A lap feldolgozottságának foka

Tavaszi alkony álma

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tavaszi alkony álma
szerző: Kaffka Margit

                                                                1.

       A legutolsó futamok alatt már nem kormányozta ujjait a billentyűkön, és ahogy húrjaik közt még egyszer átsiklott, végigvergődött és elfulladt a nagy melódia; ahogy megrázta, mint a forróláz a remek zeneszerszám ébenfa testét – ó, ez már nem a virtuozitás volt. Valami más, valami ritka – érzékelése egy eleven és viharzó álomnak, mely száz évnél is régebben öltözött hangokká ama komor és félelmes költőagyban, hogy bomlás felé igézze életre hívóját. A halhatatlan szerző ihlete lebegett itt a fülledt és profán terem freskói alatt, azzal az isteni félkuszáltsággal, melynél összeomlanak a lét forrásai; és utána jő a semmi. Az utolsó szonáta volt ez; és a játékos ujjakban csak lenézett ürüggyé vált minden tudás és mesteriség. De kisírt alóluk az elemi erejű gondolat vergődése a formák kényszerzubbonya alatt.

       Aki játszott, egy leány volt – fiatal leány. Az arca keskeny, csaknem fakó színű, mint az asszír edények agyagreliefjei, de formában is éppolyan nemes; a szeme apátcsillogású és mély a pillák sötéten gyűrűs foltjai alatt; válláig ér a haja, és fekete selyemszalag fogja össze lazán a nyakszirtje körül – ejh, mit jelent mindez! Játszott – és az alakja minden rezdülése egy volt ama hatalmas és rettenetes zenével, minden idegszála a zengő húrok életét látszott élni. És csak ma volt a növendéksorból kikerülő.

       A két halványsárga, kuszáltan erezett leánykéz halálos zsibbadtan hullt le a fehér csontlapokról; és a vizsgázóteremben csend volt egy percig. A levegőben megcsatázott gyorsan az ámulat töprengése, a meglepődés zavart öröme, a felsziszegő irigység – aztán valaki halkan összeverte a tenyerét, valahol a tizedik sorban. Vidéki zeneiskola igazgatója volt, új nőtanárt jött szerződtetni az akadémiai vizsgájáról. Utána dübörögve harsant fel a tetszészaj a padok sarán, elzúgott meg újra támadt – halk, fojtott szavak röpködtek magasztalóan –, elöl, a tanárok soraiban valamelyik egy kicsit sápadtan hajtotta meg a fejét; egy külföldinek látszó, nagyon előkelően öltözött idegen, akit senki se ismert itt, gyorsan kikapcsolta a zsebkönyvét, és jegyezni kezdett; – a siker – itt még senki se emlékezett ilyen sikerre.

       A leány fel akart emelkedni, hogy megköszönje – de ólomnehéznek érezte a két vállát, a fejét –, zúgást hallott, a nyaka mereven hátraszegült, és nem volt semmi gondolata. Egy növendéktársa gyorsan a zongorához lépett, és megérintette a vállát, de abban a percben két karjába kellett fognia az aláhanyatló fejét, és reszkető ajakszélekkel szólt hátra

– Vizet, kérem – és a szolgákat –, hiszen elájult!

       Tíz perc alatt le volt küzdve a kicsiny baleset zavara, a pódiumon új kandidátus ült, és titkos szorongások gyerekes izgalmától vibrált megint a levegő. A kicsi irodaszobában pedig töprengve igyekezett felismerni a tapéták cifráit, a percek összefüggését a leány. Belefáradt, összezavarodott, zagyva ütemek lüktettek a feje körül, nyúlánk testén ideges lökések rándultak át a lábujja hegyéig, a pillái egyre csak ólmosan legördültek. Az intézet orvosát künn az ajtó előtt várta meg a külföldi műbarát, nyitott zsebkönyvével.

– Nos, doktor – mi van? – Pardon – a nevem…! Csak lámpaláz volt, ugye, a hőség vagy apró, fiatalleányos dolgok? Csak nem komoly a baj?

– Ahogy vesszük! Rokona a kisasszonynak, ugye?

– Ma láttam először a vizsgán, de érdekel – az ő jövője miatt; a tehetsége…

– Kár! Szeretném, ha közelije volna! Úgy hallottam, egészen árva, és nemigen vannak rokonai; ilyesmit pedig nehéz a betegnek magának megmondani. Ha ez a leány egy éven – egyelőre egy éven belül foglalkozni fog a zenével, tébolydába kerül. Már régebben figyelmeztettem. A baja – fáradt idegek, túlcsigázottság; mondjuk, hisztéria – mert ez a legkevésbé definiálható –, de a vége egy. Menjen férjhez, falura – valami ispánhoz, vagy szanatóriumba menjen. Magamat ajánlom!

       Az idegen feltolta a pápaszemét, fejét csóválta, és kihúzta a kis könyvéből az imént beírtakat. Aztán visszament ő is a terembe.

       A Balogh Marianne életében így múlt el a nap, amely terhelve volt egy vajúdó, nagyálmú ifjú múlt reményeivel, az uzsorás jövendő minden tartozásával – amely jövőt, egzisztenciát, sikert és haj, művészetet – dicsőséget volt adni köteles.


                                                                           2.

       Egy rokona volt azért mégis. Öreg ember, furcsa ember, magányosan élő, tarka és idegen állatfoglyok között, az állatok kertjében, mert hivatalos őre és intézője is volt e helynek. Üresen kongó szép villa egy zugában lakott, öreg asszonycseléd gondoskodott róla, és ő könyvet írt, tudósat, sok köteteset a ketrecek lakóiról. Megértette és szerette őket, lehet, hogy a nyelvükön is tudott, órákig is elálldogált egy-egy zárka előtt, és a bontakozó lélek villanását leste e fényes és szomorú szemek tekintetében. Marianne az unokahúga volt, és az agg ember csendes szeretettel emlékezett meg róla minden üresen maradt órájában; sőt néhanapján segítve és gondoskodva nyúlt bele az életébe is. Szanatóriumba nem volt módjában menni, ide, hozzá jött most a leány, és itt szűkszavú jósággal fogadták.

– Beteg vagy – mondta neki a tudós –, a magad ifjúságának a betege, amit csenevésszé érleltek. A muzsika tette – hagyján – apádnál egyebek voltak –, de te még fiatal vagy. Akarj egészséges lenni, és meglátod, sikerül. Nem szereted az állatokat? Élj tetszésed szerint nálunk. Háni, a famulusom, jó asszony, és engem nem fogsz megzavarni semmiben.

       Ennél hosszabb beszédet sohasem is rögtönzött neki az öreg tudós. A leány mosolygott, bólintott fáradtan, és a terasz korlátjára hajolva körülnézett e helyen. Szép hely volt. A kései tavasz mámoros alkonyata szállt le a kertre, és körül már tömött lombok sötétjében tűntek el a széles, porondos, fehér utak. Nagy messziről, mint bágyadtan vibráló sok ezer fénypontot, sejteni lehetett a várost, a lét sűrű, titokzatos, éjszakai özönlését odakünn, de az óriás falak övén belül már minden pihent, meg nem zavarva a messziről zümmögő álomhangok neszétől. A leány félkarjával átölelte az egyik oszlop derekát, hozzásimult, és behunyta a szemét.

– Álmos vagy, és jó jel – mondta az öreg úr –, eredj, feküdj le, fiam!

– Meg kell számolni a szobasarkokat; ügyel-e, hogy mit álmodik! – biztatta a vén cseléd, és gyertyát gyújtott a vendégnek szánt szobában.

       És így; – levetkőzött és felöltözött, meg járt-kelt a furcsa házban napokon át. Néha csaknem egészen nyugodt volt – könyvet vett a kezébe, és egy sarokba ült vele, de nem olvasott. Hinni tudta ilyenkor, hogy csak fáradt. Az utolsó hetek végletekig feszített idegmunkája, a tikkadt, lobogó dallamok holtra hajszolták; de itt most csend van, ide nem hallatszik semmi az élet vad melódiáiból – csend, könnyű porcelánfehér, mint az áttetsző, halvány muszlinfüggönyök szövete –, és amíg nézte a bő, puha redőiket, mintha közömbös, fehér egykedvűségbe merült volna az önmagán való szorongása. Aztán egyszerre más lett minden. Bíboros vérhullám szaladt föl a homlokáig, fölvetette a fejét, mert jól ismert dallamok viharzottak el a lelkén, zagyván, szakadozottan, és az ujjai görcsös, öntudatlan remegéssel keresték a kifejezést. Szörnyűség – az egész házban egyetlen zengő húr nincs sehol –, úgy érezte, hogy így, éppen így kell megőrülnie. Felugrott, átfutott néhány üres szobát, és egy morfiumfecskendőre gondolt égető vággyal. Ha az volna itt legalább – ilyenkor –, hogy aludni lehetne, aludni. És egy-egy ijesztően józan percben megrohanta a hétköznapok gondja is, egy félbemaradt élet borzasztó súlyát érezte, függő helyzetét, a jövő, a kenyértervek, mindenek elvesztését. Szinte jólesett, amikor vérig hajszolt aggyal, halálos fáradtan nem tudott tovább gondolkodni.

       Egyik éjszakán mégis elaludt. Nem mély, de lágy és tartós, üdítő szendergés borult rá, habár közben érezni vélte a szobát, ahol ágya volt, és féléber öntudattal áttetsző álomképekre, álomhangokra figyelt. Látta, amint fokonként világosodik a függönyös ablak négyszöge a korai szürkülettel, és halkan, bájos, játékos étude-ök hangjai éledtek körülötte; amaz egyhangúságaikban oly édes ujjgyakorlatokat hallotta, amiket kicsi leány korában játszott apró kacsóival, vagy még régebben, messze a gyermekkor előtt. Pár együgyű trilla változata volt, rezignáltan édes és szomorú – hallotta, amint az iskola gyakorlótermeiből mélán és elmosódva a folyosókra hallatszanak; látta magát mint növendékleányt, és a fejlődés korának szent pillanatai támadtak fel újra a puha és világos álomködön át.

       Reggel volt, világosan érezte, hogy ébren van, és körülte az álom folytatása zengett; vagy nem az – messzebbről, kívülről. Tisztán hallotta, zene, zene volt. Sohasem ismert, idegen dallam, az elmélet szabályaival nem is mérhető, de csodásan mélyenjáró, kísértetbe ejtő és fájdalmas. Csak három-négy akkord mindössze, jajongó, éles, nyugtalan dobütések – taam, taam, szól közbe érces, szomorú zengése egy gongnak – e naivan ősi hangszerelés – mindössze ennyi –, ám egy idegen és rejtelmes világ minden démoni és szomorú varázsa benne. Az idegekbe vág, üldöz, meghajszol, mint a kérlelhetetlen végzet, és a csontok velőibe nyilall – a kínszenvedés szépsége ez a muzsika. A leány tölcsért csinált a kezéből, és hallgatódzott – még nem tudta, honnét jön, de úgy érezte, hogy sohasem hallott ennél csodásabbat, titokszerűbbet és szédítőbbet.

       Felugrott, tíz perc alatt rendben volt.

– Valami arab emberek mutogatják magukat a kertben – magyarázta a vénasszony – Szemfényvesztők, bolondítják a népet pénzért, és mindig dobszóval kezdik a komédiajátszást.

– Meg lehet őket nézni? Oda lehet menni?

– Hogyne! A kisasszonynak ingyen bármikor. A kisasszony a kertbe tartozik.


                                                                         3.

       Ment azonnal a hang iránt, néhol a harmatos fűbe gázolva, hisz nem ismerte jól az ösvényeket. A ketrecekben, amik előtt elhaladt, éhes fenevadak nyalogatták a rácsok fémrúdjait; és dühöngő, vad üvöltés, szomorú bégetés hangzott felé innen-onnan. Feljebb, a madárházban, etettek már, és zagyva kiáltozások, repeső szárnyak zaja betöltötte a friss, reggeli levegőt. Elsietett mellettük futó, zavart benyomásokkal. Elhagyta a nagy halastavat, gyöpös tisztásra jutott, és meglátta a szőnyeges emelvényt hosszú padok és székek sorai között.

       Mögötte sátorok állottak, alacsonyak és szegényesek, csak az egyik volt szépséges keleti szőnyegből való és nagyobb a többinél. Körül zagyva, tarka színű, idegen ruhájú férfinép; négerek és mulattok, arabok és sárga bőrűek sürögtek a reggeli fényben – azután összeverődtek, csend lett egy percre –, és a dobogón egymás mellett állott tizenkét szálas, fehér köntösű keleti ember. Nem volt rajtuk semmi rendkívüli; vegyes fajú, gyülevész népség lehettek, piszkosak, tagbaszakadtak és durvák – de nagy, sötét állatszemükből valami félig egzaltált bágyadtság csillogott elő, amint magasra tartott fejjel, mereven megállottak, és a zene ütemére lassan, nehézkesen megmozdultak. A padokban körül cselédek, gyerekek, néhány fiatal orvosnövendék és a kert lézengő alkalmazottai ültek; a leány az első padok egyikében foglalt helyet.

       Először meglendült lassan a tizenkét nagy sötét fürtű fej. Mint a kalászok bólintása a szélben, bágyadt, szomorú integetésnek látszott csak az egész; lassan hanyatlott hátra valamennyi fő, s a széles, inas nyakszirteken megfordulva újra előre esett. Groteszk és szomorú volt az egész. Ám egyszerre gyorsulni kezdett a dobpergés üteme, vészes jajongásba fulladt, sürgetett, hajszolt, kényszerített. A dervisek arca lassan átalakult ezalatt. Amint az ütemek kényszerét követték, az ajkak szétnyíltak, némelyiké csodálatosan torz és magasztosult mosolyra; szemük lezárult, az orrnyílások kitágultak – és félhalk, hörgő lihegés, rövid, állati elbődülések hallatszottak fel néha. A fej mozgása most már szédítő volt, gyors, mint a pörgettyűé, és a gyapjas vagy fürtös sötét haj csapzottan hullott a férfiak arcába. Aztán megmozdultak a tagok is, a sok izmos kar szinte kiferdült, és nagy rángásokkal dobálódzott, mint valami idegen és érzéketlen tárgy. A zene egyre élesebb lett, sikoltott, vijjogott – üvegfúvók hangja sípolt belé; – a vonaglások görcse a lábakhoz ért, súlyos, szilajara dübörgő talpak alatt zengett a padló, végül valamennyi férfi lábujjhegyre állt, az őrületes, repeső finálé hangjára orsóként körülforgott rajta, és egyetlen pillanatban szinte holtmerevvé válva, megállt.

       A leány nagyot lélegzett, és felvetette a fejét. Szemben vele, a bíborszínű sátor függönye előtt állt egy arab, és mereven, szöges, mélyenjáró tekintettel nézett az emelvény felé. Nem hasonlított a többire; tiszta fajra valló, szabályos sémi arca volt, de keskeny, összehúzott ajkszélei és nyúlánk, majdnem sovány alakja. A köntöse hímzett, puha sárga selyem, fején hagyományos fehér takaró. A leány az iskoláskönyveiben, mint kicsi gyerek, ilyennek látta rajzolva az igazi arabot – ám az alakja és tartása teátrális voltában volt valami nagyon finom, szinte gyöngéd és tragikusan komoly vonás.

       A zene hallgatott. A bokrokon délelőtti szellők borzongtak át; és hallani lehetett a csendben a kajdácsok szavát és a távoli majomház lakóit, amint kiáltanak. Marianne a sárga ruhás főpap tekintetét követte erős, kényszerítő akarással, mereven, viaskodón rászegülő nézéssel, de hasztalanul. Az valami titkos, láthatatlan fonalszálra ügyelt csak, mely a lihegő, hörgő csapathoz kapcsolta. Mintha félnie kellene, hogy minden összeomlik, megzavarodik, ha a szeme tévetegen rezdülne meg, vagy csak elernyedne a két csontos marok görcsös szorítása, amit ott tartott a Korán sötét színű fedelén.

       Az emelvényen megkezdődtek a mutatványok. A halálos csendben mozdulatlanul álló emberek között két négergyerek járt-kelt. Tüzes vasdarabokat hozott az egyik, és körülhordozta, közelébe tartotta a közönségnek, hogy érezzék sütésüket – aztán kiosztotta a dervisek között. Testükhöz érintették, nyaldosták, furcsa és csaknem undorító kifejezésével a magasztosultságnak – felfelé fordították a szemük fehérét, és torz mosollyal hörögtek, amíg a sötét színű bőr sercegett és vörös égési sebekkel színesedett. A másik fiú késeket, kardokat hordott körül, és előbb megmutatta, hogy élesek. A férfiak átdöfködték karjukat, és beleszúrtak arcukba, hogy a másik pofacsont alatt ütközött ki a tőr hegye. Végre rövid szíjas korbácsokkal csattogó, kemény ütéseket mértek magukra, és a szíjak nyoma piros vonalban íródott az őrjöngők testére. A leány nagyon is közelről látta őket, eljutott hozzá a színes bőrű fajok jellemző illata, és ebben a percben nem érzett egyebet tiltakozó undornál és részvétteli felháborodásnál.

       Ám akkor mozdulatlan arccal lassan előrelépett a sárga ruhás arab. A két fekete ifjú földig hajol előtte, megoldják saruját, és megmossák lábait. Most ékes bronzserpenyőben parázsszenet hoz egyik, a szín közepére teszi, s a tizenkét dervis delíriumos eksztázisban, egész testtel borul le a tűz körül. A főnök rajtuk lépked át. Aztán a két fiú vállára teszi a kezét, arcát magasra emeli és meztelen talpával fölhág az izzó parázsra. Fojtott, zümmögő, aggodalmas melódia szűrődik át e percben a sátorok belsejéből, tele szorongással és tele rejtéllyel. A főpap arca mozdulatlan marad, szája hangtalanul összeszorul, és a szeme lecsukódik; áttetsző kezét lassan kiterjesztve az ég felé emeli, és így marad néhány pillanatig.

       Ejh – hisz őrültség vagy primitív komédia az egész! Frivol látványossággá travesztálása ez egy vallás misztériumainak vagy tudatlan, gyerekes játék közismert idegállapotokkal. A leány vállat vont, bosszankodni akart fölényes józansággal, ám a tekintete most már akaratlanul kapcsolódott az idegen viaszmerev arcára. Végre nem erőlködött többé. Átengedte testét-lelkét, a kötetlen fantázia omló gátjait, valami új forrongásnak, ami megindult és gomolygott benne irány és központ nélkül, és nem tudni, a megtévesztett érzékek játéka volt-e vagy a lélek ismeretlen mélységeiből eredt. A saját vérlüktetésének ritmusától vibráló eleven tekintettel, tágra nyílt, fátyolos szemmel nézett rá, és ebben a percben egy rögeszméhez hasonlóan kifejezett és erős kívánsága támadt; hogy odarohanjon, átölelje a selyemszövetbe öltözött embert, mint egy sima, karcsú és szilárd oszlopot, hogy az ajkát hozzászorítsa az ő szájához és megégesse, mint a lábait a piros szemű szén – de éppen most, ugyanakkor –, csupán e rejtélyes, izzó pillanatok alatt.

       Vége volt. A zene elhallgatott egy percre, aztán valami oldó, ébresztő és felszabadító dallamba ment át, mely természetes, földi és csaknem profán volt, mint az óra ütése. A dervisek felálltak, a pap egyenként odalépett hozzájuk, és összefogta a sebhelyeket három ujjával, míg halkan néhány szúrát mormogott. A vér szivárgása elállt, a sebeknek csak forradásai látszottak azontúl – ám a felocsúdó emberek bamba egykedvűséggel néztek egymásra, arcuk fakó volt, és a lépteik végtelenül bágyadtak.

       Mikor a leány felállt a helyéről, észrevette a saját tagjai könnyű zsibbadtságát. Az elszéledő közönség csoportjai után indult, aztán egyszerre visszafordult, az emelvényt megkerülve a szőnyeges sátor bejárata felé ment, és pár lépésnyire tőle megállt. A főnök még nem távozott el. Kissé meghajolva állt a küszöb előtti szőnyegen, két karja lehullt, mélyen gyűrűzött felleges szeme bágyadtan révedt a semmibe; – ám ebben a percben vakmerően ellenébe szegülve felfogta, mint az eltévedt labdát, és visszaverte a maga égő, követelő, beteg erejű tekintetével a leány. Elérte, amit kívánt. A pillantásuk valóban összetűzött, egymásba rebbent, mint két feszülő, sarki delejáram, és a férfi fel sem rezzenve még, oldalt fordította a fejét. Ámulat, zavar és nyugtalanság rezgett át az arcán – egy darabig tűnődve a földre nézett, aztán megint arra a különös, meztelen arcú rövid hajú némberre, aki a közelébe merészkedett. Ah – ez nem volt káprázat. Marianne látta, amint a mozdulatlan arc halványabbra válik, a remegését megláthatta, érezte az áramot, amely végigpezsdült az idegen, csodálatos férfi valóján, érezte az éteri egyesülés gyönyörű teljességét, és lelkében az asszony részeg démona felujjongott.


                                                                        4.

– A kisasszony még csak egyszer látta? – kérdezte Háni, gazdasszony.

– Itt vannak már egy hete – de tegnap tisztábban hallatszott el a muzsikájuk szava idáig. Esőt jelent. – Ó, ezek ott mindennap kétszer csinálnak mindenféle ördöngösségeket, és ha elvégezték, henyélnek, veszekednek, szabad tűzön főznek maguknak a sátor előtt. A minap elkérték a konyháról az elefánt maradék rizskásáját, úgy, vízbe főve. De a legfőbb emberüket, aki selyemruhában jár, kiszolgálják, és azt mondják felőle: szent.

– Aha – az algíri dervisek – jutott eszébe az igazgatónak. – Még nem láttam a dolgukat, egy katonaorvos magyarázgatta itt a minap. A templomuk építési költségét táncolják össze Európában. Ide Berlin, Párizs után jöttek, de nem sokra mennek szegények. Az újságokkal rossz lábon állok, és miattam most őket sem reklámozzák – de hát, megmondtam.

       Háni uzsonnához készített a teraszon, és Marianne a lesüllyedő nap felé fordult heverőszékével. Visszaemlékezett a dervisek táncára – nem, nem volt ott azóta; a nehéz illatú, verítékes testekre, vastag inú, bestiális arcokra, korbácsütések vörös sávjaira, és látta a kidülledt szemek borzasztó és szánalmas tekintetét. És gondolkodott felőlük. – A csoda ez – mondotta önmagának, és megértette Galilea népének egykedvű közönyét a kinyilatkoztatás e módjával szemben. És megértette, mint lesz a bamba és tehetetlen anyag vakon eszközévé valami légies és rejtett hatalomnak, mely oly megfoghatatlan erejű, mint a kiterjedés nélküli sugár, mint a pillantások mélye vagy a zene hullámkövei, a valódi csodák. – Így gondolkodott, mert okos és világosfejű volt e percben a leány, képzett és finom nyugati agya sorakoztatott és boncolt – ó, mindig félnie kellett önmagától, a benne szunnyadó csodás zűrzavarok dacos lázadásától –, valahányszor ilyen tiszta és éles logikával törpítette valósággá misztériózus álmait. – Valóban – tegnap reggel a szemébe nézett egy egzotikus varázslónak, és e pillantás bűnében annyi gyilkos feszültség feloldódott – oly nyugodtan gyönyörködött a nyugtalanságban, melyet, jól tudta, ez ismeretlen és izgató lélekben ő idézett elő. De meddig tart ez?

– Sápadt vagy megint, és egyre gondolkodol. Talán még sincs ez jól így – a pianínódat – talán elhozathatnád!

– Nem, bácsi – mondta a leány –, már alig gondolok rá. – És igazat szólott.

       A terasz körül fiatal égerfák bólintották meg a lombjukat, és összerázkódtak a sötét hedera-levelek. A kert néhány látogatója gyorsult léptekkel igyekezett a széles úton, mely a majomház előtt vezetett el – és egy perc múlva idáig ért néhány kósza, jajgató hangfoszlány. A dervisek tánczenéje volt. Most játszott vele a szél, megtörte, ellágyította, összekeverte – csaknem földöntúli volt néha, és talán csak a leány egyedül hallotta meg. – Eszébe jutott egy fiatal tanárja, a Chopin-játékos, aki szerette őt. Szerelem! Milyen gyermekien áttetszőek és lengén szomorúak voltak azok a régi melódiák, a Chopin gyöngéd mélysége ez álombontó, démoni zsolozsmák jajongásához, melyekből hanyatló fajták fáradtsága, elvirult, ősi kultúrák csillogó salakja, hervadt mákvirágok utolsó, leggyilkosabb lehelete szállott feléje Nyugat szűzének, aki – hajh, mennyivel gyorsabban, az utódok mily rövid során, milyen lejtős rohamossággal jutott el odáig, hogy mindezek megértője és ismerője lehessen.

       Felállott, összefogta omlós, fehér pongyolája bő redőit, kendőt dobott a vállára, sietve köszönt, és megindult a kert mélyére vezető úton.

– Olyan furcsa nekem néha a kisasszony, olyan félős! – mondta a vén cseléd, amíg utánanézett.

– Nem kell háborgatni – talán a feje fáj. Ha sétál egyet, elmúlik.

– Csak valami kárt ne tegyen magában egyszer – mint az apja.


                                                                        5.

       Nem a mutatványok térsége felé haladt – nem akarta, nem ott akarta látni az idegent. Valami eszelős makacssággal érezte, várta, hogy egyszer el fog jönni hozzá egyik mámoros tavaszi alkonyaton egészen egyedül. Erre a gondolatra összeszorította a fogait, és úgy szívta be mélyen a fiatal hárslombok nyers illatát. Érezni vélte a remegést, amely a férfi valóját megrázta, amikor orvul és idegen, babonás asszonyi hatalmával a szemébe nézett – látta őt fátyolos, zavart szemekkel megtántorodni és reszketve visszahúzódni az odvába –, érezte, tudta, hogy ő az erősebb.

       A jegesmedvék ketrece előtt megállt, és hosszasan elnézte a gyönyörű fehér párt. A hímet, amint megtörve gunnyaszt a barlang szájánál, és megzavart beteg állatlelke tompán szenved e langyosan petyhüdt világ kényszerétől. És ezalatt a nősténye lihegve jár-kel a rácsfal hosszában, szédülten a saját mozdulatai ritmusától – a sarokhoz ér, megcsóválja a fehér, puha szőrű fejét egyszer, és az ellenkező irányba visszalendül. Marianne egyszerre beteges gyors átmenettel végtelen, szívet facsaró lehangoltságot érzett. A halálos tragikumot látta ebben a fáradhatatlanságban, amivel az állat végzi és újrakezdi az örök egyforma, három lépésnyi utat, örökké céltalanul és eredménytelenül, de olyan végzetes komolysággal, mintha valami céltudatos, nagy ösztön parancsát teljesítené. Valahol messze, a fehér és üde hazai világban, valahány generációval régebben, most feszülő, rugalmas inakkal virgonc, tengeri kutyákra vadászott a hím, amíg a nőre – hajh – most van ama hónap elközeledőben, amikor a szerelem teljességében megáldva feküszik bele egy jeges gödörbe, amit forró leheletével mélyít és mohával bélel – aztán betemetteti magát hulló hóval, és a szent gyötrelmek e rejtekéből csak fiataljaival kerül elő megint.

       A leány csendesen ment tovább a rácsfal mentén. A túlsó oldalon a mosómedvét látta a párjával a nyílás felé fordulva gunnyasztani. Az állatasszony itt játékos kedvében volt. Meghempergett magakelletően a porondban, elnyújtott nyakkal a társa felé kúszott, érintette a gerincét lágyan, és oldalt szökött. Valami puha, szinte könnyed báj volt e lompos fenevad enyelgésében, Marianne a szemébe nézett, és megdöbbent a különös, álmatag és fátyolos pillantásától.

       Megint továbbhaladt. Később egy borzketrec elé jutott, és látta a hímet, amint dühös, acsarkodó sírással zavartan és kétségbeesve futkos egyre a retesz valamelyik sarka felé, ahol összezárulni látja a falakat; keskeny, nyugtalan fejével, lapátos mancsaival a túrás, földhányás mozdulatait mímelve, ahogy szűk sziklalyukban keskeny csatornát, biztos és mély tanyát kellene építenie. Ah, gyönyörű, tavaszi láza a tenyészetnek – és hiábavaló, rettenetesen hiábavaló – hisz van lakása, emberkéz ásta odú – kényelmes, védett, veszélytelen –, és nem lesznek gyermekei. E börtönök falai között megállott az idő, mert fel van tartóztatva a faj.

– Mindegy, mindegy! – mormogta félhangon a leány, és lehunyta a szemét. – Ha egyszer meg kell halnom, mit tudok úgyis a többiről, a fajról azután. Csak én élek.

       S az élet nem is volt mély gyökerű benne és erős. A halál gondolata, közelsége, kísértése vele járt minden percben, és megjelent mögötte váratlanul; – hisz apái negyedíziglen oly könnyűnek találták az utat és lágynak a párnát – hogy önként mentek, és lehajtották a fejüket.

       A kert szélére jutott, és belenézett a lehunyó napba. Vérszínű volt. A kőfalon túl, a kültelkek raktárai között robogó gyorsvonat közeledett, és elsurrant a fal tövében. Két lompos, eleven állatka a sünök fajtájából rémülten borzolta fel hosszú, tollformájú, fehér tüskeszálait, olyanná lett, mint két zúzmarás bokor; a szomszédban pedig néhány aranynyúl-fiók zuhant neki messziről, ijedt jajszóval, a rács falának. Évek óta vannak már itt – és mindig félnek a szaladó füstös szörnyetegtől.

       Egészen este lett, és a leány a kert olyan utaira tévedt, ahol még nem járt azelőtt. Az alkalmazottak lakásaitól messzire volt, és nem hallatszott onnét semmi emberi zaj, de a kőfal mögül távoli cigányzene foszlányai ütődtek hozzá zümmögve, szakadozottan, valami nyári vendéglő kioszkjából. A leány hallgatódzott egy percig, aztán gyorsan egy fa mögé húzódott, mert két idegen férfihangot hallott, és a lépések feléje közeledtek az úton. A kert elkésett, siető látogatói lehettek, és Marianne hallotta szavaikat:

– Egyszerű dolog – vitázott az egyik. – Csak a hipnotikus kapcsolat hirtelen megszakadása. De nem tudom: mi okozhatta.

– Csodálatos! – mondta a másik hang. – Hisz te láttad a napokban a mutatványaikat. Gyönyörű kórtani probléma! De ma én előre sejtettem; már az elalvás sem volt tökéletes. Láttam, ahogy közömbös és együgyűen éber nézéssel bámultak, néhánya teljesen eszméleténél volt. A tüzes vas érintésekor kettő, nagyot ugorva, felordított a fájdalom hétköznapi hangján, és kiejtette a kezéből; de a négerek siettek a törökkel, és a zene jobban ösztökélte őket. Mikor aztán az első vércsöpp kihullott, egyszerre megszűnt minden, a hiányosan kikapcsolt tudat – mondod – akkor helyrezökkent. A szegény ördögök egy darabig bambán tartották a kezükben a vágószerszámokat, és ránk meredtek furcsán, segélykérően; akkor eszelős bőgéssel dobtak el mindent a kezükből, és hátat fordítva, mint a megriadt állatok csűrhéjé, úgy rohantak a sátorok felé.

– Azt mondják – okoskodott az előbbi hang egész közelben –, hogy nem is igazi szerzetesek ezek. Szedett-vedett nép, fullajtárok, kocsisok, teherhordók otthon. Úgy tudom: a valódi dervisnél a hit szuggesztiója maga is elég. De így – minden a főnökön múlik; és ha ő, mondjuk, beteg vagy zavart, az égalj miatt talán… ez a főnök egészen érdekes! . . .

       Elhaladtak; már nem hallatszott a szavuk, és a leány mozdulatlan maradt egy ideig a fa tövében. A vérét mintha a torkában érezte volna lüktetni, kezét benyomta a szájába, hogy ne kiáltson, ugrani vagy futni szeretett volna, olyan csodálatos örömet, részeg, mámoros diadalt érzett. Ah, az idegen, a férfi – elveszítette érzékfölötti hatalmát… elveszítette, elveszítette; már nem ura a tűznek és a fájdalomnak – és csak őmiatta egyedül. Újra látta a sápadt arc megdöbbent rezdülését, látta őt megzavarodni és visszavonulni az asszony hatalma előtt. Ó, mennyire szerette, milyen különösen szerette őt e percben.

       Le kellett csillapodnia, tovább sietni, maga sem tudta, hová – és rácsos fakerítések közelébe tévedt. Itt friss szénaillat terjedt el, és a fűevők különös fajtáit jelezték a feliratos táblák. Már sötét volt, de az állatok még neszeltek, mintha nyugtalanította volna őket valami, és az égen apró fellegszárnyak repkedtek egymást keresve. Egy lompos alpacca-kecske hosszan dörzsölte hátát a rácshoz, és eleven szemekkel nézett a leányra. A friss alomban puhán lépkedtek a gazellák, egy jaktehén kérődzött az út felé fordulva, és egy nagyobb, szérűs térség közepén most feküdt le éjszakai álomra a teve. Marianne látta nagy teste homályos foltját a sötétben, amint nehézkes mozdulattal előbb a mellső felét rakta le a földre. Elsietett és megint letért az útról. Az ismeretlen odvak mélyéről még hallotta az alvó vadak halk fészkelődését, aztán a sűrűség kezdődött, és szagos tamarinbokrok csalitja előtt magánosan ült az arab. Talán imádkozott…


                                                                          6.

       Amikor egészen halkan a közelébe lopódzott, és meglátta az arcát, összeremegett törpe, asszonyi gyávasággal. Mert iszonyú volt ez az arc; rút volt, tele zavarral, idegenszerűséggel és gyűlölettel. A leányban megdobbant még egyszer a veszendő józanság, érezte, hogy egyedül van itt, és mindent kockáztat. Már csaknem visszafordult, hogy észrevétlenül elhúzódjék, úgy, amint jött, ám egy pillanat alatt megint hatalmába kerítette túlcsigázott, beteg lényét a veszedelem idegen varázsa, és ő egy lépéssel egészen mellette volt.

       Az arab úgy rezzent fel, mintha csak egyetlen idegszál surranna át a testén. Végigrándult, mereven a leány szemébe nézett, és csapásra emelve tartotta felé csontos, halovány öklét. Marianne nem mozdult előle; csak különös ívezett, szomorú szájával visszamosolygott rá gyöngén, és mint egy laza szirmú, édes mirtuszvirágkelyhet, meghajtotta a fejét… Úgy történt! A pap keze bénultan esett le a padra, és csak félrehúzta tőle a szétterült selyemköntösét, mikor a leány puha, fehér rongyaival, idegen illatával melléje telepedett. Marianne félöntudata ámulva és elismerően élvezte önmagát. Tudta, hogy csodálatos e percben, amint egy sima és delejes szőrű macska játékösztönével hívja ki és hárítja el a legszörnyűbb veszélyeket. Ám, a lelke beleszédült valami csodálatos végzet látásába, amelynek leheletét érezte, és megdöbbent, habár tudta, hogy nem térhet ki előle.

       A férfi dühös, tehetetlen konoksággal fordította félre az arcát, és mindketten körülnéztek. A lombok meg-megsuhogtak mögöttük a keletkező szélben, az orgonafák élesen áthatoló illatuk felhőit küldözték erre, és a fákon túl, a bagoly mesterséges váromladékaiban élet nesze, szárnyak sürgő csapkodása hallatszott. A készülő tavaszi vihar zsibbadt nyugtalansága, feszülő ereje volt a levegőben, és a két ember minden atomja telítődött vele. Majdnem egyszerre történt, hogy megfordították fejüket, és egymás arcába néztek.

– Gyűlöllek, te parázna szemű, idegen asszony, aki elveszed hatalmamat, és álmomban kiszívod erőmet, anélkül hogy érintettelek volna. De te oly csodálatos vagy, mint senki más; nem akarlak kívánni, és nincs okom félni tőled. Mert én szentül élek.

– Asszony vagyok, és te férfi vagy!

       Nem az ajkuk beszélt, hangtalanok voltak. Hisz oly egyszerű és fenséges volt a csatájuk, hogy a szavak fegyverét meg kellett vetniök, vagy oly rejtélyes és benső, hogy megnyilatkozásukra az illő szót még nem találták ki. Valami titokszerű intuíció hatodik érzékével biztosan világítottak bele egymásba, és megértették a forma után tapogató gondolatot is. Néztek.

       Úgy néztek, mint két kicsiny gyermek, akik még sohasem látták egymást. Vagy két messze világrészből idehurcolt állat, amikor legelőször szembekerülnek, és csak egy ketrec rácsa van köztük. Félelem, kíváncsiság és vágyakozás volt a szemükben, és mind a ketten érezték, hogy ami előtt állanak, pokoli erejű örvény, szédítőbb és hatalmasabb a természet egyszerű ösztöneinél, mert arra való, hogy félrevezesse, összezavarja, megtévessze azokat.

       Íme, a tenyészet ereje tiszta és elkülönzött válfajokat akar, és itt valami ellene szegül az ő célzatainak. E nyírott, porzótlan és teljes virágú bokrok, rabbá kényszerített, meddő állatok között egymás felé lobban két eszeveszett kívánság; idegen földek, idegen levegő; rég elszakadt, különvált nemzedékek idegen gyermekeinek szeméből. Kelet sugaras tüze fárasztotta ki az egyiket sok ezer éven át minden hevével, buja és beteg álmaival, vészes, ördögűző, tudatlan tudományával és színpompás bűneivel; a másikat egy beteg gyorsasággal megépült új kultúra nevelte, melynek látása tudatos, képei szürkék, hite önkínzó és bűnei már születéskor méhükben hordják a halált. Ám – a természet, hozsánna néked! Mert a te akaratod teljesül, és önmagad ellenében is hatalmas vagy! Mert te akarod itt elfojtani a folytatást, mert nem engeded, hogy tovább tenyésszen e túltenyésztett faj, egymásba fojtod sarjaikat, melyek olyanok, mint a színes üveg alatt érlelt gyümölcsök íze. Ejh! – Tehát hozsánna!

       A két sápadt arc észrevétlenül süllyedt egymáshoz közelebb, egyre közelebb, csaknem érintkeztek, és a szemek bogara kitágulva, eszelősen megcsillant.

       A leányban még egyszer, egy pillanatra helyreállt az értelem világossága, és egyúttal különös hűvösséget érzett. „Minden titok zára egy – hallotta bensejében a hangot –, a rejtett istenkép fátyola mögött nincs semmi, semmi, és csak az el nem élt élmények jelentenek valamit.”

       Lassan felállt, és lesiklott fehér kendője után akart hajolni – talán hogy tovább menjen –, ám az arab is felemelkedett helyéről, és egy fatörzsnek dőlve, keresztbe fonta a karját. Marianne nem láthatta jól az arcát, árnyékban volt; és a rejtély, a férfi lelkének ismeretlen képe e pillanatban újból megzavarta. Úgy érezte, hogy ha akarna, most még békén elmehetne útjára. Ám akkor sohasem tudna meg valamit, amit tudni akar. És valami elmaradna, ami kell, hogy ma teljesüljön.

       Egy lépést tett felé, és előtte állt megint. Akkor egy hangot hallott – az elsőt; – valami elkínzott őrjöngő és vérszomjas hörgés volt, mint bősz és elszánt felordítása a vadnak, amit halálra sebeztek. A férfi az árnyék sűrűjében nem mozdult, és a leány félig azt hitte, hogy csak hallucinált. Ám, a pillanat rémülete megint arcába kergette a vérét, és beidegzette agyát valami őrületesen vakmerő, végső kockavetésre. Lassan, fokonként előbbre hajolt fehér boszorkaarcával, villogó agátszemével a férfi mozdulatlan arca felé, forró selyem ajkszéleivel végigtapogatta, már csaknem érintette a megvonagló, összeszorított száját, aztán egy nagyon halk, éles és rövid kacajjal visszahúzta megint…

       Ebben a percben a vállán érezte a két erős, szikár csontú, sárga kezet. Fájt. Lehunyta szemét, és megringatódzott egy percre a veszedelem mámorában, mígnem érezte, hogy derékon fogják és iramodva, meg-megcsukló futással vonszolják tova. Lábai a földet seperték, és hosszú, fehér ruhája megakadt, végigtépődött az ágakon és fatörzseken. Egyszer még a férfi arcába nézett a leány. Már kiértek a sűrűből, Látta, hogy az ajka szétnyílt, a szemében a téboly villáma lobog. Még hallotta a csukló lihegését, amint futott vele… azután behunyta a szemét és elmosolyodott… A sirályok megint kiáltottak élesen, mint az elmerülő hajó utasai a jeges fjordok közt. Pedig csend volt. A vízimadarak tavának sása zizegett, és az égen egymásra találva hömpölygették nagy, sötét gomolyagtestüket a fellegek. A nyugati felén, halvány előőrsképp átlobogott az első, távoli villám fénye.

       Egy fiatal öntözőlegény, a kerthez tartozó ember, jött fütyörészve a madárház felől, ahol egy etetőleány ma engedte először megcsókolni magát. A tóhoz közeledve, megállt egy percre, mert mintha csobbanást hallott volna, mely nem volt nagyon hangos, és – valami gyönge asszonyi kiáltást, de nem tudott megbizonyosodni: segélyért volt-e vagy inkább a mámor önfeledt sikolyához hasonlított. A legény tűnődve állt egy ideig, aztán megkerülte az apró nádas sűrűjét, és benézett a tópart felé. Az arab főnököt látta ott; egyedül volt, az arca mozdulatlan, borzasztóan eltorzult és viaszszínű – és mélyen hajolt a víz színe fölé. A köntöse egészen nedves volt, és – igen jól látta – a fél karja lenn a víz alatt reszkető merev szorítással tartott fogva valamit – vagy valakit…

       A fiatal kertész – maga sem tudta, miért – eszeveszett rémülettel futott vissza, mint aki lidércet lát. Egy darabig lelkendezve rohant, aztán elszégyellte magát, megállt és gondolkozni kezdett. A sűrűben, egy kerti pad mellett, a földön valami fehérséget látott; utána hajolt, és ijedten nézte egy darabig. Megismerte. Az igazgató úrnál való kisasszonynak rojtos, puha himalaya-kendője volt.

       Félősen, idegenül szorította nagy, barna markába, és most már vágtatva indult vele a kert útjain és a bokrok között az igazgató villája felé.

       Szorongó csendesség volt a ház körül, talán keresni indultak, valamennyi ablakot tárva hagyták, és künn, a terasz asztalán, nagyokat lobbanva, a vihar szelével küszködve, magányosan égett egy lámpa.