom zongorán kísérni, - mondta Clementa - már gyakoroltuk egynéhányszor, azt hiszem nem fogunk szégyent vallani.
- Csak ne untassátok vele sokáig Istvánt - szólt idegesen Giacomo.
- Ugyan! - mondta rosszallólag István s majdnem bosszankodva nézett a fiúra.
Az zavartan fordította félre fejét, Clementa pedig szelíd hangon megjegyezte:
- Hisz csak egy rövid dal lesz...
István Máriára nézett, s annak arca kicsit el volt borulva. És szótlanul ültek pár percig.
Giacomo feltűnően ideges volt és nyugtalan. S alig hogy befejezték az uzsonnát, felugrott:
- Levelet kell írnom. Majd aztán jövök.
És kiment.
Ők hárman pedig átmentek a ház halott úrnőjének szalonjába.
Clementa meggyújtotta a zongorán álló két hármaskarú vaskandelábert és leült, játékhoz készen. Mária pedig a zongorához támaszkodott s egy pillanatig belebámult a gyertyák fényébe, elgondolkozva.
És aztán énekelni kezdett kellemes tiszta alt hangon egy régi románcot.
István pedig egy karosszékben ült és nézte a két legbájosabb leányt, kiket csak a gyertyák imbolygó fénye világított meg.
Az ének szállt a nagy homályos teremben. István nem figyelt rá, csak nézte a két leányt meglepetve és lelke legmélyéig megrendülten. Olyan irreálisak, testetlenek és földöntúliak voltak így, csupa harmónia, dallam és báj, mintha nem is élő, valóságos emberek lennének. Hanem az ő képzeletének ábrándképei, egy álom, mely valóra sohasem válhat, vágyakozás, mely be nem teljesülhet.
Az éneknek vége volt, az utolsó zongorahúr rezdülése is elhangzott s a két leány István felé fordulva szelíden és szerényen mosolygott, várva az elismerést.
István magához tért és felrázta magát mozdulatlanságából. Mosolyogva bólintott a két leány felé és halkan, a lehető legkedvesebben mondta:
- Gyönyörű volt. Ritkán élveztem ilyen bájos perceket, mint most.
Clementa lecsukta a zongorát s leült Istvánnal szemben. Mária az asztalkához ment, felvett egy cigarettás dobozt s kínálta Istvánnak. S aztán ő is leült s két könyökét térdeire támasztva fejét két keze közé hajtotta s ült kedvesen mosolyogva.
- Meséljen most valamit, - kérte Clementa.
És visszadőlt a karosszékben, karjait hátrafonta és összekulcsolt kezeire támasztotta fejét.
István cigarettára gyújtott s lassan, franciául, mesélni kezdett:
- Élt egyszer egy isten a felhők felett, ahol mindig tiszta kéken ragyogó az ég, soha sincsen éjszaka, se árnyék, se vihar...
Mesélt tovább halkan, maga sem tudva, hogy mit és időnként Clementa vagy Mária szemébe nézett. Azok se figyeltek a szavakra, csak ültek és nézték és ha tekintetük néha Istvánéval összetalálkozott, tisztán, szűzien és rajongva odaadták benne magukat.
Csak éppen hogy ne üljenek szótlanul, azért beszélt István. De a mesének semmi fontossága sem volt, se annak számára, aki mondta, se azoknak, akik hallgatták. Ők értették egymást szavak nélkül is. Egyazon alaphangra voltak hangolva ők hárman s egyként rezdült meg minden bennük.
István elhallgatott s kezeibe temette arcát. Fáradtnak, lázasnak és nyomorultnak érezte magát, érdemtelennek túl szép életére. Sárára gondolt, aki neki Isten előtt a felesége volt és arra is, aki megszületendő. És gazembernek érezte magát, hogy ő, noha van szerelmes nője, akit szeret, ennek a két ártatlan, tiszta és nemes leánynak rajongását nem tudja nélkülözni.
Hogy ő itt jól érzi magát, azért van itt. Noha neki kötelezettségei vannak Sárával szemben. Hát akkor miért teszi tönkre ennek a két leánynak az életét? Akik oly szépek, finomak és hibátlanok, és semmi más bűnük, minthogy szerelmesek beléje.
Fáradtan, meggyötörten nézett fel. És Clementa szemével találkozott össze. És olyan gyengéd résztvevő pillantást kapott, mintha Clementa mindent tudna ő róla, mindent értene és mindent megbocsátana. És valami különös anyás érettség, lemondás és csendes melankólia is volt ebben a nézésben. Olyan volt ez Istvánnak, mint egy selymes simogatás s úgy érezte magát egy pillanatig, mint egy beteg kisgyermek édesanyja ölében.
Aztán Máriára nézett. És Mária szeme mintha azt mondta volna: Te erős vagy, te férfi vagy, neked jogod van minden nőhöz, akiben szerelmet ébresztettél. Ne törődj velünk, nekünk te adsz életet s az csak addig szép, amíg te adod. És hogy elpusztulunk, azzal ne törődj.
De István szomorú maradt és szemével felelt:
- Ti túl sokat adtok és én nem adok semmit. Nekem kerülnöm kellett volna titeket s nem lett volna szabad felkelteni a ti szerelmeteket, mely soha be nem teljesülhet. S én el fogom vinni magammal a ti legszentebb érzéseteket, rajongástokat, ifjúságtokat és lelketeket magamba szíva. És ti kiraboltan maradtok itt s üresek lesznek az évek számotokra mind a sírig. Ti túl sokat adtatok...
Mária elmosolyodott, értelmesen, büszkén, majdnem fölényesen nézett. Elgondolkozott egy pillanatig s aztán Clementára nézett várakozással és kérdezte tőle halkan:
- Mit gondolsz, az nagyon nagy illetlenség volna, ha én Istvánnak táncolnék?
És elpirult a kérdéstől.
Clementa is zavarba jött. Aztán lágyan, szeretettel mondta:
- Igazán nem tudom... De azt hiszem...
Mária lehajtotta fejét. S látszott rajta, hogy nagyon rosszul esik neki ez a visszautasítás. Clementa észrevette ezt és egy gyors, kimentő pillantást vetve Istvánra, sietve befejezte:
- Azt hiszem, ő csak szépnek találná.
- Hát akkor... - mondta Mária - de nem... mégsem...
És újra elpirult és zavartan lehajtotta fejét. Majdnem sírt.
Clementa kétségbeesetten nézett Istvánra, és Máriára, hogy így elromlott a hangulat. Várta, hogy István biztassa már Máriát.
István egy percig önfeledten nézte a két bájos gyermeket. És aztán szórakozottan kérdezte:
- De Mária, hisz én azt nem is tudtam, hogy maga táncolni is szokott. És nekem még nem is mutatta...
Mária visszanyert önbizalommal, újra mosolyogva nézett fel:
- Én nem szoktam mutogatni magamat. Csak úgy Clementával próbálgattuk. Ő olyan jól tud zongorázni egy táncot, hogy nekem muszáj volt táncolnom rá. De más még nem látta, mint ő. Előbb, hogy olyan nagyon lehangoltnak láttam, eszembe jutott, hogy talán szórakoztatná...
- Mindenesetre... - mondta István melegen.
- Hát akkor... - mondta Mária és határozatlanul nézett Clementára.
- Hát akkor... - mondta Clementa és a zongorához ült.
Mária pedig felállt, zavartan. Lesimította ruháját. Látszott rajta, hogy már nincs kedve táncolni, csak most már nem akarja mondani, hogy mégsem.
Lehajtott fejjel állt, nem mert Istvánra nézni, úgy érezte, hogy ő most kisebbedett István szemében. És István illetlennek fogja találni az ő viselkedésüket.
Clementa bocsánatkérően nézett Istvánra, a kínos kellemetlen csendért s Mária zavart viselkedéséért.
István is zavarba jött s hogy ezt leplezze, cigarettára gyújtott és lapozgatni kezdett a kották közt.
És ekkor léptek hallatszottak az előcsarnok márványpadlóján. Clementa sietve becsukta a zongorát és megkönnyebbülten mondta:
- Valaki jön... Idegenek előtt nem lehet...
Mária újra mosolygott és kissé kacéran nézett Istvánra. S egyszerre mondták: Kár...
Giacomo lépett be a szobába. Feltűnően sápadt volt és ideges. Megállt az ajtóban s Istvánhoz fordulva mondta:
- Azt hittem, már rájuk untál és elmentél. Pedig szeretnék veled együtt elmenni. Sétálnék legalább.
- Nagyon fogok örülni, ha elkísérsz, - mondta István.
- Hát akkor induljunk mindjárt, jó?
Mária bosszankodva nézett fivérére.
- Miért? - folytatta nővéreinek. - Talán azt hiszitek, hogy a ti csacsogásaitok valami nagy mulatság Istvánnak? Vannak neki sokkal jobb elfoglaltságai is. Hát menjünk.
Ezzel a hangulat végleg elromlott s Istvánnak sem volt már semmi kedve sem maradni. Elköszönt és Giacomoval együtt kiléptek a palota mögötti keskeny járdára.
Nyirkos, hűvös januári este volt. A lagúna szürkés zöld piszkos vizén tompán csillant meg a sápadt holdsarló.
Kijutottak a Merceriára. Néhány alak lézengett csak ott, a rossz világításban, mint önmaguk árnya. És néhány szegényebb néposztályhoz tartozó asszony, fázósan burkolózva hosszú fekete kendőjébe, sietett haza.
Kijutottak a Márkus térre, mely teljesen üres volt. S tompán kongtak a kőlapok a cipőjük alatt.
Giacomo hevesen, idegesen beszélt:
- Ha neked alkalmatlan, akkor nem szóltam semmit. Vedd úgy, mintha nem szóltam volna semmit és maradjunk meg a régi barátságban. De azt hiszen, nincs semmi okod féltékenynek lenned, hisz nem is vagy, csak rám kell nézned, az megnyugtathat, hogy nem lehetek vetélytársad. Eszemben sincs, csak jól esik veletek lennem. Hisz mi olyan unalmasan élünk...
- Kérlek, - mondta István udvariasan. - Parancsoljál, mi mindig szívesen látunk.
- Te igen, - mondta Giacomo melegen - te a legjobb barátom vagy... De... De mondd, mi kifogása van neki ellenem?
- Sárának? Semmi, - mondta István és nevetett. - Képzelődöl. Egész biztos lehetsz, hogy ő is mindig nagyon szívesen lát.
- Gondolod? - kérdezte gyermekes bizalommal Giacomo. - Hát akkor... Akkor megengeded ma, hogy hazakísérjelek?
- No de természetesen. Ilyen kérdés! Nagyon fogunk örülni, sőt ha nincs semmi sürgősebb és mulatságosabb elfoglaltságod, hát vacsorálj velünk.
- Egész biztos vagy, hogy nem leszek neki alkalmatlan? - kérdezte Giacomo és az aggodalom érzett a hangján.
- Egészen biztos, - mondta István határozott hangon, ami a szegény, idegbeteg fiúnak láthatóan jól esett - hisz ő nyolc hónap óta kívülem úgyszólván senkivel se beszélt, hát képzelheted, milyen kellemes változatosság lesz neki, hogy most vendégünk lesz.
- Gondolod? - mondta Giacomo örömmel. - Ő mondta neked?
- Azt éppen nem, hisz soha eszébe sem juthatott, hogy neked mulatság vele együtt lenni.
- Hát akkor... Akkor... Ha megengeded, elfogadom a meghívásodat, jó?
- Kérlek szépen, nagyon örülök.
Áthaladtak a téren és csakhamar elérkeztek a rozoga palotához, melyben István lakott.
Kellemetlenül ropogott a falépcső lábaik alatt.
Felértek az emeletre.
István a kis szobában leültette Giacomot s bement Sárához.
Sára a pamlagon feküdt és szendergett. Az utóbbi időben mindig álmos volt.
Az ajtónyitásra felrezzent álmából, rámosolygott Istvánra avval a ragyogó anyai mosollyal, amilyennel csak az áldott állapotban levő nők bírnak.
- Csakhogy jössz, - mondta álmosan. - Olyan soká vártalak. Ülj ide, beszélgessünk.
- Vendégünk van, - mondta István.
- Kicsoda? - kérdezte Sára kelletlenül. - Csak nem az a lehetetlen olasz alak?
- De, - felelte István - és nagyon kérnélek, legyél kedves hozzá. Vacsorára is meghívtam.
Sára arca egy percre megnyúlt. De aztán kedvesen mondta:
- Hát ha te úgy akarod, nem bánom.
- Parancsolsz átöltözködni talán?
- Minek? - mondta Sára. - Így is jó leszek ennek az alaknak. Tudod, ha valami érdekesebb férfit hoztál volna, akkor kicsinosítanám magamat, hogyne! - tette hozzá pajkosan mosolyogva.
- Hát akkor beküldöm és megrendelem a vacsorát.
Bevezette Giacomot, aki láthatóan reszkető kézzel fogott kezet Sárával.
Végre nagynehezen megindult köztük a beszélgetés, mire István kiment, hogy a vacsora ügyében intézkedjék.
Amikor visszajött, mély csend fogadta. Sára kelletlen arccal ült a pamlagon, a fiú pedig az asztalkánál egy széken idegesen mozgolódott és halálsápadt volt.
István látta a helyzetet és igyekezett lehetőleg kedves lenni Giacomoval. Sára is összeszedte magát, mosolygott és barátságos volt. Megvacsoráztak, beszélgettek még egy ideig, végre a vendég elment.
Alig hogy a külső ajtó csukódása hallatszott, Sára megkönnyebbülten mondta Istvánnak:
- Kérlek, ezt az embert többé ne hozd ide. Nem bírom el. Engem annyira idegesít, hogy úgy el van olvadva, ha lát...
- Nagyon szerelmes beléd, - mondta István mosolyogva.
- Különösfajta hülye. Hisz ez bolond. Annyi mindenfélét beszélt össze-vissza. Azt mondta, hogy ha te egyszer majd elhagysz, akkor őrá mindig számíthatok. Mégis hallatlan szemtelenség.
- Éretlen kis fiú még, - mondta István nyugodtan. - Nem kell komolyan venni.
- Nekem tulajdonképpen egészen mindegy, - mondta Sára - de most magam is egy kicsit ideges vagyok. Megint olyan rosszat álmodtam...
- Mit? - kérdezte István.
- Ah, nem mondom el... Ugye minden álom ostobaság? Nem igaz egy se, ugye? - különös szorongó aggódással kérdezte.
- Persze hogy nem igaz - mondta István nyugodt biztonsággal. Pedig ő hitt az álmokban.
- Még egy hónap, - mondta Sára - és akkor meglesz a kisfiú. Mert ugye kisfiú lesz?
- Mindenesetre, - mondta István és nevetett a naiv kérdésen.
Most, hogy megint együtt volt Sárával, akivel nyolc szerelmes hónap és egy megszületendő gyermek örök, elszakíthatatlan köteléke fűzte össze, mint egy távoli és valószínűtlen álom volt neki a két velencei leány. Most biztosan tudta, hogy Sára az ő igazi szerelme és amit a két leány iránt érez, az csak szentimentális játék. De halványan érezte azt is, hogy az bűnös és kegyetlen játék, nem volna szabad folytatnia.
Akkoriban még nem tudta, hogy a szerelem sohasem játék.
- * *
Másnap vasárnap volt és István elment a templomba.
A mise folyt az ezeresztendős székesegyházban, melynek színes aranyos, megfakult mozaikképeit néhány millió istentisztelet tömjéne és sok ezer millió fohász simogatta már végig.
István elöl állt, közvetlenül a szentély mellett. S amint visszapillantott a templom hajójában térdeplőkre, a sok feketekendős velencei asszony közül kiviláglott Clementa és Mária arca. Nem néztek reá, mindketten az oltárképre néztek és csendesen mormolták imáikat.
Most, itt, ebben az évezredes templomban látta meg élesen és tisztán István Clementában és Máriában a velencei vér legfelső, legtisztább és legutolsó teremtményeit. Ezután már csak a kihalás következik. Száz és százesztendők magányos, kifinomult életét, kényelemben, keleti pompában és semmittevésben, bizánci vérrel az erekben, álmodozva és szerelmesen élték az ősök. És ez a két leány a fajuknak utolsó, pompás virágai. És ő benne, aki pedig hazájában túlfinomult, degenerált embernek számít, Clementa és Mária ösztönszerűen az életerős és szerelemre képes barbárt szeretik. Mint valaha régen szeretett egy velencei leány egy mór hadvezért. És a mór megölte Desdemonát, ki nagyon hasonló lehetett Clementához. És csoda-e, hogy a fekete pofájú férj féltékeny volt a feleségére, elhihette-e, ha a tükörbe nézett, hogy ezt az arcot valóban szeretheti a legszebb nő? És ha okos ember volt és belenézett önmaga lelkébe, elhihette-e azt, ő, az idegen, a barbár, akinek a durvaság, szenny és aljasság még természetes, hogy ez a legfinomabb nő az övé lehet, biztosan, kétségtelenül és sohasem akar majd a másé lenni? ha egyszer majd felébred a nő és kinyitja szemét és meglátja, hogy az ő férfije egy vadember, akkor el kell veszítenie őt.
Pedig Desdemona, ha azon a fokon van, mint Clementa vagy Mária, sohasem ébred fel s nem látja, amit nem akar meglátni. Ebben erősek ők és ebben nagyobb erő a finomság, mint a világ minden erőszakoskodása, hogy olyan világot teremt magának, amilyent akar s nem veszi tudomásul, ami az ő külön világába nem illik bele. És az embereknek csak azokat a cselekedeteit látja meg és szavait hallja, amelyek megfelelnek a róluk alkotott véleményének.
Rekedtesen kongó hangon énekelt az elaggott pap az oltárnál. Ezüst hangon csendültek meg a csengők s mindenki leborult és mellét verte. Aztán mikor újra felemelkedtek a fejek, István a két leány felé nézett. S Mária tekintete idegenül siklott végig István arcán s újra imakönyvébe merült.
István nem lepődött meg. Ez hozzátartozott a két leány jelleméhez, hogy a templomban nem törődnek mással, mint az ájtatossággal.
István azért nézte őket, így, kikapcsolódva az ő hatása alól. Így mások voltak, mint otthon, idegenek, elérhetetlenek. De nagyon szépek voltak, alázatos komolysággal imádkozva, öntudatlanul méltóságteljesen.
A két leány eddigi egész életét Velencében töltötte. Néhány rokon családot ismertek csak, akik hasonlók voltak hozzájuk. Egyébként pedig csak a templomba jártak. És egyszer voltak egy hónapig Pádua mellett egy kis birtokon, a nagynénjüknél. Ez volt minden világlátottságuk, egész múltjuk. Egész életük folyamán legfeljebb talán összesen ötven emberrel beszélhettek.
És e szűk körben eseménytelenül leélt évek ellenére is sokkal tökéletesebbek, sokkal finomabbak és értelmesebbek, mint ő.
István végigpillantott életén, melyet a lehető legmozgalmasabban élt eddig. A legkülönbözőbb körökben, különböző életviszonyok között, bohóckodott vagy erején felül akrobatáskodott, halálugrásokat csinált ok nélkül, haszon nélkül, csak azért, hogy féktelenül élhessen. Telve csupa szenvedéllyel, érdekelte az élet, akárhogy, bármelyik formájában. Ismert mindenfajta nőt, életkörülményt, embertípust.
És az ő összes ismerete, tapasztalata és elpusztíthatatlan életereje értéktelen semmiség, féltudás és ízléstelenség ennek a két leánynak öntudatlan, velük született, ösztönszerű értelme és nemessége mellett.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy barbár, aki behatolt egy ősrégi fényes templomba s az ismeretlen pompa közepette megzavarodottan elbátortalanodik.
De már a következő pillanatban hirtelen, majdnem indulatosan felkapta fejét és büszkén mondta önmagának:
- És mégis. Én erősebb vagyok, én több vagyok, mint más. Nekem minden szabad s az ő egész életük csak arra való, hogy engem pár hétig szórakoztasson.
István felejtette, hogy annak templomában van, aki az alázatosságot hirdette. Csak sokkal később, évek múlva kezdett ráeszmélni, hogy az emberek között nincsenek olyan nagy különbségek és a másik ember életét, érzelmeit tiszteletben kell tartani.
A pap az oltárnál megfordult, kitárta karjait áldólag és kongó hangon mondta:
- Ite, missa est.
- * *
Ebéd után, amikor Sára elszenderedett a pamlagon, István, mivel még túl korán volt ahhoz, hogy U...i-ékhez elmehessen, leült az asztalka mellé és két öklére támasztva fejét, hosszasan nézte Sárát. És elgondolkozott.
Sára gyönyörű volt, amikor megszerette. Bájos, forró vérű, ragyogó szemű, engedelmes, jóindulatú leány. Hogy a hosszú együttlét alatt megszokta, már nem tűnt fel neki annyira a szépsége. De most, ahogy nézte az édesen alvót, újra határozottan és biztosan látta, hogy Sára egyike a legszebb nőknek, akit csak életében eddig valaha és akárhol is látott. Így most is, pedig az előrehaladott terhesség pompás alakját elrontotta, gyönyörű volt. Fényes, hosszú hullámos vonalakban göndörödő dús fekete haj, hibátlan fehér arcbőr, tökéletesen formált nyak, apró fehér kezek, láb, boka, minden ideális tökéletességű volt nála.
És most, ahogy nézte, tisztán és világosan érezte azt is, hogy ez a nő hozzá teljesen idegen maradt a nyolc hónapi teljes együttlét, a megszületendő közös gyermek ellenére is. Idegen, mint egy teljesen más világból való, áthatolhatatlan és érthetetlen. Olyan idegen, vagy talán még idegenebb, mint a két velencei leány.
Sokszor, oh, túl gyakran vette észre, hogy Sára másképpen gondolkodik, mint ő, más felfogása van az emberekről, a világról, az eseményekről, egészen más, mint őneki. Remélni merte és úgy is volt, hogy Sára nem veszi észre ezt a különbséget. Ő sokkal jobb színész volt, semmint hogy egy olyan egyszerűen és reálisan gondolkodó nő, mint Sára, észrevehette volna a különbséget.
És mégis jól megvoltak együtt; így is, egymás mellett. És ha megszületik a kis gyermek, akkor örökké, elválaszthatatlanul egymáshoz lesznek kapcsolva. Csak akkor majd Sára lesz az erősebb, a gyermek jogán. És akkor majd sok minden megváltozik az ő életében. Előre látta, hogy a cél majd a kis gyermek lesz, ők hármasban egy családot fognak alkotni.
Kötelesség, munka lesz az élet s megszűnnek a szórakozások, új szerelmek felelőtlen kergetése, szabadság, büszkeség és a sehová nem tartozás könnyű, fölényes érzése.
Akkor majd ő valami igen gyönge alak lesz, aki gyereket csinált egy rabbi leányának s aztán feleségül vette.
Hát ez legyen és ilyen hamar, kalandos életének letörése? Azért ágaskodott a sors ellen, azért próbált kicsikarni a sorstól mindig többet, erősebbet és szebbet, mint aminek eredetileg szánva volt, hogy aztán ott végezze, ahol akárhogyan is végezhette volna, a házasság, kis gyerek és jövedelmező munka megnyugvásában?
Keserű mosolyba húzta félre száját. Fájt neki ez az elkerülhetetlen jövő, amint most tisztán, határozottan ráeszmélt. Mintha otromba gúnyt űzne vele az élet. Mint egy ízléstelen tréfa, olyannak tűnt neki egy pillanatig az, hogy ő mint családapa fog ezentúl élni.
Mikor újra Sárára nézett, aki édesen aludt a pamlagon, gyönyörű fejét formás karjára fektetve, anyás mosollyal csendesen, nyugodtan, elszégyellte magát előbbi gondolataiért.
Itt alszik a nő és a leendő kis gyermek, aki az övé. Ezeknek másuk sincs, csak ő. Ezeknek ő jelenti az életet, a nyugalmat, a jövőt. Velük kell maradnia, mert ezek hozzá tartoznak, erősebben, mint bármi más. Természetesen és elválaszthatatlanul, mint a vér, mely ereiben kering.
A sors úgy hozta most, hogy neki éppen Sára lesz a felesége és gyermeke lesz tőle. És ez a sors erősebb, mint az eddigi, ez alól lehetetlen kivonnia magát. Mert az férfiatlanság volna és komiszság.
Bele kell nyugodni, ha már így van. S azt kell néznie ezentúl, ami ebben az új helyzetben szép és kellemes. Nehogy elkeseredjen ellene.
Az elkeseredés az élettől legyőzött ember hangulata. És István nem akarta elismerni még most sem, hogy őt is legyőzte az élet s kérlelhetetlen igájába hajtotta. Nem, soha!
Előre nézett a várható jövő felé. Tehát ő családos ember lesz, egy kis gyermekkel. Mérlegelte a lehetőséget s úgy találta, hogy amit ő Sárának nyújthat, az lesz annyi, hogy meg lehet vele elégedve. És boldogan fognak élni.
Csak persze ő többé nem sütkérezhet idegen szép nők meleg tekintetében. Nem baj, zavartalanabbak, tisztább örömöt okozók egy kis gyermek ragyogó szemei.
És leült a szendergő asszony mellé és kezébe vette annak friss formás kis kezét. És Clementára és Máriára gondolt, akiket soha többé nem szabad látnia.
Sára nemsokára felébredt álmából és rámosolygott Istvánra. Álmosan, duruzsolva kérdezte:
- Ma itthon maradtál?
És lágyan, gyöngéden magához vonta István fejét és sápadt homlokára egy forró csókot lehelt.
Az ajtón halk kopogtatás hallatszott s belépett Giacomo.
Zavartan állt meg az ajtó mellett, kétszer is meghajtotta magát s valami köszönésfélét mormolt.
Sára bosszúsan nézett reá s megigazította ruháját s fekve maradt.
István azonnal felállt, rendkívül szívélyesen üdvözölte Giacomot, mire az láthatóan megnyugodott és felvidult.
- Csak azért jöttem, hogyha talán... Talán kedved volna egy kicsit sétálni?
- Csak menj, - mondta Sára Istvánnak magyarul - ezt a fiút nem bírom kiállani. Megszabadítasz tőle.
István vegyes érzelmekkel vette kalapját és botját. Most már biztos volt, hogy még egyszer viszontlátja a két nővért, akit pedig már nem volna szabad látnia. De azért mégis jól esett neki a találkozás gondolata.
Giacomo egész testében megreszketett, amikor Sára kezet fogott vele búcsúzóul.
Aztán kiléptek együtt a szűk kis sikátorra.
- Várnak téged ők, - mondta szaporán Giacomo - Clementa mondta, hogy hozzalak el. Máriának ma van a születésnapja.
István nem szólt semmit. És önkéntelenül is gyors léptekkel haladtak ők ketten, mint általában a hallgatag emberek.
És István megint ott ült a rég meghalt asszony szalonjában Clementa és Mária között. És most sokkal drágábbaknak, elérhetetlenebbeknek és szerelmesebbeknek látszottak ők neki, mint valaha máskor.
Nézte őket. És mintha mindkét leánynak valami szenvedő lett volna az arckifejezésében, valami reménytelenség, fájdalom és csalódottság is. Mintha álmatlan éjszakákon sírtak is volna talán, siratták talán a be nem teljesülhető szerelmüket, és a bálványt, akit majd össze kell törniük. A szerelem halálának szele érintette már őket. És szebbek voltak és szerelmesebbek, mint valaha.
És István megpillantotta magát is egy percre a szemközti nagy tükörben. És mintha ugyanaz a szenvedő, reménytelen, majdnem kétségbeesett valami lett volna az ő arckifejezésében is, aminek gyenge árnyékát a két leányéban vélte meglátni.
Clementa észrevette, hogy István egy pillanatig megnézte magát a tükörben és szelíd mosollyal mondta:
- Magát nagyon fárasztja az élet.
István is elmosolyodott s majdnem büszkén felelte:
- Nem fáraszt, hanem untat.
- Nem is mulatság, - mondta csendesen Mária.
Jeges, reménytelen csend támadt. Kiábrándultság, fáradtság, lemondás csendje.
István mereven nézett egy angyalkára a vele szemben lévő szent képen. Kis kövér angyalka, ott játszadozott a szent Szűz lábainál s eddig mindig mosolygott. S most haragosnak és kedvetlennek látszott az is.
Hát az angyalok is kiábrándulhatnak? S akkor lezuhannak az égből?
Végigsimította homlokát. Úgy érezte, hogy valamit mondania kellene. Beszélnie kellene, sokat, igazán és őszintén, beszélnie kellene, mert a hallgatás mindent elárul. S talán ez a két fiatal leány nem jól érti meg a közönségeset és aljasat is vesz észre abban, ami pedig csak egy lelketlen játék tőle. Könnyelmű mámor, pillangó élvezet.
Meg kell mondania nekik, hogy imádta őket, de ő már máshoz van kötve és neki nem szabad már őket viszontlátnia. Isten velük. Elmúlik a legszebb álom is, ha az ember felébred.
De István nem akart felébredni ebből az álomból. Nem akart, amíg csak meg nem rázzák és durva kezekkel ki nem törlik szeméből ezt az álmot. Nem, nem akart, mert ő már tudta, hogy az ilyen álmoknál többet és szebbet nem ad semmi valóság. És aki sokat álmodott, az sokat élt, ezerszer többet, mint az ügyes-bajos dolgai után egész nap szaladgáló józan ember. És szép álom volt neki Mária és Clementa, minek ébredjen fel ebből?
Hisz álom minden, a kín, a szenvedés is, és abból nem is lehet felébredni. Miért ébredjen fel egy szép álomból, erővel, önszántából, mikor senki sem keltegeti?
Mert fel kell ébrednie. Az ember minden kínt és szenvedést el képes viselni, de a szép, ha soká tart, nagyobb kín minden kínnál. A szépség öl, ha soká tart. Szenvedésre van teremtve az ember. A szépség, az élvezet, csak csemege, ritkán és keveset szabad belőle ízlelni. Mint a dohányfüst vagy a feketekávé vagy a morfium. Nem étel, de méreg.
Megmérgezi őt ez a két leány és az életre alkalmatlanná teszi. Ah istenem, milyen kár, hogy élni is kell s nemcsak élvezni.
Neki pedig élnie kell, mert ha ő meghal, mi lesz Sárából és abból, aki megszületendő?
- Isten velük, - mondta határozottan István és a két leányra nézett, kik összerezzentek a hangjától - búcsúzni jöttem. Megházasodtam és többé nem jöhetek ide. Talán többet is voltam itt, mint kellett volna, de nagyon-nagyon jól esett...
A két leány nem szólt semmit. Mária lehajtotta fejét, nem lehetett látni az arcát. Clementa pedig fájdalmasan nézett Istvánra egy pillanatig s aztán meleg hangon mondta:
- Oh, mi mindig úgy örültünk magának, ha jött. Isten legyen magával mindig.
Mária is megszólalt halkan:
- Isten vele. De... Mi is... Én is... Nekem nagyon fog hiányozni. Mindig. Isten vele.
- * *
István pedig ment hazafelé a nyirkos velencei járdán. Köd volt, hideg volt, nem járt senki ott. Egyedül volt és fázott. Leszakította maga mögött a hidat, elszakadt az álmoktól. S most már csak a való élet volt előtte. Ködös levegő, nyirkos járda, roskadó palota, nő, akihez oda van láncolva. És a megszületendő gyermek.
Amikor hazaért s ment fel a rozoga falépcsőkön, már teljesen nyugodt volt. Most érezte, hogy hazajött. Itt van az ő otthona, itt van az ő igazi élete, e mellett a nő mellett. A többi, minden, ami őt éri kint a világban, az csak epizód, amely lehet szép vagy csúnya, kellemetlen vagy kellemes, szórakoztató vagy unalmas, de nem fontos őrá nézve. Az igazi élete, az itt van, Sáránál és a leendő gyerekénél. Csak ez az élete komoly, felelősségteljes valóság, minden más csak játék.
Áthaladt a kis szobán, melynek asztalkáján egy ócska vasgyertyatartóban tövig égett gyertya utolsókat lángolt.
Belépett a nagy szobába.
Két gyertya világított a sántító kandeláberen. A kereveten pedig Sára feküdt, kibontott hajjal, ingben, lábán sárga selyempapuccsal.
István leült az alacsony kopott velencei karosszékbe. S a molyette szövettel borított széktámla vészjósló ropogással jelezte, hogy már nem sokáig bírja a terhet.
Sára aludt. István nézte. Már nem gondolt a két nővérre, akiket örökre elhagyott. Csak Sárát nézte és valami szorongó érzés vett rajta mindinkább erőt. Balsejtelem, rossz előérzetek.
Milyen nyugtalan pár nap óta Sára! Olyan különöseket kérdez, sikoltva ébred álmából s furcsa, szívet dermesztő álmokat mesél el. Aztán titokzatosan mosolyog s olyan révedező néha a tekintete, mintha már nem tartoznék egészen az élők közé.
István nézte Sárát, gondtelten. Mi lesz, ha sejtelmei igaznak bizonyulnak?
Sára felnyögött álmában, arca kínosan eltorzult. Egész teste megvonaglott s a könnyek lassan szivárogtak hosszú selymes lecsukott szempillái alól.
- Nem, nem... - suttogta álmában - még nem akarok...
S aztán újra felnyögött, tompán, kínosan.
István hozzá lépett és gyengéden megrázta a karját. Minek szenvedjen Sára kegyetlen álmától tovább?
Sára felnyitotta szemét és csodálkozva nézett Istvánra:
- István, te vagy?
Aztán felült s idegenül nézett körül. Még nem tért meg egészen álmából. Majd István nyaka köré fonta karját s lágyan mondta:
- Olyan furcsát álmodtam. Majd elmondom egyszer neked. Most nem mondom, mert olyan rettenetes.
István megcsókolta Sárát és a szemébe nézett.
Sára nevetett, kedvesen, de István valami különös szomorúságot vélt felfedezni a szemében.
- Álmos vagyok, - mondta Sára. - Aludjunk, jó?
Nem nyúlt az ételhez. Lefeküdt az ágyba.
Ezen az éjjelen Sára megszülte gyermekét. S meghalt ő s meghalt a gyermek.
- * *
Az alacsony széles velencei ágyban felravatalozva feküdt Sára, oldalán a fehér ingecskébe öltöztetett halott csecsemővel. Az ágy rózsákkal volt telehintve, mindenütt csupa rózsa. Csak Sára feje és a kis gyermek látszottak ki a virágok közül.
Az ágy lábánál álló kandeláber gyertyái világítottak csak.
Az ablakon le voltak eresztve a függönyök.
Az ágy mellett ült István. Sára halott kezét fogta. S bámult a gyertyák imbolygó világába.
Most, a bevégzett irtózat mellett nyugodt volt István. Már nem következhetik semmi rettenetesebb ennél, ami megtörtént. Halottak azok, akikhez életét kötötte. S ő is meghalt bennük.
Sára és gyermeke pihennek örökre. Ő még jár, beszél, testből, vérből, húsból, ő még él. De ez már csak játék vagy álom, de nem valóság az ő élete többé. Az igazi élete, az ez lett volna, Sára és a kis fiú. Küzdelmes, felelősségteljes emberi élet, a család fenntartása minden erejével. Ezt az asszonyt és ezt a gyermeket a sors adta neki. Most már nem lesz többé családja.
Könnyű lesz az élete ezentúl újra, végtelenül könnyű és egyszerű. Úgy mint amilyen azelőtt volt, régen. A kellemetlenségeket kikerülni, a szépet, az élvezeteset kiélvezni, mindig felelőtlenül, mindig következmények nélkül élni a mának: ez a legkönnyebb módja az életnek. Így élt, amíg Sárát meg nem ismerte s így fog élni ezentúl is, a temetés után. Csakhogy az nem élet, az csak játék önmagával és az emberekkel, mely játék lehet szép, kellemes, szórakoztató, de nem emberi élet. Hiányzik belőle a szükségszerűségnek, a gondnak, a fáradságnak, a legnemesebb emberi érzéseknek éltető ereje.
Tegnap, mikor elvált a két nővértől és búcsút mondott az álmoknak, a pillangó életnek, szomorú volt. És ma, most, itt a két halott mellett, hogy búcsút kell mondania a valóságnak, a mindennapi életnek, az ő véréből lett gyermeknek s a gyermek szerelmes anyjának, nagyon nyomorultnak, szegénynek és semminek érezte magát. Minden legszegényebb napszámos, aki verejtékes keresetéből tartja el gyermekeit, irigylendőbb és nemesebb életet él, mint ő.
Azok élnek, ő pedig csak egy bábu, akivel szép nagy gyermekek játszanak. Egy hiú báb, aki tetszeleg szavakban, pózokban önmagának, stílszerűen sír és nevet, utánoz érzéseket, amilyeneket könyvekben lehet olvasni s tulajdonképpen nem érez soha semmit. Nem is képes érezni, nincs benne semmi érzés, sem ép emberi ösztön. Szerencsétlen homunculusa egy elhibázott kultúrának, mely csupa valótlanságból szövődött össze rózsás lepellé, hogy elfedje a hamis irányba indult, tisztán csak anyagi jólét felé törtető, elamerikaiasodó világ erőszakos durvaságait s az agyondolgoztatott emberek elaljasodott benső nyomorát. Ez a világ, mely végső nagy mérkőzésre készül, egymás ellen, hogy újabb gazdagodási lehetőségeket nyisson meg túlszaporodott embertömegei számára más embertömegek rovására, ez a világ tette lehetővé, hogy felszínén minden erőfeszítés nélkül csupán csak élvezeteknek élhessen néhány ezer ember. Mint amilyen ő is. Így jött létre az a beteges, túlfinomult, egzotikumokra vágyó kultúra, melynek levegőjében a hisztérikus nők és férfiak játszhatták a legfőbb szerepeket. Ők voltak a művészetek hősei, megtámadott idegrendszerek jelentéktelen finomságárnyalataival foglalkozott az irodalom és csak színfoltokat festettek a festők. S ez a kultúra az ő világa. Ez halad az éter, a hasis, az ópium paradicsoma felé és undorodik minden tettől.
Ez alatt a kultúra alatt pedig évek óta rázkódik a föld. Elszabadulni készülő fenevadak csikorgatják láncaikat. A föld népe elkeseredetten születik. A hajógyárak csúsztóiról újabb és újabb páncélos kolosszusok csúsznak a tengerre. A világ legnagyobb gyártelepein ágyút gyártanak. Az emberek el akarják pusztítani egymást.
De erről nincs szó sehol. Világbékéről írnak az újságok, kongresszusról, nemzetközi jogról. Csecsemővédelemről, jótékonyságról. Futuristákról, Marinettiről. És Debussyről és D'Annunzióról. Edward királyról és Lipót királyról. Az új férfidivatról és az új női divatról. A nadrágszoknya vagy a szoknyanadrág. Chanteclair. A portugál király intimitásai.
Ezek a nagy események a világ felszínén. Istenem, milyen nehéz ebben a világban a felszínen élni! Jobb volna elmenni akárhová és földet túrni, családot alapítani, békén élni, messze minden emberektől, de nem lehet.
István tudta, hogy az élet jelöli ki az ember útját s nem pedig az ember irányítja az életét. Az ember hajlamai, ereje, vérmérséklete és számtalan apró véletlen lökése sodorja az embert tova, a halál felé. Ellenkezni nem lehet, kapálózni alig s az is hiába van, előre tervezni pedig lehetetlen. Az ember élete nem palota, amely előre elkészített tervek szerint épül, hanem cigánykalyiba, amelyre az időjárás viszontagságai szerint kerül még egy pár száraz ág, deszka vagy vályogtégla.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtón. S nesztelenül, mint egy árnyék, előrehajolt fejjel, sápadtan jött be Giacomo.
Tétován nézett körül a szobában. S jött előre, egészen az ágy lábánál égő kandeláberig. Ott megállt és nézte mereven, lázas szemekkel a halott Sárát a virágok között.
István Giacomóra tekintett.
Ez a sápadt, beteges, törékeny fiú, amint itt állt a gyertyák imbolygó fényében ebben az ódon különös szobában, szemközt a két halottal, szép volt, nemes volt és rejtelmes.
Miféle ember ez tulajdonképpen?
Istvánnak most jutott eszébe, hogy ezen még sohasem gondolkozott. Giacomo eddig csak úgy szerepelt az ő életében, mint egy alkalmatlan mellékalak, akit tűrnie kell a két nővére miatt. Idegbetegnek, korlátolt elméjűnek és teljesen életképtelen, elhibázott embernek tartotta.
Most, amint nézte, vette csak észre Giacomo különös szépségét és értelmét. Igen, ez a fiú végső tökélye egy előkelő fajnak. Sokkal régibb kultúra virága, mint ő vagy akiket eddig ismert a Nyugaton. A reneszánsz előtti korból való ember, Dantehez hasonló komor, szenvedélyes, egy gondolattól, egy szenvedélyből élő ember. A régi aszkéták gondolkozásmódja, lelkivilága a forró bizánci vértől táplált testen. Örök ellentét önmagával, az élet semmibevevése. Ezek a fajta emberek komoran, ridegen élnek, befelé fordult szemekkel, közömbösen az élet iránt. De ha egy szenvedély felébred bennük bármi iránt, amit a külső világban szépnek felismernek, akkor ennek a szenvedélynek lesznek fanatikusai, csak érte élnek és csak azt élik, ami avval összefüggésben van. Ezek az emberek életképtelenek a mai társadalomban, de voltak talán idők, amikor ezekre az emberekre volt szükség. A középkorban, a vallási harcok közepette ezek az egy gondolatból élő fanatikus lovagok voltak a hősök.
Az ő korszakuk elmúlt. Épp úgy, mint ahogy el fog múlni az övé, Istváné is. El fog múlni a világban kalandozó nemzetközi kalandos ember könnyű életének lehetősége is. Talán még sivárabb világ jön, ahol csak a legdurvább emberek élhetnek majd meg?
Giacomo hozzálépett. Megfogta a kezét s megszorította. Aztán a szék támlájára tette karját s halkan, szaporán, suttogni kezdett:
- Rettenetes. Ma éjjel történt? Rettenetes. Egész éjjel nem aludtam, hánykolódtam, rémképeket láttam, nem tudtam, miért? Hát azért, mert ő szenvedett. Nagyon szenvedett, mond?
István bólintott fejével. Giacomo pedig lázas hangon folytatta:
- Látod, ezt így akarta az Isten. Úgyis szerencsétlen lett volna, azért vette őt magához. Ebben is szerencséd volt.
- Miért? - kérdezte István. És a két halottra nézett s megborzadt.
- Azt tudod, - mondta Giacomo. - Neked nem kellett ő, sem a gyermek. Teher volt, nem kellett. Azért haltak meg. Szeretetből él a nő és a gyermek. S a te szereteted nem volt igazi, éltető. Azért haltak meg.
Különös, átható szemekkel nézett Istvánra. Aztán végighúzta kezét homlokán, idegesen, mintha valami kellemetlen gondolatot akarna elhessegetni agyából. Aztán fáradtan legyintett kezével s egész halkan, alig hallhatóan mondta:
- Különben ne beszéljünk ilyesmiről, most, itt.
Eltávolodott az ágytól s leült a kerevetre. Tenyerébe hajtotta fejét és ült szótlanul.
István pedig a halott asszonyra tekintett. Beszélni szeretett volna vele. Megkérdezni tőle, hogy igaz-e az, amit Giacomo mondott. Tudta-e ő is ezt?
Ha Giacomo tudta, akkor Sára, aki vele élt, biztosan tudta szintén. Sára tudta, hogy ő teher Istvánnak s azért ment el az útjából gyermekestől. De nem, az lehetetlen. Neki nem volt teher és ha az volt, nem akart tőle megszabadulni. Így nem. Ez rettenetes. Egyedül lenni, újra.
Most szabad lett ő, tehet, amit akar, igen. De a kisfiú és Sára nem élnek. Ez volt az ára az ő szabadságának. Irtózatos ár.
Ki intézi az emberek éltét? Ki büntet azáltal, hogy beteljesíti az ember ki nem mondott kívánságait? Beteljesíti kegyetlenül.
Amit az ember kíván, az beteljesedik. De olyan módon, olyan magas árért, hogy jobb lett volna, ha sohasem teljesedett volna be. A hírnév örömtelen, önnönmagával és hozzátartozóival szemben lelketlen és kíméletlen élet virága. A gazdagság nélkülözésekből ered és nagyon sok szennyben kell végiggázolnia annak, aki el akarja érni. Szabad élet csak szeretetlenül lehetséges egyedül, mindig egyedül s aki az emberhez kapcsolódik, annak el kell pusztulnia.
Mindenért fizetni kell ebben az életben. Pénzzel, élettel, boldogsággal, emberi érzéssel, szép emlékkel, testi erővel, csókkal, könnyel, betegséggel vagy szeretteink vérével.
Jaj az embernek, aki valamit megkíván. Ha tudná, hogy mily keservesen kell megfizetnie majd, nem kívánna az ember semmit. Csak élne szép csendesen, alacsony sorsban. El kell bújni a sors elől, nehogy ránk találjon, előhívjon és kívánságokat neveljen nagyra bennünk.
Sára tegnap délután még mosolygott, beszélt, tervezgetett, szerelmes volt és bizakodó.
Milyen szép volt tegnap este Sára! A fiatalság, az élet, a termékenység, a jövő. És ma itt fekszik hidegen, holtan, készen a sírbaszállásra halott gyermekével.
Sára és gyermeke elmúlt örökre.
És a jövő? Nincs. Fiatalsága? Nincs többé.
Mindegy. Az az élőnek a sorsa, hogy meghal. S akkor minden, ami az életben történhetik, nagyon mindegy. Szép volt-e vagy csúnya, fiatal, öreg, gazdag, nyomorgó, szeretett, szerelmes, minden egészen mindegy.
Az egész élet csak egy ostoba játék. S az emberek aztán maguk igyekeznek ezt a játékot egymásnak minél kellemetlenebbé tenni...
Giacomo István mellé lépett s halkan mondta:
- Menjünk ki talán egy néhány percre. Hagyjuk békén nyugodni a halottakat. Talán zavarják a gondolataink...
István felkelt és követte Giacomot.
Kint, a kis szobában leültek egymással szemben a rozoga ötszögletű asztalka mellé. Nem szóltak semmit. Aztán Giacomo hirtelen felugrott, kitárta az ablakot s kihajolt rajta. Majd visszafordult és leült.
- Nyugtalan lesz a tenger az ő utolsó útjára, - mondta idegesen. - Szél fúj, kavarogni fognak a hullámok, imbolyogni fog a bárka. Hogy neki az utolsó útján se lehessen nyugalma!
István nem szólt semmit. Cigarettára gyújtott s nézte a kavargó füstöt. Milyen szép kékesszürke, göndörödik, simul, elszáll. Mit beszél ez a fiú nyugtalanságról, kavargó tengerről? Mi köze volt neki Sárához? Az, hogy Sára irtózott tőle.
De vajon irtózott-e igazán? Vagy csak félt ettől a különös fiútól? Valami összeköttetésüknek mégis csak kellett lennie, hogy ez a fiú szerelmes volt beléje, noha alig látta.
Giacomo végigsimított homlokán, néhányszor, idegesen s megszólalt:
- Engem szeretett volna, ha mert volna engem szeretni. De ő félt tőlem. Különben mindegy. Most már minden mindegy.
István nem felelt. Csak nézte Giacomot, csodálkozva és meglepetten, mintha ma látná először. Most érezte, hogy ők mint ellenfelek állottak szemközt. A halál eldöntötte ezt a harcot.
- Giacomo, - mondta - ne beszéljünk most az ő sorsáról és a miénkről. Már nincs értelme. Megszűnt, elmúlt, vége.
Giacomo komor mosollyal nézett Istvánra. Behunyta szemeit és halkan kérdezte:
- Mondd hogyan halt meg ő?
- Az éjszaka felébredt, rémlátásai voltak. Nem engedte, hogy elmenjek orvosért és bábáért. Fogta a kezemet erősen és nem engedett. Közben megszülte gyermekét s meghalt.
- És? És mondott valamit? Mit beszélt?
- Ne kérdezz, Giacomo. Irtózatos éjszaka volt ez. Ne kérdezz. Elmúlt, vége. Minek beszélni valamiről, ami elmúlt?
Giacomo nem felelt. Hallgatagon ültek. A falióra lassan ketyegett.
Múlt az idő. Aztán nehéz léptek hallatszottak a falépcsőn. Ügyetlen kopogtatás az ajtón.
- Avanti! - kiáltotta Giacomo elhalványodva. S az órára nézett.
Két ember jött be egy koporsót hozva.
Bementek a halottakhoz.
Giacomo telehintette az üres koporsó alját rózsalevelekkel.
István átkarolta Sárát és levette az ágyról. Gyöngéden belehelyezte a koporsóba. Aztán a kis fiút emelte fel, megcsókolta s anyja mellére tette. Giacomo pedig a rózsákat szórta rájuk, megtöltötte rózsákkal a koporsót.
A két fekete ember közömbös arccal nézte őket.
Aztán mikor kész volt, megfogták a koporsót s vitték lefelé a lépcsőn.
István és Giacomo ment mögöttük.
Mikor leértek az előcsarnokba, a földre helyezték a koporsót.
A pap, aki lent várakozott, teljes ornátusban, öreg olasz pap volt a Márkus templomból. Kongó hangja kísértetiesen hangzott ebben az üres márványcsarnokban.
Requiescat in pace
Et lux perpetua luceat ei.
A Circumdederunt animit a pap, a sekrestyés, a két fekete ember és Giacomo együtt énekelték. Olyan borzadályt keltő komorsággal, hogy István egész testében megrázkódott. Micsoda emberek ezek, hogy ilyen tartalmat tudnak adni egy éneknek, amelynek eddig, ahányszor csak hallotta, mindig megnyugtató hatása volt reá.
A szertartásnak vége volt.
A két fekete ember megragadta a koporsót s vitte ki, a lagúna felé. Ott egy fekete posztóval bevont bárkára helyezték.
István és Giacomo a nyitott koporsó két oldalára ült.
A pap a ministránssal egy másik csónakba.
Siklott a bárka a lagúna szennyesszürke vizén.
Ők ketten szótlanul ültek a virágokkal borított halottak mellett.
A parton és a hidakon, amerre a bárka elhaladt, az emberek megálltak, férfiak levették kalapjukat, nők keresztet vetettek.
- Milyen fiatal volt! Milyen szép! És a kis gyermek mellette. Szegény, szegény anya! - hallatszott el zümmögve hozzájuk a járókelők beszéde.
Az ódon, megkopott roskadó paloták között a halálszagú vízen siklott előre lassan a fekete bárka, erős, ütemes evezőlökésektől hajtva.
A távolból a gyászos sziget ciprusfái már látszottak.
Giacomo komor arccal ült s egy, a halott mellől hozzá gördült fehér rózsa leveleit tépdeste.
Megszólalt különös fojtott hangon:
- Ő már eljut a szigetre, hol véget ér az emberek fájdalma. Ráborul a sírhant, fejénél ciprus nő, gyermeke mellett fog nyugodni. S velem mi lesz?
István nézte a halott Sára arcát. Fenséges, nyugodt, a végtelenbe merülő nézése volt annak. Most egészen más, mint amikor még élt. Vajon melyik volt az igazi természete? Az, melyet életében mutatott, vagy ez, ami a halott arcán van?
István most érezte, hogy mennyire idegen volt neki Sára. Kilenc hónapig majdnem mindig együtt volt vele. Azt hitte, ismeri, mint önmagát.
Most érezte, hogy nem ismerte. Szeretett volna kérdezni tőle sok mindent, feleletet szeretett volna kapni sok kérdésre. Most már nem felelhet Sára. De miért nem kérdezte akkor, amikor még lehetett, amikor még élt?
Mennyi titkot visz magával a halott. S mennyi kérdésre a feleletet.
Ez a kis fiú milyen szép, milyen erős. Meghalt mielőtt szólt volna. Meghalt egy éjjelen az anyja vérében. Sohasem láthatta meg a napot. Vajon mivé fejlődött volna? Mit beszélt volna, ha tudott volna szólni?
Csupa volna. És a van: két halott egy fekete bárkán rózsákkal borítva, közeledve a temető felé.
Giacomo megszólalt, halkan, suttogva, a halottnak beszélve:
- Melletted ül, aki téged megölt. Mondd, miért nem választottál engem?
S nézett a halottra, mintha feleletet várna.
Aztán folytatta:
- Mond miért nem szerettél engem? Miért nem volt egy jó szavad hozzám? Hogy emlékemben élhetne. Te kegyetlen...
A bárka egy erősebb hullámtól megimbolygott. István ösztönszerűen a kis fiú felé kapott. Az az érzése volt, hogy legurul az anyja mellől.
Ölbe vette a halott kisfiút és ringatta.
- Kicsi fiú, - mormolta gyöngéden - esküszöm neked, hogy jó atyád lettem volna. Mindent neked áldoztam volna. Csak te érted éltem volna, esküszöm neked, egyetlen kicsi fiam.
S magához szorította a csecsemő merev, mozdulatlan testét.
Giacomo suttogott a halottnak:
- Nézd, elvette a gyermekedet. Behízelgi magát neki. Magához édesgeti. Azt akarja, hogy az övé legyen. Mert fél ettől a fiútól, akit sohasem ismert. Nézd, ezt az embert szeretted te, ezt a gyáva embert.
A szellő fuvalma megrezegtette Sára hajfürtjeit.
István nézte a papot, aki a mögöttük haladó csónakban ült nagy fekete köpönyegébe burkolózva, mozdulatlanul. Vén, ráncos, megmerevedett vonású arc, komor, élettelen szemek, piszkosszürke hajzat. Nagy hajlott orr. Érzéketlen szemekkel nézett a semmibe.
Ennek az embernek ez a mestersége: a temetés. A hosszú évek alatt hányszor és hányszor tette meg ezt az utat a halottak szigetére. Minden nap halottat látni, halottat kísérni. Ez ennek az embernek az élete.
Halottakkal szemben állani minden nap, meghinteni őket szenteltvizzel. S elénekelni a Circumdederuntot. Örök nyugodalmat kívánni...
Giacomo megszólalt:
- Szép hajad van. Szép vagy, most is, így holtan. Mindjárt megérkezünk. Isten veled.
István a sziget felé nézett. Már egészen közel volt, néhány tucat evezőcsapás és kikötnek.
Mikor újra a halottra nézett, Giacomo ráhajolt Sárára s úgy suttogott neki.
Szenvedélyes arca a halott fölé hajolva a virágok között, különös látvány volt Istvánnak. Szorosabban ölelte magához a kis fiút.
Átkozó, őt becsmérlő szavak jutottak fülébe. Vajon igazán nem hallja azokat a halott?
Hallgatott egy ideig. Aztán nem bírta tovább. S ő is hevesen beszélni kezdett Sárához:
- Beszél, mert bolond. Ne higgy neki. Te az enyém vagy. És mi még találkozni fogunk. Együtt leszünk, te, én és a kis fiú. Ugye jó lesz, Sára? Együtt leszünk.
Giacomo, aki nem értette a magyarul mondott szavakat, Istvánra nézett ellenségesen. S aztán halkan, fáradtan mondta:
- Mindegy, egészen mindegy...
Megérkeztek. A bárka kikötött. A két fekete ember felvette a koporsót s vitte előre a ciprusok között. A pap ziháló mellel, lassú léptekkel haladt mögöttük.
A sír szájánál letették a koporsót. Mindjárt ráteszik a fedelet.
- Ne, ne még, - mondta Giacomo. - István, ne engedd...
István megcsókolta a kis fiút és anyja mellé helyezte. Letérdepelt és megcsókolta Sára homlokát is.
A két fekete ember ráillesztette a koporsóra a fedelet. Nehezen ment. Sok volt a virág. Az egyik ember ránehezedett a fedőre és nyomta. A fedél megropogott, végre a helyén volt. Oldalt, a vaskapcsot lezárta a másik halottvivő.
A pap imádkozott s meghintette szenteltvízzel a koporsót.
Giacomo nézett az üres sírgödörbe s kezeit tördelte, hogy ujjai ropogása hallatszott.
Aztán leeresztették a koporsót a sírba. A sárgöröngyök tompán puffantak meg a fedelen. Giacomo befogta fülét, hogy ne hallja ezt a zajt, az élet utolsó zaját az örökké elenyésző körül.
A föld elfedte a koporsót lassan. Vége volt a temetésnek. A pap elment és a sírásók is.
A friss sírhant két oldalán, egymással szemben, állva maradt István és Giacomo.
Sokáig hallgattak. Aztán egymásra néztek. Most már nem volt semmi ellenséges Giacomo tekintetében. Megint a régi, tehetetlen, szomorú, idegbeteg fiú volt.
- Menjünk, - mondta István.
- * *
István, Velencébe érve, a parton elbúcsúzott Giacomotól és hazament.
A nagy szoba ablaka ki volt tárva. Nyirkos esti szellő jött be azon.
Félhomály volt a rideg, üres szobában.
István meggyújtott egy gyertyát. Kellemetlen, kísérteties világosságot adott az.
Körülnézett a szobában. Most, így, üresen, rideg volt ez az ócska bútorokkal gyéren bebútorozott, elhanyagolt, repedezett falú nyirkos szoba ebben a roskadó palotában.
Idegesen járt fel s alá. A padló üresen kongott léptei alatt. Furcsán visszhangzottak a léptek, üresen, kísértetiesen.
Nem, itt nem lehet kitartani. A szúette bútor, falburkolat ropog, recseg. Nem töltheti itt az éjszakát. A halál szobája ez, az elmúlásé. Holtak emlékével telve. Halottak utolsó leheletei kóvályognak a roskadó falak között.
Lement a lépcsőn s benyitott az öreg házaspárhoz. Egészen megkönnyebbült, hogy újra embereket látott. A pár perc, amit fent töltött, az üres lakásban, hosszú időnek tetszett neki.
- Zárják be a lakást, - mondta. - Elmegyek a Hotel Danielibe lakni. Majd érte küldök a holmiért. Aztán majd eljövök.
Kilépett a kapun.
Erős, hideg szél fújt. Elsöpörte a ködöt, a kanálisok egészségtelen kipárolgását. Tiszta, friss levegővel töltötte meg Velence sikátorait.
István teli tüdővel szívta be a hideg levegőt. Aztán megindult a szálloda felé.
Csakhamar kiért a Márkus térre. A romba dőlt Campanile mellett megállt.
Szemközt vele a Márkus templom tompán fénylő aranymozaikkal borított homlokzata. Ezer év előtti emberek munkája. Kik lehettek ezek az emberek, akik ezt a legszebb templomot építették ide a tenger mocsarai közé, cölöpökre? Apró, színes mozaikköveket rakosgattak egymásra, mialatt a hunok vad, tagolatlan csatakiáltása talán áthallatszott a vízen. Különös világ lehetett az, köröskörül vad emberek, a régi világ pusztulóban. Különös emberek, akik ezekben az időkben, amikor egész múltjuk roskadozott a barbárok durva buzogánycsapásai alatt, templomot tudtak építeni egy Istennek, akiben nem hittek. S apró színes kövecskéket tudtak egymásra rakosgatni, gonddal, szeretettel képeket kirakni azokból.
A hunok elenyésztek réges-régen. És a templom áll. A rejtelmes templom, távol kelet színpompás, gazdag, lágyvonalú palotája egy szentnek, aki olyasvalami lehetett szemükben, mint egy bizánci császár.
Most, itt, evvel a templommal szemben érezte újra István, hogy micsoda erő egy ősi kultúra. Csak az tud igazán erőset alkotni. Ezek az emberek mindig fölényben lesznek a barbárokkal szemben. Mint ahogy fölényben volt vele szemben Sára és Mária és Clementa és Giacomo is. Ezek mind többek, mint ő, pusztán azáltal, hogy vannak és hogy századik ősük is ugyanolyan volt, mint ők. Ugyanazon hiten, ugyanolyan életmóddal, gondolkozással, érzelemvilággal.
Elmegy haza, a hegyek közé, ahol rutén parasztok keservesen tengetik nyomorult életüket ösztövér tehenükkel és beteg gyermekeikkel. Valahol a Máramarosban, hol zord a természet és a föld népe a népvándorlás korabeli életviszonyok között él, ott talán ő is a helyén volna. De mit keres ő itt?
Ebbe a városba betolakodott. Itt ő idegen.
Mária és Clementa pedig... Azok Madonnák, akiket megbámulhat, messziről, idegenül, csodálva, mint ahogy a lódenszoknyás, turistacipős német házaspárok bámulják a múzeumokban a Baedeckerben megcsillagozott képeket.
István gúnyosan felnevetett. S ment tovább, a szálloda felé.
Másnap délig aludt egyfolytában. S mikor felébredt, még mindig olyan fáradt volt, hogy nem akart felkelni.
Felhozatta az ebédet és ágyban megebédelt.
Aztán próbálta folytatni az alvást. De nem tudott sehogy sem elaludni. Végre felöltözködött s lement a partra.
Szép, napos idő volt.
Beült egy gondolába s elvitette magát a temetőbe.
Ott ődöngött a ciprusok között. Nem találta meg Sára sírját.
Megállt fáradtan és körülnézett. Errefelé volt tegnap? Vagy egyáltalában volt ő már itten? Talán nem is igaz, hogy volt egy Sára nevű nő és az meghalt és ő eltemette.
Tovább járkált a temetőben. Végre előtte volt a sírhant. Hát itt nyugszik Sára és az ő fia. Különös... Sára és a kis fia itt vannak e földcsomó alatt egy szűk ládába begyömöszölve. Ez az egész. Fiatalság, szerelem, termékenység, jövő, emberi boldogság: minden elfért ott lent.
Egy fehér rózsacsokor feküdt a sírhanton. Nemrég hozhatta valaki. Csak Giacomo lehetett az.
Istvánnak most jutott eszébe, hogy ő üres kézzel jött ide. Nem hozott virágot. Egy kedves gondolatot nem hozott, egy igaz érzést sem. Csak kellemetlen, kínos, önző töprengéseket.
Ilyen hangulatban nem illik temetőbe menni, látogatóba szerelmes nőjéhez és kis gyermekéhez.
Bocsánatkérően megsimogatta a sírhantot.
- Isten veled Sára és te, kis fiú, nyugodjatok békében, egy szebb világban, mint amilyen az enyém.
Aztán megindult a ciprusok között a gondolája felé.
A szállodában a portás jelentette neki, hogy délután egy úr kereste.
- Biztosan Giacomo, - gondolta. Nem baj, hogy nem találkoztunk. Mi beszélni valónk lehet egymással?
Felment szobájába s leült egy kényelmes karosszékbe az ablak mellé.
Kitekintett a kikötőre. Ott horgonyzott a fiumei gőzös.
Hazamenjen? Minek? Mit csinál otthon? Nem tud ő már abban az országban élni. Kisszerűek ott az életviszonyok, kisvárosi gondolkodásúak az emberek.
De innét el kell utaznia. Túl sokat jelent neki ez a város, mindenütt emlék, amerre néz. Szerelem, boldog napok és halottak emlékei. Új életet kell kezdenie s azt itt nem lehet. Sára gyermekével a temetőben, ott, a friss sírhant alatt, túl közel van s életére nehezedik. És itt van, pár száz lépésnyire tőle, két leány, aki rágondol és vonzza őt.
Mária és Clementa itt élnek, nem messze tőle. És ha ő nem utazik el, egyik vagy másik napon okvetlenül újra elmegy hozzájuk. S akkor újra kezdődik a félig élő, félig álmodó élet. S akkor nem lesz ereje elmenni innét, új életet kezdeni, hanem betemetkezik ő is örökre e roskatag város halódó emberei közé.
Nem szabad álmodozni, mert az álmodozás megöli a tetteket és az életet. Élni kell durván, erőszakosan, a többi emberek között, azok módjára. Csak úgy lehet élni. Így fog élni ő is.
Ablakával szemközt, a kis szigeten, az örmény barátok kolostorának harangja megszólalt.
Nyugodt, boldog sziget. Ott élni talán jó lehet. Nem törődve semmivel, imádkozni, elmélkedni, ez is élet s ez az élet talán jó is lehet.
Ha nem volna ördög, amely incselkedik s nem volna vér, mely szerelmet kíván.
Bealkonyodott. Átöltözködött, lement az étterembe és megvacsorázott. Megivott egy üveg pezsgőt s nézte a körülötte ülő embereket.
Néhány csinosabb nőt jobban is megnézett. De egy se volt közöttük, aki igazán szép lett volna, nézni érdemes. Sára sokkal szebb volt ezeknél.
Elment sétálni.
Elhaladt a börtön mellett. Itt, ólomtetők alatt, ült Casanova, egy velencei suszter és egy utolsórendű komédiásnő gyermeke, aki lovaggá ütötte önmagát, bekalandozta egész Európát, bennfentes volt a velencei tanácsban, a versaillesi udvarban, a spanyol királynál, római bíborosoknál és a pápánál. Bécsből Mária Terézia külön császári rendelettel tiltotta ki, Pozsonyban elnyerte a magyar hercegprímás fáraóbankját, csalt, kártyázott, szellemet idézett, kémkedett, börtönben ült, verset írt, színdarabot játszott, mindent, mindent azért, hogy új nőket szerezzen s pénzét rájuk költse. Kegyelemkenyéren halt meg egy osztrák főúr birtokán.
Mennyi nő fordult elő ennek az embernek életében. Majdnem mind egész közönséges nő, olyan, akit bárki néhány garasért megkaphatott s ő arany dukátusokat költött rájuk. Jó nőismerő volt, igazi nőhódító, mindig fizetett. Bizonyosan tudta, hogy ez a legolcsóbb és legkényelmesebb módja a szerelemnek. Fizetni és tovább menni. Könnyű búcsú.
Ez könnyebbvérű ember volt, mint ő. Így élhetett nyolcvan esztendőt s élvezhetett több mint ezer nőt.
Őneki eddig öt nővel volt dolga. De az mind szerelem volt, halálos szerelem, mely sebeket ejt, sebeket, melyek soha nem gyógyulnak. Ezek nők voltak, akiket nem lehetett pénzzel kifizetni. Sokkal drágábbak voltak és sokkal nehezebbek. Ezek az életéből vettek el egy darabot, a lelkéből.
Nem volna-e kényelmesebb követni a velencei kalandor életrevaló példáját? Utcai nők, cselédek, mosogató lányok pillanatnyi ismeretségeivel foglalkozni? Néhány pénzdarab s vége az egész ügynek. Nincs lelkiismeret-furdalás, gondok, álmatlan éjszakák.
Elment a dogepalota mellett s befordult a Merceriára. S haladt tovább a vasúti állomáshoz vezető utcán.
Egy melléksikátor ablakából sárga selyem kendős női fej látszott.
Közelebb ment és megnézte. Egész csinos fekete leány volt, aki rámosolygott.
Messziről kicsit hasonlított Máriára, azért nézte meg István. Aztán tovább ment.
Imbolygott ide-oda a szűk sikátorokban, apró tereken, a lagúnák szélén vezető szűk járdákon. S egyszerre csak megállt az U...i palotával szemben.
Itt lakik Mária és Clementa.
Felnézett az ablakokra. Sötétek voltak azok.
A második emeleten látszott csak világosság. Ott vannak a hálószobák. Vajon melyikben tér pihenőre Mária és melyikben Clementa?
Biztosan egymás mellett van a két hálószoba. Talán az a két ablak, ott, az erkély mellett?
Pár méternyire van csak tőlük. És mégis milyen messze. Nem láthatja őket, nem beszélhet velük s nem is fogja látni őket és soha többé nem beszél velük.
Hogy került ő most ide, miért? Hisz nem akart idejönni. Véletlenségből?
Nem, vonzotta ez a ház. A két leány, aki benne lakik. S az a kép az ebédlőjükben, a halott asszony képe. Ide kellett jönnie, ez az ő végcélja ebben a városban. Ide tartozik ő; lelke egy darabja itt él.
Legnemesebb érzéseit, legszebb álmait ennél a két leánynál hagyta. Szebb élete náluk van.
El kell utaznia ebből a városból, nehogy szerencsétlenséget hozzon rájuk. El fog utazni. Holnap este, a gyorsvonattal, München felé, el fog utazni. Különben újra feléled szívében a régi láng.
Vajon melyiket szerette? Máriát vagy Clementát?
Külön-külön nem is tudta elképzelni őket. Egymástól elválasztva nem is tudott rájuk gondolni. Együtt szerette őket, mind a kettőt.
Ennek is vége. Holnap este elutazik innét örökre. Nyolc hónapot élt itt.
Tavasz volt, amikor idejött. Ő fiatal volt. Sára virult. Mária és Clementa mosolygó, ábrándos gyermekleányok voltak, rajongók, hívők.
Sára a temetőben nyugszik, tél van, ő fáradt, beteg, megtört ember lett. Mária és Clementa szomorú, reményt vesztett, illúzióktól megrabolt, szerencsétlen szerelemtől epedő leányok.
Minek jött ő ide, ebbe a városba? Szerencsétlenséget hozni három imádott nőre? Alattomos láztól tönkretétetni magát? Minek jött ő ide?
Ez a város a halál városa. Roskatag palotáival s a benne élő túlfinomult fajok utolsó ivadékaival.
Holnap este elutazik Münchenbe. Ott szőke hajú, hangos nevetésű, rikácsoló beszédű életerős emberek élnek. Nyugodtak, pirosak, jó a tüdejük, sört isznak, sokat és kolbászt esznek. Hétköznap dolgoznak, vasárnap kirándulnak.
Odamegy pihenni s összeszedni magát új életre, a közönséges tülekedő emberi életre.
Vége az álmoknak, Mária, Clementa, sok évszázados palotátok félhomályos termeiben álmodjatok csak tovább, szebbet, jobbat, hozzátok illőbbet, mint amilyen én voltam.
István még egyszer felpillantott a két világos ablakra, hogy talán megpillantja legalább árnyékukat. De nem látott semmit.
Nehéz szívvel s keserű gondolatokkal ment vissza szállójába.
- * *
Másnap délelőtt István elsétált a roskatag palotához, melyben Sára meghalt.
Az öreg házaspárnak kifizette a bért, búcsút vett tőlük, derék, hűséges emberek voltak azok.
Egy pillanatig az is eszébe jutott, hogy felmegy még egyszer s körülnéz még egyszer a két szobában, melyben nyolc hónapig lakott. S hol befejeződött életének egy része.
Aztán mégsem ment fel. Minek? Újabb fájdalmak ébredjenek fel benne? Nem szabad bolygatni a halottakat.
Visszament a szállóba. Megebédelt s ebéd után csomagolni kezdett.
Egyszerre kopogtatás hallatszott s belépett Giacomo.
Üdvözölték egymást és helyet foglaltak.
- Csomagolsz? - kérdezte Giacomo a nyitott bőröndökre tekintve.
- Igen, - felelte István.
Hallgattak.
- Mikor utazol?
- Ma este.
- Már? - kérdezte Giacomo meglepetten. - Miért sietsz úgy?
- Most már nincs nekem mit keresnem itt, - felelte István.
- És... és... hozzánk már nem jössz el?
- Már nem jövök, Giacomo. Hisz már a múltkor búcsút vettem tőletek.
- Igen... de... - mondta Giacomo zavartan. - Mária és Clementa... Őnekik nagyon rosszul fog esni, hogy szó nélkül elmentél...
István nem felelt.
Giacomo mindig nagyobb zavarban folytatta:
- Ők... Nagyon érzékenyek. Ne tedd ezt velük. Fájna nekik. S minek fájdalmat okozni, ok nélkül?
- Igazad van, - mondta István. - De a búcsúzás fájdalmas volna nekem. Jobb lesz így elmennem, szó nélkül.
- De... - mondta Giacomo hevesen. - Ne tedd azt, kérlek, ne tedd azt. Gyere el még ma. Csak most az egyszer. Nekik semmi másuk sincs. Te voltál minden az ő életükben. Búcsúzz el szépen, hadd legyen szép emlékük rólad. Megérdemlik tőled, ők nagyon szerettek téged...
István elgondolkozott. Tulajdonképpen, miért ne menne el, egy utolsó látogatásra? Még egyszer megnézné Máriát és Clementát és anyjuk képét. Még egyszer élvezné szemük meleg tekintetét. Hisz holnap új életet kezd, egészen mást, amelyből minden szépség ki lesz rekesztve. Egyszer, csak egyszer, legutolszor, miért ne vegyen a szépségtől búcsút? Sárát is kikísérte a temetőbe. Mária és Clementa holnaptól kezdve meg vannak halva az ő számára. Eltemeti őket is.
Giacomo megszólalt:
- Jöjj el velem. Azután úgyis üres lesz a ház, ha te örökre elmentél. Nincs senki más, akihez ők vonzódnának. Neked adták a lelküket s nekik nincs, csak egy. Neked sok van, te mindenfelé jársz s ha eltemetsz egy nőt, leveted a szerelmét s könnyen találsz mást. Ők most már nem fognak szeretni senkit. Befejezték az életüket. Jöjj el velem, búcsúzóul, hadd maradjon legalább egy szép emlékük.
- Elmegyek veled, - mondta István. - Ha úgy van, amint te mondod, nagyon sajnálom, hogy átléptem palotátok küszöbét. Én nem gondolhattam, hogy elrontom az életüket...
- Nem rontottad el, - mondta Giacomo szelíden. - Úgysem lett volna velük semmi. Nem erre az életre születtek. Különben, én sem. Mindegy, valahogy csak elmúlik az élet. Azt hiszem, az élet senkinek se lehet mulatságos. Egészen mindegy.
Fáradtan nézett Giacomo maga elé, mereven és reménytelenül.
- Menjünk, - mondta István.
Szótlanul mentek egymás mellett. István kérdezni akart valamit, de aztán mégsem kérdezett semmit. Minek? Úgy is elmegy innét örökre.
Giacomo mondani akart valamit Istvánnak. De sehogy sem tudta megmondani. Máriáról és Clementáról akart mondani valamit Istvánnak. De hisz az úgyis elmegy innét, örökre. Minek mondja neki, hogy maradjon? Maradjanak együtt, élje le itt az életét. Istvánnak ez úgysem volna élet.
Megérkeztek. S együtt ültek megint Mária, Clementa és István. Nézték egymást, mintha nagyon-nagyon régen nem látták volna egymást.
Pedig csak néhány napja, hogy utoljára együtt voltak. Akkor búcsút vett tőlük István örökre s elment az asszonyához. Azóta meghalt az asszony.
Mária és Clementa is arra gondolt, hogy azóta meghalt az az asszony, aki köztük és István között állt. Most már talán...
István is erre gondolt. Most ő szabad, újra. És ha kedve tartja, választhat Mária és Clementa között.
Vajon melyiket választaná?
Ez a kérdés volt mindhármukban.
Beszélgettek mindenféléről. S közben István nézte Máriát és Clementát. Más szemmel nézte őket most, önkéntelenül is. És mások voltak most neki Mária és Clementa.
Mária teljes pompájában lévő, éppen hogy kifejlett, szerelemmel telt nő, forróvérű, pezsgő fiatalságú. Szeme, arca, hangja, minden mozdulata öntudatlanul is csak a szerelem beteljesülését vágyta. Nagyszerű pillanat lehet az, amikor szerelmese karjába veheti...
Miért ne lenne ő az? Hisz semmi akadálya sincs. Csak egy szót kell kimondania a Márkus-templom főoltára előtt s kezeiket egymásba teszi a pap s megáldja őket. S akkor az övé mindörökre ez a legpompásabb nő.
Aztán Clementára nézett. Clementa szelíden mosolyogva, hallgatagon ült. Csendes boldogsággal szemében, mint ahogy egy anya nézi messzi útról hazatért gyermekét, úgy nézett reá. Nyugodtság, bizalom, bájos, asszonyos kedvesség, mely szerelemre is hajlandó, ha azt a szeretett férfi kívánja. Milyen jó volna vele mint asszonnyal élni, biztos támasz az élet minden viharában, önmegtagadás, anyai szeretet, lágy, édes, meghitt szerelmes csókok. S aztán mosolygó, bájos, finom gyermekek születnének életre belőle.
Övé lehetne Clementa. Ha megkérné, feleségül jönne hozzá. Nem kell más nő, soha többé. Clementával boldogan élne csendes, nyugodt életet.
Majd megint Máriára nézett. S olyan forró, szerelmes láng csapott feléje a fekete szemekből, hogy egész testében felforrt a vér s egy pillanatra be kellett hunynia szemét. Ezt a nőt bírnia kell, ha csak egyszer is, de meg kell csókolnia!
Ez a legszebb, ami életében érheti.
Clementa megszólalt:
- Giacomo azt mondta, hogy maga örökre elmegy Velencéből. Hát igazán?
István feléje fordult és szórakozottan mondta:
- Igen, igaz...
- Hát akkor soha többé nem látjuk? - kérdezte Mária és merően nézett István szemébe.
- Soha többé... - felelte István és elgondolkozott.
- Soha többé! Nagyon nehéz szavak, - mondta Mária és idegesen felnevetett - Soha többé...
- Soha többé... - ismételte Clementa halkan. - Hát akkor ennek is vége.
- Soha többé... - mondta István szórakozottan.
- És... És... Mondja... Nem lehetne magának, semmiképpen sem itt maradnia? - kérdezte Mária s félrefordította a fejét.
- Hát... - mondta István - Esetleg... Csak jobb, ha elmegyek. Én mindenkire mindig csak szerencsétlenséget hozok. Jobb, ha elmegyek.
Hallgattak. Aztán egyszerre Mária idegesen felállt helyéről s aztán zavartan megszólalt:
- Clementa, kérlek, menjél ki egy percre. Valamit szeretnék mondani neki négyszemközt.
Clementa csodálkozva nézett Máriára s aztán Istvánra.
István nem szólt semmit, csak nézte Máriát. Pompás alakját, forró tekintetét. Igen, igen, hadd beszéljenek ők egyszer, végre, négyszemközt egymással. Beteljesedett az ő sorsa. Mária az övé lesz.
- Igen, igen... - mormolta István. - Beszélgessünk.
Clementa lehajtotta a fejét s szó nélkül kiment.
Mária pedig az István melletti karosszék támlájára hajolt. A fekete fafaragványon nyugodott formás karja elefántcsont fehérsége. Kicsit előrehajolt s a bársony ruhán át pompás keblei meg-megemelkedtek. Szerelmes, forró pillantását belekapcsolta István szemeibe és halkan, szenvedélyesen beszélni kezdett:
- István, ne utazzon el. Maradjon itt velünk. Üres ez a nagy palota. Van itt hely magának is. Hova megy? Megint bolyongani a világban? Nem való az az élet magának. Maga fáradt, élettől kimerült ember. Maradjon itt velünk, jó?
István mozdulatlanul, szótlanul bámult reá. Mintha csodát látna, úgy megigézte Mária rendkívüli szépsége. Igen, itt marad, elpusztul, semmi sem lesz belőle, de ezért a lányért érdemes elpusztulni, szerelemben elégni.
Mária pedig folytatta, egész halkan, könyörgően:
- És lássa... Itt van Clementa. Azt én tudom róla, hogy ki ő. A legjobb, a legkedvesebb, a leghívebb, a legszeretőbb lélek, aki csak a földön élt. Ő olyan, mint egy szent. Minden gondolata, minden érzése egy-egy ima. Magát imádja. Boldogan fognak élni együtt. És én nagyon-nagyon boldog leszek, ha láthatom, hogy maguk boldogok...
István meglepetve, majdnem ijedten nézett Máriára. Annak szemei most könnyekkel voltak telve. Amint észrevette István csodálkozását, gyorsan félrefordította fejét és suttogta:
- Beküldöm. Legyen hozzá jó. Tegye boldoggá.
És kisietett az ajtón.
István bódultan ült. Hogyan? Mária Clementát akarja nőül adni hozzá? Clementa szereti őt. Istenem, istenem. Milyen boldogság volna ez, ha nem volna Mária...
Nyílott az ajtó s belépett Clementa. Szégyenlős arccal, alázatosan. Leült Istvánnal szemben egy székre. S aztán, nehezen beszélni kezdett:
- Mária sírt... Mondta, jöjjek be én. István, maga nagyon-nagyon jó ember. Maga szeret minket. Nem akar szerencsétlenné tenni bennünket. Ne utazzon el örökre. Maradjon itt nálunk. Mi nagyon szeretjük magát. Papa is, Giacomo is. Maradjon itt nálunk. És aztán Mária... Ő olyan forróvérű, szenvedélyes leány. Egész természete szerelmet kíván. Magába szerelmes. Ő komoly leány és nem játszik az érzelmekkel. Ő most már nem lesz soha másba szerelmes. Ha maga elmegy, akkor elég itt a lázban, elsenyved, elpusztul. Maradjon itt, István és szeresse őt. Ő nagyon szép, én tudom, hogy ő milyen szép. És nagyon jó, okos és kellemes. Nagyon boldoggá fogja tenni magát, István. S annak papa és Giacomo és én, nagyon örülnénk. Ugye itt marad, velünk?
István nézte Clementát s a szíve elszorult. Istenem, milyen pompás asszony lenne ez, imádnivaló feleség. Vele együtt élne. De Máriát... De Máriát... Máriát meg kell... És Clementát... Meg kell csókolnia...
Clementa folytatta:
- De talán maguk Máriával már meg is beszélték, ugye? Én nagyon boldog volnék. Ez az első boldog nap már hosszú-hosszú évek óta.
István felkelt. Kezébe vette Clementa kezét és megcsókolta tiszteletteljesen, lágyan, sok szeretettel. Azután a friss kis kezet tenyerében tartva, halkan mondta:
- Clementa, Mária itt volt... Beszélt... Maga is... Megint szerencsétlenséget hoztam... Ne haragudjon rám... Hívja be Máriát.
Clementa ijedten nézett Istvánra. Nem értette. Ment ki Máriáért.
István pedig megállt az anya képe előtt. Igen, így, együtt, amint ebben a képben egyformán benne volt Mária és Clementa, így együtt kellene neki mind a kettő. De választani, hogy melyiket szereti?
Kéz a kézben jöttek be Mária és Clementa. Megálltak vele szemben, mind a kettő bízó mosollyal, lemondással önmagáról, könnytől fényes szemmel, de a másik boldogságán mégis boldogan nézett Istvánra.
István halkan mondta, egész lényében megrendülten:
- Mária, Clementa ugyanazt mondta nekem magáról, amit maga ő róla. Hát most...
A két leány meglepetve nézett egymásra. S mindkettejük arca hirtelen elpirult a szégyentől. Szerelmet vallottak egymás helyett Istvánnak!
- Én nem tudok választani, - folytatta István - egyformán imádom magukat. Én rossz ember vagyok, közönséges ember vagyok, lelketlen ember vagyok. Maguk félreismernek engem. Itt élek, mint egy álomban, én kíváncsiságból jöttem ide, mint betolakodó. S a maguk szép lelkében engem talán szépnek láttak. Én csúnya vagyok, durva és rossz, minden nőt, aki ismert, szerencsétlenné tettem. A napokban temettem el egyet, aki egész életével szeretett. S haldokló ágyánál is más vágyak voltak bennem. Magukra gondoltam. Bűnös gondolatok voltak azok egy haldokló, szerelmes nő mellett. Utálom magamat.
A két nővér ijedt arccal, kimeredt szemekkel nézett reá. István pedig folytatta, könyörtelenül:
- A maguk álmai más világból valók. Talán van olyan férfi, aki megérdemli azokat. Én nem vagyok az. Én csak egy nyomorult bűnös ember vagyok, akinek csak játék minden érzelem. Bocsássanak meg nekem és felejtsenek el. Szerencsétlenséget hoztam magukra is. Felejtsenek el.
A két nővér átkarolta egymást s mind a kettő zokogott.
István pedig lehanyatlott egy karosszékbe és kimerülten behunyta szemeit. Vége az álmoknak. Elutazik örökre. Ez túl szép élet lett volna itt. Akár Máriával, akár Clementával. S tűrhetetlenül fájdalmas lett volna, hisz az egyik mellett mindig a másik kínzó vágya ébredt volna fel benne.
A két nővér lassan abbahagyta a zokogást. S egymást átkarolva közeledtek Istvánhoz.
- István... - szólaltak meg egyszerre. Aztán mind a kettő hirtelen elhallgatott, várva, hogy a másik szóljon.
Végre Clementa kezdett el beszélni.
- Ne haragudjon ránk és ne ítéljen meg minket, hogy... hogy felkínálkoztunk. Nagyon szeretjük magát, csak azért volt. S olyan fájdalmasan hangzott akkor, az a soha többé... És... És... Azt hittük, lehetünk mi is boldogok. De nem lehetünk. Ne sajnáljon minket. És ne kárhoztassa önmagát. Maga nem hozott ránk szerencsétlenséget. Ami kevés szépség volt életünkben, azt a maga révén kaptuk. Sohasem fogjuk elfelejteni. Mi mindig imádkozni fogunk, hogy a jó Isten segítse meg magát és óvja minden veszedelemtől.
István felállt s egész közel lépett hozzájuk. Egy szék karfájának támaszkodott s nézte őket fájdalmas arccal. Olyan érzés fogta el, mint mikor a haldokló Sára ágya mellett állott. Csak már vége lenne s ne szenvedne tovább.
Mária szólalt meg:
- Mi meg majd befejezzük itt életünket, ahogy az Isten rendelte. Legyen nagyon boldog.
- Én már nem leszek boldog, - mondta István fáradtan. - Annak a kora már elmúlt nálam. Mindig csak szomorúbb lesz az élet és mindig ridegebb. A legszebb, amit megéltem, maguk voltak. Isten velük.
- Isten vele, - mondta a két nővér és egymás vállára hajtotta könnyes fejét.
István pedig hozzájuk lépett. Átkarolta őket. S megcsókolta Clementa tiszta, nemes, szűzi homlokát, lágyan, alig érintve. S Clementa csókot lehelt arcára, simogató, bársonyos, ártatlan, imádságszerű csókot.
Azután Mária felé fordította arcát. És szájuk találkozott egy forró, szenvedélyes, véget érni nem tudó, egymásba forradó csókban. Mint a tűz, úgy égette István száját ez a csók.
Mindketten hozzá simultak. S az ifjú testekből kiáradó szerelem villanyos forrósága vette körül. Szerelmes illat, mely hajukból, bőrükből, leheletükből felé áramlott, elbódította.
Eleresztette a leány kezét. S kezébe véve kezüket, megcsókolta.
- Isten legyen velük, - mondta elfúló hangon. S aztán ment ki, gyorsan, erről a helyről, mely számára a mennyország lehetett volna. El, el, innét, mert beleőrül!
Kilépett a kapun és ment gyorsan tovább. Megállni sem mert, hátranézni sem mert. Clementa csókját érezte arcán és Mária csókja égette száját. Menekült a boldogság elől, elhagyta a két leányt, aki az övé volt. Vitte magával a két leánylelket s hátrahagyott a roskatag palotában két gyönyörű testet, akik életre és szerelemre voltak alkotva, hátrahagyta az enyészetnek. Eltemette őket, legszebb érzéseiktől megraboltan, az ódon palotában temette el őket.
Sára temetése szomorú volt. A halott testet átadni a földnek lesújtó, vigasztalan gondolat. De ez a temetés, a két élő leány szerelmének temetése, ez irtózatos, ez elviselhetetlen volt.
Egész testében megremegett a felindulástól. Imádni való két pompás leány csóktalan, szeretetlen pusztul majd el. Lassan leeszi róluk az idő minden szépségüket. Irtózatos, irtózatos!
Végre hazaért. Didergett a láztól. Sietve ledobálta magáról a ruhát s befeküdt az ágyba. Tüzes fejét belenyomta a hűs párnákba.
A gondolatok kuszán vágtattak agyán keresztül. Visszamegy, igen, azonnal visszamegy.
A két csók helyét még mindig érezte. S az ő két csókjának ízét is érezte. Igen, visszamegy, hozzájuk. Feleségül veszi Clementát. Nem. Máriát csókolni akarja sokáig, mindig, örökké, míg elpusztul. És Clementát? Újra érezte azt a bársonyos sima leheletszerű csókot. Igen, Clementával együtt akar élni, ezt a csókot sohasem felejtheti.
Visszamegy, lehetetlen elutazni. Visszamegy. De melyiket szereti inkább? Melyiket vegye el feleségül? Máriát? Clementát?
Máriát. Igen, Máriát kell szeretnie jobban. Jobban kívánja. Csupa tűz a csókja. Ez szerelem, pusztító, sorvasztó szerelem. Ebben a szerelemben akar meghalni.
És Clementa? Clementát imádja. Hogy lesznek ők akkor ott együtt?
Lehetetlen. Nem mehet vissza. Még ma este elutazik, örökre. Messze, nagyon messze. Hogy eszébe se jusson visszatérni. Mária? Clementa?
Kopogtatás hallatszott az ajtón.
István feleszmélt. Körülnézett. Sötét volt. Hát ennyi ideig kínlódott, így elmúlt az idő?
Az ajtón belépett valaki.
István az asztalkán álló lámpát keresgélte kezével. S mikor rátalált, felcsavarta a villanyt.
Giacomo állott az ajtóban.
Halálsápadt volt, levert, megtört.
- Azt hittem, ma este elutazol, - mondta Giacomo halkan.
- Igen, - mondta István. - Egy kicsit aludtam. Hány óra is van?
- Fél tíz, - felelte Giacomo.
- No akkor van még időm, éppen, - mondta István. - A vonat csak tizenegykor indul. Várjál csak, mindjárt felöltözöm.
- Kikísérlek a vasúthoz, - mondta Giacomo komolyan - Mária és Clementa mondták, hogy kísérjelek ki.
Hallgattak. István öltözködni kezdett.
- Tulajdonképpen, - mondta Giacomo kissé gúnyosan - neked könnyű. Elmész, más vidéken, más városban, más emberek közt elfelejtesz minket. De mi... Különben...
És fáradtan legyintett kezével és elhallgatott.
István elkészült.
Lementek együtt a lépcsőn. István elintézte a portással az elintézni valókat. A holmit szállítsák ki az állomáshoz, a tizenegyi gyorshoz.
S aztán elindultak gyalog, ők ketten. Vonat indulásig van még elég idő. Átsétálnak a városon a pályaudvarhoz.
Szótlanul mentek egymás mellett, hisz nem volt mit beszélniük. Örökre elválnak, sohasem látják többé egymást, tudták ők biztosan. S köztük áll Sára, akit Giacomo szeretett s Mária és Clementa, akik Istvánt szerették.
Miről beszéljenek ők ketten egymásnak? Sárát eltemették együtt. S Mária és Clementa ugyanolyanok lehetnek most már Istvánnak, mintha azok is a gyászos szigeten feküdnének, sírhant alatt, Sára szomszédságában.
Elérkeztek a pályaudvarhoz. Még fél óra ideje volt Istvánnak a beszállásig. Leültek a parton, egy padra s nézték a sürgő-forgó embereket.
Giacomo megszólalt:
- Búcsúzom tőled, István. Élj boldogul. Most, hogy nem látlak soha többé, merek őszintén beszélni veled. Sárát szerettem és gyűlöltelek, mikor láttam, hogy te nem maradsz meg ő mellette, hanem Mária és Clementa érzelmeivel játszol. Sára meghalt, nem akarom mondani, hogy megölted. Clementa és Mária pedig... Azoknak is tönkre van téve az életük. Nem akarom mondani, hogy te tetted tönkre. Mert nem igaz. Belátom, hogy nem tehetsz róla. Te nem vagy rossz ember, de még sok mindent nem tudsz. Nem tudod még, hogy olyan emberek érzelmeivel, akik benned bíznak és téged szeretnek, nem szabad könnyelműen játszadozni. Nagy bűn az. De lehet, hogy én csak egy együgyű, félbolond fiú vagyok, nincs sok tapasztalatom, nem értek ehhez sem. Ne haragudjál, hogy ezeket mondtam. Én is szerettelek tégedet. Mégis, te legalább valaki vagy. A többi ember, az mind olyan semmi... Különben, Clementa és Mária, mindegyikük, külön-külön, titokban egy levelet adott át nekem. Látod, ez is a te hatásod. Azelőtt nem volt titkuk egymás előtt. Vonatinduláskor adjam át. Hát itt van. Tedd el. Ez a két levél. Olvasd el, majd ha elhagytad Velencét. Biztosan szamárság van bennük. Ezek a leányok oly végtelenül jóhiszeműek. Gondolj rájuk szeretettel. Megérdemlik. Sára sírját majd én gondozni fogom.
Giacomo felkelt a padról. István is felállt. Aztán megrázták egymás kezét s elbúcsúztak.
István kiment a peronra s beszállt a vonatba.
Lázasnak érezte magát. Fáradtan, összetörten meghúzódott egy sarokban. Most ez a hosszú éjjeli út...
Hordárok poggyászokkal, lótó-futó utasok szaladgálnak a folyosón. Aztán nagyot füttyentett a gőzös s megindult.
A hidak tompán visszhangzottak a kerekek dübörgése alatt. A lagúnák szürke vize itt-ott megcsillant az ablakokból kivetődő világosságban.
Elhagyták Velencét.
Istvánnak eszébe jutott a két levél.
Elővette. Egyiken se volt címzés.
Felbontotta az egyiket. Szép, rendes kerek betűk, mint gyöngyszemek egymás mellé fűzve. Olvasta:
Isten vele. Legyen boldog. Mindig gondolni fogok magára. És mindig imádkozni fogok magáért. Lesz időm, sokat fogok imádkozni. Most, hogy elmegy örökre, meg merem írni, hogy nagyon szerettem. Boldog lettem volna a maga közelében. Isten másként akarta.
Üdvözli
Clementa.
István ajkához emelte a levelet. Megcsókolta. És megsimogatta kegyelettel.
Aztán a másik levelet szakította fel:
Maga elutazik örökre, Clementa és én pedig a napokban a Szent Clarissa-rendbe lépünk be, felvesszük a fátylat. Soha többé nem láthatjuk egymást, még ha később akarnánk, akkor sem. Most, így, meg merem írni, amit sohasem mertem volna megmondani: Magát szerettem, az egyetlen férfi volt, akit szerettem. És ha az a csók, amit ma adott, az a pokol, szívesen elkárhoztam volna magával. Isten megmentett az elkárhozástól. Köszönöm magának, ez az egyetlen szépség volt, amit megélhettem. Egész hátralévő életemben, mely, remélem, nem lesz hosszú, ezt a csókot fogom levezekelni. Önsanyargatással, böjttel, imádsággal fogok vezekelni érte. S imádkozni fogok, hogy maga nagyon boldog legyen.
Isten vele.
Mária.
István behunyta szemét. A vonat kerekeinek egyhangú zakatolása mint kalapácsütések hullottak agyára.
Velence már messze volt. A haldokló város, melyben eltemette gyermekét, gyermeke anyját, Clementát, akit feleségül kellett volna vennie és Máriát... Máriát, akivel együtt halhatott volna meg, elégve a szerelemben. Hideg sírhant alatt és komor zárda élő sírboltjában nyugosznak ők, akiket szeretett.
Isten veled, haldokló város s álmok, melyek testet öltenek s belepusztulnak a való életbe. Nyugodjatok békében Sára kis gyermekeddel, Mária és Clementa. Ti már halottak vagytok s így tudjátok, hogy élni nehezebb.