Tartóztatás
szerző: Batsányi János
Baróti Szabó Dávidhoz
Nec committet, ut, vindicando sibi
contumeliam factam, honorem
habeat ei, qui fecit.
SENECA
I.
Hogyhogy, barátom! hát felelnél őneki?
Oly gyáva féllel perlenél? s a nép előtt?
Nem látd-e, hogy csak azt akarja? hogy csak az
Mesterkedése célja s egy legfőbb oka?
Hogy azért agyarkodik, s azért tör úgy reád?
Ne, ó barátom! meg ne tiszteld így soha. -
Ha most, követvén haragod első bús hevét,
Magad felejtve perbe szállanál vele;
Ha most (Minerva ellenére) tetőled ily
Becsűletet nyerhetne: Mit nem tenne majd
E nyughatatlan, hetyke, furcsa kis vitéz?
Mit mondanának érdemes bajtársaink?
S mit vélne minden más tudós és bölcs magyar,
Látván, hogy ezt ma szóra méltóztathatod,
Holott az első hely miatt irígykedő
S önnönmagát felhőkbe felmagasztaló
Gőgös poéta gúnyolásit a minap
Fel sem vevéd; sőt durva, mocskos fegyverét,
Rozsdás sisakját, s homlokán csúf szarvait
Mosolygva nézvén, rajta szánakodhatál?
Távúl örökre tőled, az, távúl legyen
Hogy véle perbe szállj; hogy egy Vadócival
Te bajra kelj! Ám lássa: gyújtsa fel Buda
Várát, ha hírre vágy; ha büszkeség szele
Csapván meg az agyát, nem találja már helyét,
S új Empedoklesként valóban veszni tért.
Úgy teheti híressé magát; és úgy lehet
Oly halhatatlan, mint - ama bolond, ki fel-
Égette hajdan szűz Diána templomát.
II.
Quaenam te mala mens, miselle Ravide,
Agit praecipitem in meos iambos?
CATULLUS
Látod, mikép fenekedik ellenem is? mikép
Vizsgálja, kémli tetteim? mint túr, kotor,
Ás vés utánam? Mint hazudja, hirdeti
Százféle gáncsaim? mikép aláz, mikép
Szidalmaz, átkoz, ingerel szünetlenül?
S ha messze meglát, mint kerül, siet, szalad?
S bekóborolván lakhelyünk egész körét,
És csapva csapván a levet mindenfelé,
Miképpen arcátlankodik? mint cimborál,
S keresve mint keres hasonló társakat?
Hiába mind! Nem boldogulhat énvelem,
Bármint csevegjen, s mocskolódjék, hallgatok;
S előbbre ballagván szokott ösvényemen,
E veszni-tért, irígy, kevély emberke vak
Dühét, erőtlen átkait fel sem veszem,
S őt mindezért haragomra nem méltóztatom.
Miért vesződnénk, mit civódnánk mí vele?
Isméri már az egész vidék, isméri jól
Még a tanúló gyermek is csapodár szavát;
S ismérik őtet nemsokára voltaként
Majd mások is, - főképp azok, kiket ma még
Temjénje kölcsön tékozolt ál füstivel
Vakítva csal, s véletlenül majd vízre visz,
De szomjan elbocsát, s belőlök csúfot űz.
Hadd szidjon ő bízvást s gyalázzon engemet,
S kövesse nyilván szíve mérges ösztönét:
Nem tudja, mit cselekszik így, a balgatag;
Nem tudja, hogy dicséretétől tartok én.
(Mellyel valóban szerfelett megbántana,
S tán engem is bosszúra kénszerítene!)
Attól azonban, hogyha mit remélhetek,
Megment, remélem, mind magyar természetem,
S hazám javára tett saját szolgálatom,
Mind jó barátim s vélem egy pályán futó,
Egy tárgyra néző társaim dicső neve; -
Melynek naponként terjedő fényét az ily
Kaján bagolynak pislogó kancsal szeme
Hazánk derűlő kék egén nem tűrheti.
III.
Utile proposuit nobis exemplar Ulyssem.
HORATIUS
Hogy rajta bosszúd állhatod, kitöltheted,
Hogy veszni fog, - bizony dolog. De mit nyerend
Azzal neved, ha ily kis ellenségedet
Egyszerre semmivé teszed? Mit nyerhetett,
S mit nyert az ív és lant hatalmas istene,
(Bocsássa meg, hogy kérdezem!) mit nyerhetett
Apolló Marsyás lenyúzott bőrivel?
Bátran kimondván, amit érzek: én ugyan
E győzedelmet, e kegyetlen büntetést
Istenhez illő szép s jeles dolog gyanánt
Nem nézhetem, sohasem csudálhatom. De ők
Lássák, miért mit tesznek, a nagy istenek;
Kiknek, tudom, mely tisztelettel tartozunk.
Legjobb talán, ha ember embertől tanul;
Legjobb, ha példát mí halandó férfiak
Az embereknek hű vezéritől veszünk.
Nézd, mit cselekszik ott ama görög király,
Kit, mint az ész s tapasztalás hív tűkörét,
Úgy ád előnkbe gyakran a bölcs régiség.
Nézd, mit cselekszik ott ez a dicső király;
A görbe, sanda, rút, merész rágalmazót
Garázda fecsegései miatt mint bünteti.
Nem száll ki síkra vele, nem is perel: hanem
Egy-két igaz szót mondva, mellyel becstelen
Tettit szemére hányja, csakhamar - kemény
Pálcája végivel helyére ülteti.
Pityergve morgolódik a gonosz: de bár-
Mint sír, zokog, dúl-fúl, nyög és bosszonkodik -
Nem szánja senki; sőt kacagják mindenek,
S egy szívvel és szájjal dicsérvén a királyt,
Vidulva folytatják tanácskozásokat:
Mikép lehetne Trója régen vítt falát
Megvenni, s látni még saját hazájokat? -
E bölcs vezért kövessed, ó nagyérdemű
Költő! hazai nyelvünknek áldott bajnoka!
Kit minden épeszű magyar tisztel, becsül,
S örömmel emlegetni fog mindenha majd
Még a jövendőbéli századokban is!
IV.
Liber in adversos hostes stringatu iambus!
OVIDIUS
Ám légyen úgy! Ha már eszére nem jöhet,
Ha semmiképpen nem szünik bosszontani,
S nem tűrheted te már tovább e sült-agyú
Cinkos fiúnak vad szeleskedéseit,
Otromba váddal terhelő szidalmait,
És mindezeknél mocskosabb dicséretit:
Fogjad hatalmas tolladat! s rajzold le jól
Talpig tetétől. Hadd tekintsen képire,
Hadd lássa, mely rút az; s legyen másoknak is
Példás ijesztő váz gyanánt, hazánk alig
Serdülhető kertében. (A melynek, tudod,
Az illyen ég-átkozta házi tolvajok
Legtöbbet ártanak!) Ha van pofája még,
S egészlen el nem tünt szemérme: megpirul,
S elundorodván képitől, magába tér.[1]
Ha pedig irígy dühébe fúlva meggebed:
Akkor te nyúgodalmasan dolgozhatol;
És minden ily patvarkodónak köz-neve,
Félelme, csúfja lészen a Vadóci név,
Melyet, mihelyt fülébe zúg, irtózva hall -
Sietve távozván ezen berek tilos
Vidékitől az elhagyott mocsár felé,
S ott, a világos éj kegyes szép asszonyát
Váltig rekegve csúfoló békák között,
(Kik hajdan ily gonosz bohók lehettenek!)
Titokban átkozódva vádolván magát,
Hogy míg eszén volt, elkerülni nem tudá.
V.
Sunt certi denique fines.
HORATIUS
Azt tartom én: hogy az ily veszett indúlatú
Csalárd kis ellenséget, a míg csak lehet,
(S az a tekintet és figyelmes szorgalom,
Mellyel magunknak tartozunk, megengedi),
Mély megvetéssel nézni, s kába tetteit
Szemlélve, fel sem venni, - szép s dicséretes;
De tőle mindent tűrni, s rajta semmikép
Bosszút nem állni, - gyáva s illetlen dolog.
Mert a hamis vád s csalfa hír könnyen hitelt,
A rossz, garázda nyelv pedig követőt talál,
S gyakorta helyrehozhatatlan kárt okoz.
(Főkép, ha kit már úgyis álnok cimborák
S kevély vad üldözők gonosz hatalma nyom,
S nyelvét lekötve hallgatásra kénszerít.)
Mindenben illő célt s határt kell tartanunk.