Tavasz

A Wikiforrásból
Tavasz
szerző: Victor Hugo, fordító: Kosztolányi Dezső

Tavasz a drágám, és én szeretem.
Ő az eső, a nap.
    Így szól kereken:
- Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
    Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
    - Unalmas nóta - mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
- Kártyázzunk, édes?
    - Ó, csak azt ne.
    - Mit?
- Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
- Énnekem is.
    - Ne túlozz, édesem.
- De - szólok én - mást nem mondtál
    te sem.
Itt közbevág:
    - S miért szép teneked?
- Először is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
    - De oly csodás, aranyló
a sárga.
- Az - hagyom rá.
    - Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
- Ne haragudj rám, szívem.
    - Megbocsátok.
Máskor:
- Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idő van.
    Erre a kocsit
már fölajánlom néki.
    Ő meg kesergőn:
- Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdőn.
Felöltözünk, megyünk.
    Ő meg kacsintó
szeszéllyel kérdezi:
    - Hát hol a hintó?
- De te gyalog akartál.
    - Ostoba.
Ilyen hideg időben? Most? Soha.
Befogatok.
- Itt a kocsi.
    - Miért?
- Hát hogy kimenjünk rajta.
    - Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyü szélbe meghűtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
- Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
    Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétől.
    - Hát ez meg mi volt! -
Ijedve kérdem.
    - Semmi - és sikolt -
csókolj meg, és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
    Én szólok:
    - Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Ő a borús és fényes április.