Te szép ifju leány!. . .

Te szép ifju leány!... szerző: Zilahy Imre

Te szép ifju leány, ki örülsz a nyárnak,
Ki kedvesed karján keresed az árnyat,
S a rohanó órák rengő hullámain
Merengsz képzeleted tarka — sok álmain,
Mögötted elfutnak a napok, az évek,
S te örülsz a múlás véghetetlenének,
Mely tova ragadja czéltalan sok eszméd: —
— Oh, a kinok-kinját bár sohse ereznéd!

Lásd, én ifju vagyok, még is késő éjen
Bolondos ötletek szállják meg kedélyem.
Régen meghalt eszmék sirjokból fölkelnek;
És kérdéseimre vádló jajt felelnek.
— — Ábel omló vére a szentelt földön ég,
S bősz Kain utóda egész emberiség.
És ha föl-föltámad a meggyilkolt pásztor,
A nagy tragédiát végigjátszszák százszor.

Akkor ketten voltak, most milliók vannak,
A kik őrült lázzal egymásra rohannak.
Csatázik ég földdel, szárazzal a tenger:
Ezredek mulva is egy marad az ember!
Kiben nagy a láng, fölgyujtja a világot,
Amott Sándort, itt egy Napóleont látok
Nagyobb a világnál, széjjel tipor mindent.
Bitorlott erővel megveti az Istent.

Jaj, de tört szivükből foly sötét vér árja!
Jaj, de tört szivüket a temető várja!!
A végetlen pokol temetői éje,
A kétségbeesés gyujt fáklyát föléje.
— Amott egy próféta lángok közepében,
Emitt nyög Belizár, koldusbot kezében,
Amott Galilei mély börtönbe vetve,
S oh ! hány Columbus van lánczczal eltemetve.

Socrates kelyhében kicsordul a méreg:
Oh egy csöppnyi elég az emberiségnek,
S reménye habjain a fekete bánat
Kavargó mocsara, zűrzavara támad.
Egy-egy szent gondolat, mely itt ott föllebben,
— Oh, hogy a fény éjjel ragyog fényesebben ; —
Hosszu nagy századok könyén e vérén által
Küzködik, a mig egy kis révpartig szárnyal!

Az Isten kétségét a kereszten hallám,
Prométheusz kinját zúgja szilaj hullám;
Egész világ fölött a szeretet napja,
S örök sugarait Judás kikaczagja.
— — Te szép ifju leány, imádkozom érted,
Örökké örülj a múlás tengerének,
Mely tova ragadja czéltalan sok eszméd! —
— Oh a kinok-kinját bár sohse éreznéd!