Tavasz
Tavasz a drágám, és én szeretem.
Ő az eső, a nap.
Így szól kereken:
- Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
- Unalmas nóta - mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
- Kártyázzunk, édes?
- Ó, csak azt ne.
- Mit?
- Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
- Énnekem is.
- Ne túlozz, édesem.
- De - szólok én - mást nem mondtál
te sem.
Itt közbevág:
- S miért szép teneked?
- Először is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
- De oly csodás, aranyló
a sárga.
- Az - hagyom rá.
- Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
- Ne haragudj rám, szívem.
- Megbocsátok.
Máskor:
- Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
Erre a kocsit
már fölajánlom néki.
Ő meg kesergőn:
- Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdőn.
Felöltözünk, megyünk.
Ő meg kacsintó
szeszéllyel kérdezi:
- Hát hol a hintó?
- De te gyalog akartál.
- Ostoba.
Ilyen hideg időben? Most? Soha.
Befogatok.
- Itt a kocsi.
- Miért?
- Hát hogy kimenjünk rajta.
- Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyü szélbe meghűtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
- Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétől.
- Hát ez meg mi volt! -
Ijedve kérdem.
- Semmi - és sikolt -
csókolj meg, és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
Én szólok:
- Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Ő a borús és fényes április.