Telnek az évek
| Telnek az évek szerző: Jakab Ödön |
Telnek az évek, Róza, egyre telnek,
Alig jön egy és már is oda van,
Mint a száguldó, könnyű nyári felleg,
Mely a tetőkön gyorsan átsuhan.
Elfog a búja szörnyű gondolatnak.
Hogy év után év így repűl tova,
Mert az idő sok mindent visszaadhat.
De ifjuságunk nem tér meg soha!
Hiába minden! Az út már előttünk
Többé nem az a tündér, régi út:
Nem egyszer durva göröngybe ütődünk,
S a táj virágos híme elvirúlt;
Ha ránk nevet még itt-amott a földön
Váratlanúl egy rózsa levele,
Szivünk annak sincs, hogy miért örüljön:
Arczunkról hullott az is oda le!
Napunk delel a legmagasb határon,
Forrón lövelli ránk pazar tüzét;
Van fény, meleg, de mégis fájva látom:
Zajosabb volt a reggel és üdébb!
Szín, illat mennyi volt a levegőben,
Pajzán dal mennyi csengett, csattogott.
Míg most e méla, déli rekkenőben
Szín, illat és dal, haj, beh megfogyott!
Eljár ugyan a délidő, tudom jól,
S mihelyt a nap a délutánba lép:
Felmozdul minden majd a nyugalomból,
Cseng a dal ismét s illatoz a rét;
Az agg örvendez ifju gyermekének.
Kiben szép múltja újból testet ölt.
— Oh, visszatér a reggeli víg élet
Másnak még egyszer, alkonyat előtt!
Csupán nekünk van sorsunk úgy kiszabva,
Hogy életünkből ha lejárt a dél:
Búsan vezessen útunk sivatagja
A csüggedő nap halvány fényinél;
Nekünk nem lesz, ki biztatón mosolygva
Vígasztaljon, ha majd a bánat öl:
Árván bolyongunk, egymást átkarolva
És álmodozva szebb napok felől.
Hogy távozánk, meg nem siratja senki,
Nyomunk sem őrzi emlékünket itt,
Némán fogunk a czél felé sietni,
Hol a sötét éj végtelenje int;
Mint tenger síkján két veszendő gálya,
Mely egymás mellett nesztelen halad,
Míg elnyeli a késő est homálya
Künn a fekete láthatár alatt.