Tavaszi ének (Kis János)
szerző: Kis János
A hó elolvadott, a föld
Virágot, füveket
Terem, s a fák hajtnak fris zöld
Szinű leveleket;
Zavarosan nem zúgnak már
Hegyek folyamai,
Minden patak partok közt jár,
És tűkrök habjai.
Mi van itt alatt végtelen,
Az évnek négy szaka
Szóljon, s az egymást szüntelen
Váltó nap s éjszaka.
De a rét millyen taval volt,
Hamar im ollyan lesz:
Az ember ha egyszer megholt,
Örökre bucsut vesz.
S nem látjuk-e minden napon
(A példa számtalan!)
Mint metszi, mit Atropos fon,
Lachesis untalan?
Bizonytalan hol a határ,
Bizonyos a halál:
Melly kába, ki fő jót itt vár,
S habon nyugtot talál!
Csak álom, melly gyakor bút szül
A mit itt szeretünk,
S mint a kilőtt nyil úgy repül
Mulékony életünk:
Ti vagytok égi táborok
Dicső hajlékai,
Csak tí a fáradt vándorok
Enyhítő tárgyai.
Mig én is hát ez idegen
S vad tájon bujdosom,
Rokon lelkektül ridegen
S nincs nyomos városom:
Feléd kinyujtom kezemet
Mennyei szent honom,
Hol készen várja lelkemet
Állandó vagyonom.
Ki ád? ki? gyorsan repülő
Erős sasszárnyakat?
Ki gyujt gyakran hidegülő
Szivemben lángokat?
O, nem, hiúság fészke már
Nem lészen kebelem,
Remény szárnyán lelkem ott jár
Hol örököm lelem.