Tanulmányfejek
szerző: Bródy Sándor
Legnyomorultabbnak azon a napon éreztem magam - egész életemben - a mikor egy novellát kellett volna irnom és nem tudtam.
Ez a «kell» nem volt a közönséges kényszerek közül való, majdnem életkérdés volt, hogy öt-hat lapot tele irjak valamely fabulával és egész napi kinlódás után sem tudtam többre vinni eldobott első lapoknál, a melyek legtöbbén csak ez az irás állott: «... elbeszélés, irta: ...»
Tárgyaim is voltak pedig; sőt nyolcz-tiz téma közül válogathattam volna. Boldogtalan herczegkisasszonyok és boldog napszámoslányokról történetek jártak az eszembe. Nagy szerelmek, izzó szenvedélyek, a mint mozgatják az embereket: világosan láttam. Előszedegettem régi és uj keletű feldolgozatlan meséimet, a melyek elgondolása kész volt, papirra vetése most: - egyszerüen lehetetlen.
Mit bánom én herczegkisasszonyok boldogtalanságát, groteszk öröme buta málterhordó lánynak mit érdekel engem! Emberek szenvedélye, forró nagy szerelme: milyen kicsinyes, üres, hazudott, vagy legjobb esetben vad és állati most nekem. A mi belőlük megérint: kiáradó füstjök nehéz és kellemetlen; szabadulni vágyom szürke felhőik közül.
De hová? Ezen a napon az élet és annak tükrözése: a művészet, szinte ilyen nyomasztó, kellemetlen és érdektelen füstfelleg az én elkínzott agyamnak. Élet, halál, szerelem, gyűlölség és bosszúvágy, mindenféle ambiczió és minden szeretet, mindaz a mi fentartja és tovább mozgatja a világot: szürke felhő, a mely rámborúl, elfogja az én látóhatáromat, alakul, mozog körülöttem, alakot vált, oszlik, szakadoz, eltűnik.
Semmi az egész. Valami ismeretlen nagy, de gyerekes hatalom, gyerekes játék: kaleidoszkop; unalmas, mert mindig más és mindig ugyanaz.
Aludjunk inkább.
Lefeküdtem a diványra, este lett; behunytam a szemeimet s azokra a dolgokra gondoltam, a melyekről tudom, hogy nekem kellemesek, az én édes lányomra, anyámra, egy regényre, a melyhez nem rég fogtam tűzzel és reménykedéssel, de e gondolatoknak édes lépje mintha elfogyott volna, érdeklődésem megfogni nem tudta egyik sem.
Nem éreztem semmiféle fájdalmat s mégis végtelenül nyomorultnak éreztem magam. Halványan élt bennem bár a tudat, hogy van valami szerencsém az életben, mely épp a válságos pillanatokban mindig segítségemre jön.
A véletlen most is megjött, de csak későn, a tiz órai vonattal. Egy barátom, az aszódi javítóintézet első családfője, a legtökéletesebb tanító, a kit életemben ismertem. Juhász Istvánnak hivták, s az első pillanatban sehogysem akartam ő benne üdvözölni azt a - véletlent.
Fel sem keltem a díványról, azt mondtam, hogy beteg vagyok.
- Na csak maradj, egy óra mulva ugy is tovább megyek, ki a vasúthoz, áttettek a kolozsvári javítóhoz, aligazgatónak.
Abban a lélekállapotban is észrevettem, hogy kedvetlenül fogadja előrehaladását. Szegény ember, vagy boldog ember! Ezt még érdeklik a bűnök és az emberi szenvedések, még izgatják a problémák, melyek épp ezer milliószor ismétlődnek és ő épp az ezredik millió, aki elég ostoba foglalkozni a megfejthetetlennel s azzal, a mi a megfejtésre sem érdemes. Sajnálja a bűnös gyermekeit, kik nagy és érdekes pszihologiai kérdések az ő szemében, voltaképen pedig virgácsolni való gazficzkók.
István «családfő» belevágott e gondolatmenetbe:
- Vigye az ördög az ilyen avangeállást, jobb szerettem volna maradni.
- Kevesebb fizetésért?
- Ingyért is... Volt egy, azaz két tanulmányfejem! Milyen fejek, semmi alkati eltérés, de milyen koponyák!
- Alakra; alma vagy körte?
- Katlan, melyben izzó parázs serczeg.
- Jer, égess meg vele: de tűz legyen; csak tudnál valami rettenetest, olyant, a mi megborzongat. Valami iszonyút, csak semmi analizis, utálom, tettem én is, de látom, hogy hazugság. Kidoblak, ha te is beállsz az újkori haruspexek közé. A bélből jósolni...
- Ne gorombáskodjál, tedd arrább a lábad, adj egy kis helyet.
I.
- Nem olyan nagy dolog az egész, egy fiúról van szó, a ki mindössze tizennégy éves és mégis elviselhetetlen számára az élet, mert tudja, hogy anyja megcsalja az apját.
- Hát ez az egész? Egy közönséges házasságtörés, egy tacskó Hamlet?
- A körülményekben van némi érdek. A fiú egy, pesti tanár fia, kitűnően nevelték, értelmi ereje elsőrangú, azért került a javítóintézetbe, mert atyja nem tűrhette tovább brutalitását.
Anyjával úgy bánt, mint egy cseléddel. Nem akart neki kezet csókolni, nem lehetett rábírni, hogy vele az utczára menjen. Ha anyja tálalta ki ebédjét, otthagyta, nem evett. Néha egész hónapon át nem váltott véle szót; egy alkalommal, este, minden szóváltás nélkül hozzá akarta vágni a petroleumos lámpát. Néha nagy szorgalommal, kitűnő sikerrel tanult, olykor meg elcsavarogta az iskolát.
Egyszer minden szó nélkül beállt valami erzsébetvárosi dobozkészítőhez inasnak, két hétig nem leltek rá, végre is az utczán fogták el. Ütötték, verték, kínozták, - hiába. Ilyenkor mindig kiszökött a teherpályaudvar környékére az árúraktárak közé, leginkább a tarjáni bányák rakodójában bújt meg és napszámosok, szeneskocsisok, zsemlyéskofák kegyelméből élt.
Mint javíthatatlan rossz, romlott fiút beadták a javító-intézetünkbe, a hol annyi elvetemült szegény fiú van, de még több romlott nagyúri gyerek.
Az első héten, a mikor megjön a javítandó, - tudod - magánzárkában tartja a házi-rend. Itt megkapja az egyptomi szembetegséget és a lelkét megvizsgálja az igazgató, ha a konyhakertészet után ideje marad. A rossz fiú mind a két bajon könnyen túlesik és belekerül a családba, a hol dologra és tanulásra fogják, annyi dologra és annyi tanulásra, hogy lélegzeni se marad ideje, nemhogy a rosszaságra.
A fiút az igazgató helyett én vettem vizsgálat, helyesebben vallatás alá. Nem tudtam tőle meg mit is. Rossz, mert rossz, nem fog rossz lenni, igéri. Itt jobb, mint otthon.
Végre is - elismerem, szabályellenesen - bevettem az első családba, a hol én voltam a fő, s a hol csak a «javult» fiúknak volna helye. De nagyon megtetszett nekem ez a szép, kreolszínű, választékos modorú úri gyerek. Fognak tőle tanulni.
Mindjárt a második héten folyton velem volt, egy szobában hált velem, az ágya közel volt az én függönyös ágyamhoz; a honnan láthattam őt és az egész családot folyton.
Egy fiú mellé fektettem, a kivel bizonyosan nem fog barátságot kötni. Valami különösen durva, de tiszta tipusu kun parasztfiú mellé. A fajtáját azt lehetett látni rajta, de hogyan hivják, kik a szülei, mi a neve, kik a hozzátartozói, azt nem tudta senki. Sem a Kunság, sem az egész ország nem vállalta. Sem a születési helye, sem az illetőségi helye nem volt kitöltve az intézet főkönyvében. Nevet itt adtunk neki, lehető legszegényesebbet s egyszersmind tisztára királyit. Csak keresztnevet, ezt, hogy: János.
Jánosban a rabló kunok félezredéve élt vad romantikája nyult ki. Kilenczéves korában fogták el először Jászberény körül. Ott gyerekekből rablóbandát alakított és a hóstyai iskolából elcsalta az egyik első eminenst - a bandába alkapitánynak. A város gyermekei között olyan riadalmat okozott, mint II. Endre keresztesháboruba induló gyerekhada.
A pandurok kezéből elszökött és télviz idején, gyalog, tizedik évében neki indult a fővárosnak. A lábai lefagytak, a füle megfagyott, alig tudott járni s a második napon beállott egy tolvajbandába. De a banda üzérszelleme bántotta; feladta társait, valamelyik járásbiróság börtönébe került, majd kegyelem révén valami szeretetházba. Onnan elcsalt négy árvagyereket és Kis-Kunság valamelyik községében ütötte fel tanyáját. A dohányos községben annak törvényei szerint élt: meglopta és megverte a finánczokat...
Ezzel az én uri gyerekem bizonynyal nem fog megbarátkozni. Örömmel láttam, hogy csakugyan nem.
Öt vagy hat napig nem igen felelt a kérdéseire. Egyszer azonban - éppen álmatlan éjszakám volt - hallottam, a mint mind a kettő mozgolódik ágyán.
- Kinek a fia vagy te? szólalt meg susogva az úri fiu.
A kunok ivadéka egyszerüen, durván azt mondta:
- Tudja az Isten.
- Hát nincs anyád?
- Nincsen.
- Akkor jó neked.
Elhallgattak. Majd megszólalt a paraszt fiu.
- Borsodban a Bükk alján barlangok vannak, gyönyörű lakás esik ott. Az erdőben ennivaló mogyoró van és som. Jaj de éhes vagyok!
- Miért van maga itt? - szólott némi szünet után a másik.
- Nem akartam juhturós galuskát enni! - válaszolt a parasztfiu és egy kissé nevetett. - Hát maga?
- Beadott az anyám.
- Miért?
Hosszú szünet következett, majdnem egy negyedórás. Azt hittem, már nem is válaszol. De egyszerre csak megszólalt tompán, csendesen:
- Mert megcsalja az apámat.
Hajnal felé volt, a gyerekek most aludtak a legmélyebben, bár a nagy ablakon által föntről kezdve lefelé egyre terjedt be a világosság. Egy egész sor bűnös fiunak megaranyozta fejét a hajnali napsugár. Némely ágyak még egészen sötétek voltak. Olyan fantasztikus ez a hálóterem! Csupa ellentét: aranyragyogású világosság és koromsötét hálófülkék. Gyermek és bűn.
- Oh te, te, - szóltam közbe kelletlenül, - mindez csak látszik, de hogy van tovább?
II.
- Az úri fiú szorgalmas volt, jól viselte magát, pompásan tanult - többet tud, mint a többi - az asztalosmesterségre fogtam, abban is ügyeskedett, mégis egyre fogyott.
Az első negyedév végén olyan sovány volt, mint egy finom agár. Mi lelte?
Rájöttem, alig evett. A János nagyétű volt s annak adta - titokban - minden ételét. Ugyszólván csak kenyérrel élt.
Megbüntettem mindakettőt s elfektettem őket egymás mellől. Megesett azért egyszer, hogy a mint éjjel felébredve, hirtelen megvizsgáltam a hálótermet: egymás közelében találtam őket.
Ideje volt már, hogy a kun gyerek kikerüljön innen. A büntetése letelt, helyben is szükség volt, a megjavulásában se lehetett reménykedni: az igazgató kiadta Budapestre egy fegyverkovácshoz inasnak. Mikor elment az intézetből, nem is engedtem, hogy búcsúzkodjék az önfeláldozó pajtástól.
Egyszerre csak nem látták egymást. Az úri fiú bizonynyal azt hitte: el van zárva, de később megtudhatta, hogy elment, mert éjjelenkint hallottam elfolytott sírását.
Két-három hónapig folyton bánkódott utána. Egyszerre azonban, mintha csak elvágták volna szomoruságát: vidám lett és kezes, mint a bárány. Olyan jól és intelligensen viselte magát, hogy gyakran kérdeztem magamtól, mért van ez itt. Őt is megkérdtem nehányszor.
- Beadott az anyám - mindig ezt felelte: az anyám adott be, mert rossz és engedetlen voltam vele. Nem leszek többé az, soha többé, megcsókolom a kezét, szinházba is elmegyek vele, csak haza ereszszenek.
Már egy éve volt itt a gyermekek börtönében; megszántam, biztam is, hogy megokosodott, beletörődik a helyzetbe s belátja: ilyen a világ...
Az igazgató irt a fiú apjának, az eljött érte, hazavitte.
... Mért ment haza a kis morálhős? egy kissé érdekelni kezdett a dolog.
De a «családfő» nem akart addig tovább beszélni, mig el nem oltom a lámpát, a szemét sértette a fény és - ugymond - jobban esik sötétben beszélni.
III.
Az elmult héten visszakerült a «megjavult».
Nem családja, hanem a biróság küldte ide. Hogyan, miért, - el fogom mondani. Vagy nincs is rá szükség, lemásoltam magamnak a jogerős itéletet. Ott van a kufferomban, az irások közt, felül. Mégis talán elmondom.
Igy történt:
Az anyja nem győzött betelni a fiával, olyan jó volt az. Mintha megbánta volna a multat, hizelgett neki és anyuskámnak nevezte. Mindenhová utána akart menni, ugy, hogy erővel kellett az anyának leráznia a nyakáról.
Valamelyik délután még könyekre is fakadt, mert nem akarta anyja magával vinni.
- Majd én haza hozom, a mit vásárolsz, vigy el! - könyörgött neki.
- Ugyan vidd el! - szólt az apja.
- Marad!
Összeharapta ajkát, elfojtotta sirását és hallgatott.
De alig lépett ki a szobából édes anyja, utána suhant. Utána mindenütt a városban; észrevétlenül, messziről, de szem elől el nem tévesztve, folyton követte. És az, mintha csak érezte volna, hogy valaki üldözi: szinte futott előre.
Beértek a belvárosba. Valamelyik utczasarkon megállt az asszony: valamin gondolkodott, valami útat kereshetett. A fiu is megállott. De aztán hirtelen, még nagyobb sietséggel, mint előbb, mindketten kicsaptak a Dunához. Az anya elől, a fiu hátul.
Az alsó Dunasor egy kis háza előtt megint megállt a kifáradt asszony, a kivel akkor találkozott egy ismerőse. Az látta és megjegyezte később, hogy sűrű fátyla egészen vizes volt ajka helyén; lázasnak kellett lennie.
A fiu nagy messziségről látta meg, hová ment be anyja. A házban nem volt egész bizonyos...
IV.
A «családfő» olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy már másoknak is beszélte. Lassan vontatva, haszontalan körülményességgel. Hideg borzalom fogta el szivemet, agyamat égő kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd sorját, felugrottam:
- Nos, megölte?
- Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé... Az asszony mindjárt meghalt, két lövés érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.
- És a férj?
- Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga jelentette fel fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát nem küldhető se fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni. Megesküdött: nem fogja látni többé.
- Hát még nem is sejt semmit?
- Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott semmit, csak ezt: «megöltem, haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, - annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?
- És a háziak?
- Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon - öreg kisasszony - egyedül lakott. Csak egy öreg, mulya házmestere.
De én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek el véle; javítok valamit a fiu helyzetén, letörölhetem róla gyilkosság bélyegét?
Új szivet, új emlékezést, a régi helyébe, ha adhatnék neki!
Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam. Csendes mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitó-intézetben lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová...
De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen ivadékával, a fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk, sovány, megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt fényben.
Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.