A lap feldolgozottságának foka

Tavaszi ouverture

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tavaszi ouverture
szerző: Csáth Géza

A vonósok:

A tél november óta semmit se engedett. A háziasszonyok panaszkodtak, hogy képtelenség győzni a fűtést. Naponkint hírt lehetett hallani megfagyott emberekről. Az utcán nagy szemeteskocsik ballagtak végig, és a síkos utakon reggel minduntalan elcsúsztak a lovak. Dél felé fölengedett a fagy, de akkor meg metsző, nedves szél fújt. Az ember nem tudta elgondolni, hogy lehetett valaha más idő is.

A pásztorsíp és fuvolák, később a hárfa egy hegedűvel:

Egy napon azonban künn nagy változás történt. S azon a reggelen ő kioltotta a kályhatüzet, s az ablakot kitárta. A kicsiny, mély udvarról fölnézett a házak tetejére. Ott arany napsugár olvasztotta feketére a tegnap még fehér háztetőket. A sárga hóvíz szaporán csörögve folyt a csatornákban. Az ég fényes, csillogó, kék színben ragyogott. Időnként nagy szürke, lila felhőgomolyagok rohantak át az udvar fölött nyíló kicsiny, kék négyszögön. Hallgatózott.

Csak a hegedűk halkan:

Azt hallotta, hogy a város aszfaltba burkolt, összekövezett földje nagyokat lélegzik, ott alól; hevesen, türelmetlenül.

Trombita a vonósokkal: igen csendesen:

Kibotorkált az utcára. Irtózatos érzés volt. Szaladni akart, de az izmai zsibbadtan megtagadták az engedelmességet. Ügyetlenül dülöngött ide-oda, és a járókelők között tátott szájjal bámult szerteszét. A sok téli üléstől elgémberedett, görbe lábaival kaszálva, topogva nekiindult egy iránynak.

De a tömeg nem engedte. Folyton az útjában állott, zajongott, az ellenkező irányba iparkodott.

Kürtök:

Az ökleivel igyekezett magának utat csinálni az emberáradatban, mely a gyárváros magas házai között hömpölygött. Magában dühösen kérdezte:

Harsonák:

Hová megy ez a sok ember? Hová mennek? Hiszen nem lehet máshová menni, csak oda, ahová én, csak oda jöhetnek ma, csak oda kell jönniök!...

De nem ment vele senki se...

Csak a vonósok és klarinétok:

S ő nem szívhatta magába az édes, hideg, langyos levegőt. Ellopták tőle az emberek, a házak, a kőszénfüst, a zaj. A megolvadt hó vize fényes feketére mosta a fölengedett sáros aszfaltot. Belegázolt a vízbe és fáradhatatlanul sietett előre, tántorogva valahová. Útját állották a munkások, akik kenyeret keresni siettek. Dühösen kinevette őket.

Harsona:

Kenyeret, kenyeret!

Jöttek azután egy nagy csomóban a diákok, az iskolába iparkodtak. Ő csúfolódva kacagott:

Harsona:

Tanulni, tanulni!

Sok szép asszony is járt arra, akik könnyű, színes ruhákban tetszelegtek sétálva és udvarlóikat várva.

Nem nézett rájok. Sietett, futott keresztül a sok, sok összekövezett utcán: várták.

Lázban égve, kipirult arccal, lihegve rohant. És a tömeg csakhamar ritkulni kezdett. A házak is...

Klarinétok, pásztorsípok, fuvolák:

Hideg, részegítő, vad tavaszszél fútt. S ő kitárta a mellét, levette a kalapját. Végre megláthatta a földet. A hegedűk csatlakoznak. A kövek itt-ott szabadon hagyták. És ő belegázolt a sárba, a nedves, puha, barna, lélegző földbe. De még mindig sok volt a kő. A csúnya, kemény, ostoba kő.

A violák: - Tovább.

Elfúló lélegzettel, sántikálva folytatta az útját. Már csak apró házak maradtak körülötte. Futásnak eredt. El akart menekülni a szabadságba.

... Nagy szünet.

És megérkezett.

Csellók:

Egyedül voltak: az éggel, a földdel. Ameddig a szem ellátott, nem volt már senki a tájon.

A cselló vezető melódiájával, hárfa, kürt és a vonósok:

Felhős, terhes, változatos tavaszi ég, mely végtelenül kék meg csillogó fehér. Azután körös-körül sár. Néhol még: olvadó hó. A pocsolyákban apró hullámok rezegnek, s ott tükröződnek a színükön az új égbolt, az örvendő, nedves, fekete fák.

Angolkürt új melódiát hoz:

Földszag csapott feléje. Megtántorodott, amikor megérezte, és a kalapját elhajítva, szaladni kezdett. Majd újra megállott. Magába szívta a természet leheletét, a föld sóhajtását, a tavasz csókját.

Hárfák és fuvolák:

A tavaszi szél végigsietett a nagy síkságon, s ő erre kigombolta az ingét, ledobta a kabátját, és mellét megfürdette benne.

Ide-oda révedezett a szeme. A nagyszerű színek - akárcsak az erős illatok - megbénították agyát. Hallgatta a csendesség mondhatlan zenéjét.

Hegedűk, hárfák, nagybőgők igen csendesen:

Úgy érezte, hogy amint ott áll, megsemmisíti, feloszlatja őt a természet. Megint szaladt néhány lépést, azután őrült gyorsasággal levetkőzött. Tépte magáról a ruhákat. Meztelenül ott állott a mezőn, kitárt, reszkető karokkal... A sár összecsókolta a lábát, a szél végigsimogatta szilajul. Görcsösen hullámzott a mellkasa, ez a kicsiny, görnyedő, kicsinyes munkában elcsenevészedett szánalmas mellkosár - és szítta a tüdejébe a tavaszt telhetetlenül. Többet... Többet... Többet. A tüdő megtelt - még többet...

Összeesett.

Hosszú csend.

Azután igen halkan a hegedűk:

Ott találták meg harmadnap a sárban, az olvadt hóban. A napsugár és szél végigsimogatta, a sár körülcsókolta, a melegedő, belül dübörgő, megfiatalodó föld magához szorította kihűlt testét.

A fuvolákon alig hallhatóan két magas hang szól.