Tanítás

Tanítás szerző: Cholnoky Viktor

       Hogy az augusztusi alkonyat kezd idétlenül borulni rá a városra, s a fény heve megcsökken, itt-ott a levegőben megcsillan a délibáb ellentéte, a fehéres, színeket elmosó nyirok, amely mintegy messze kengyelfutója az ősz párázatának: hej, hány nyelven nem csendül meg az ősi idézet, a közhellyé lapított ázatag ötlet, a megegyezéses hazugságok egyik legnagyobbja: quem di odere.

       A szegény, elgyötrött pedagógusok végét látva két vagy harmadfél hónapi rekreációjuknak, búsan pakolnak, s térnek haza a fővárosba, hogy elkezdjenek vesződni újra a minden emberi foglalkozás leggyűlöletesebb, legellenszenvesebb, legvisszataszítóbb szubsztrátumával: a gyermekkel. S epekedve gondolnak más foglalkozáságakra, talán megirigylik még a fogházfelügyelőt s a katonatisztet is, hisz az egyiknek csak gazemberekkel, a másiknak borjúnál baromabb rekrutákkal van dolga, neki meg - gyermekekkel.

       Gyermekkel. Akinek a hangját hallani vigasztalódás, az arcát végigsimítani üdülés és megifjúhodás, a szemébe nézni megtisztulás, az egész mivoltával foglalkozni pedig megértése a humanizmus nagy gondolatának: nem magunkért vagyunk, hanem egymásért, mint egy-egy szeme a nagy láncnak, amelynek emberiség a neve. Azt hiszem, embert szeretni nem is tud igazán az, aki nem a saját fiában szerette meg, nem annak a lelkén keresztül látja meg új perspektívában ezt a széles, de nem sivár életet.

       És mégis: akit az istenek gyűlölnek, gyermeknevelővé teszik. Alig van professzor, aki ne vallaná e mondás igazságát, mégpedig nem csupán az általános önfoglalkozásgyűlölés kifolyásaképpen, hanem valami bensőbb ösztönből is, jobban érezve a maga foglalkozása terhét, mint akár a falusi körorvos vagy az újságíró, hogy a két legnyomorultabb páriáját említsem fel az ésszel dolgozó rabszolgák sok kategóriájának. Eltagadhatatlan, hogy a tanító jobban érzi és sínyli a maga kenyérkeresete terhét, mint akárki más, s kétségtelen, hogy nagyobb is a terhe, mert bár neki kijár még a falusi iskolában is az, ami a csinn-ben egyébként csak a - gondolom - hetedik rangosztálytól felfelé valóknak, a kéthónapi vakáció, mégis már a törvény is korábban rokkantnak tekinti őket; tíz teljes évet enged nekik a többihez mérten a nyugalompénz teljes élvezéséig. Vagyis a quem di odere hivatalosan is kodifikálva van; azok is, akiknek dolga az emberiség sorsának az intézése, elismerik, hogy a tanítás kínosabb minden más foglalkozásnál, hogy a tanító homlokáról rövidebb idő alatt csordul alá az a verítékmennyiség, amiből a hivatalos gondviselés aztán párnát vet a fejnek, amelynek - késő már a pihenés.

       Ezt a dolgot így fennálló tényként könnyen hajlandók vagyunk igazságnak elfogadni, s bizonyára nem a tanítók iránt érzett kajánság vezeti azt az elmét sem, hanem csupán a fürkészés vágya, amelyik gondolkozóba esik ezen a kérdésen, s az okát is keresi annak, hogy miért nehezebb a tanító pályája, mint más emberé? Hogy igaz-e a quem di odere, vagy nem? S ha igaz, miért igaz, ha pedig nem igaz, miért van úgy belecsökönyösödve mindnyájunk tudatába?

       Talán nem balgán hiszem, ha azt hiszem, hogy mind e kérdések szétkülönítője és rendezője, hogy úgy mondjam, vízválasztója nem szélesebb csapás, mint amelyen elbandukolhat egy ártatlan s öntudatlan - szójáték.

       A dolognak csak annyi a bökkenője, hogy hogyan fordítjuk le magyarra ezt a szót: paedagogus.

       Megszólal az udvaron a kintorna, s a negyedfél éves fiam lelkendezve rohan be a folyosóról, s örvendve újságolja: „Apa, itt a verkli!” Örvend, mert tudja, hogy itt a verkli, s örvend, mert tudathatja velem ezt a tudását. Mert az ösztönös gyönyörűségek, a legprimordiálisabb örömök közé tartozik az emberi agyvelőben az, hogy megtudhat valamit, s az, ha a tudását továbbadhatja. A tudásközlés elementáris erejű s minden emberben benn lakó vágya egyike a leghatalmasabb oszlopoknak, amelyeken a társadalom nyugszik. A kultúrának, a civilizációnak a megindítója és megmagyarázója ez, a titka annak, hogy adott időben nagy embercsoportok együtt és egyetemesen tudnak érezni, gondolkozni és cselekedni.

       A tanítás vágya az eszünk megnyilatkozásától kezdve egész az agyunk szerteomlásáig együtt él velünk; a híres "utolsó mondások" is túlnyomó részükben tudásközlések, még a „mehr Licht”-et sem tudom úgy felfogni, hogy a haldokló több világosságot kér, hanem úgy, hogy most több világosságot lát, s ezt a tapasztalatát akarja tudatni. Hiszen ismeretes a haldoklók fényvíziója.

       A tanítás tehát, amely a tudásközlésnek a legfejlettebb s legmódszeresebb alakja, lelki szükséglete mindnyájunknak, s így nem lehet terhes, korlátok között nem lehet fárasztó. Sőt gyönyörűségnek kell lennie, aminthogy gyönyörűség is, mert különben nem volna a világon pletyka, malom alatti politika, kávéházi elmésség és újságíró.

       Vagyis a tanításban nem látom a quem di odere igazolását. Ha a paedagogust a "gyermekek tanítója" szóval fordítom le, akkor a közmondás hátulja felrúgja az elejét, s összeomlik minden architektúrája. Pedig tudvalevő dolog, hogy a közmondásnak nem lényegtelen része az az architektúrája.

       S a pedagógus, mint tanító, százszor boldog ember, mert a lelke szükségletét elégítheti ki mindennap, olyan földbe hintve a tudását, amely szomjazik rá, olyan hallgatónak mondva el a mondanivalóját, aki még csak a formával sem igen törődik, s távol van minden kritikától.

       A tanító dolga a legszebb a világon, s ha a pedagógus csak tanítót jelentene, kitörülnék a nyugdíjtörvénynek azt a bizonyos paragrafusát, sőt talán még valami „kurtaksa”-félét is fizettetnének a tanítóval.

       Csakhogy a pedagógust így is fordíthatom: „gyermeknevelő”. Gyermeknevelés és egyáltalán nevelés pedig nincsen a világon. Aki nevelésre vállalkozik, lehetetlen feladatot vesz a nyakába, szélmalomharcnak indul neki, s érzi - öntudatlanul is érzi - mindazt a kínszenvedést, amivel marcangolja az agyunk s az idegrendszerünk önmagát, amikor ott állunk az előtt az irtózatos, nem pokoli, mert a pokol meleg, hanem pólusi hidegségű kőfal előtt, amellyel szemben lehanyatlik mind a két karunk, amelyhez hozzáverjük a fejünket, úgy roskadunk össze, s amelynek a neve „lehetetlenség”.

       Embert megtanítani valamire gyönyörű lehetőség, embert átformálni lehetetlen. Qui nasce rotondo, non muore quadro, s a kerekre született gyermeket nem formálja szögletessé sem Rousseau, sem Pestalozzi. Ahogy az apja meg az anyja idegrendszerének a körvonalai megadták a lelke méreteit, abból a dimenzióból ki nem rángatja semmi. Ha hirtelen haragú, ha irigy, ha szenvedélyes, az marad élete végéig, mint ahogy jószívű marad az emberevők között is, s nem veszti el a vele született zenei hallását, ha kairói utcamuzsikussá vált is. Nevelés nincs, természetes köröket mesterség meg nem változtathat, s subtitulo "rendezés" nem nyúlhat bele az agyba, mert zilálást csinál. Olyan a nevelő, mint az a sarlatán orvos, aki szervi bajnak a gyógyítására vállalkozik. Ha elégtelen a billentyűd, mehetsz százszor Nautheimba, mégis a szíved fog megölni.

       Csakhogy...

       A szívbajos is elélhet hetven esztendeig, ha tudja, hogyan kell élnie, s a született gyilkos is meghalhat anélkül, hogy embervért ontott volna. A Lessing kéz nélkül született festőművészét a morális téren nem úgy lehet produkálni, hogy levágjuk mind a két kezét, hanem úgy, hogy megtanítjuk, hogy ne használja a kezét. Szenvedelmeket, indulatokat kiirtani nem lehet, de meg lehet tanítani a viselőjüket, hogy ne éljen velük. És ez nem nevelés, hanem tanítás. A katekizmusa pedig meglehetősen istentelen, de teljes mértékben emberi.

       Ha belenevelem a gyermekbe azt, hogy ne lopjon, mert azzal megsért valami felsőbb hatalmat, akár Juppiternek, akár jogrendnek hívják: az a fiú alkalomadtán mégis lopni fog, mert Juppitert ő nem látja, a jogrend pedig őt nem látja esetleg meg. De ha megtanítom arra, hogy „ne lopj, atyafi, mert bolondot cselekszel”, akkor nem lop, mert a bolondságtól mindenkit visszatart a szintén elementáris, primordiális ösztön: a szégyenkezés. Akármelyikünk, ha rossz fát tett a tűzre, szinte hihetetlenül kínos viaskodást vív végig a maga idegeivel, amit a "nevelők" lelkiismeretnek neveznek. Egy elmulasztott találkozás, két elpocsékolt óra és tíz feleslegesen kidobott forint szinte hihetetlen, de mindenesetre aránytalan kínokat szül a lelkünkben. A „bolondot tettem” gondolata vitustáncot jár a fejünkben.

       Ezeket a kínokat a nevelés valami babonás hatalommal iparkodik felruházni, a tanítás azonban öntudatossá, előre érzetté teszi őket. S ezért a nevelésé az eső után köpönyeg kár, a tanításé pedig az előrelátás. S az elsőé a lehetetlenség, a másiké minden lehetőség.

       Amint a gyermeki elme serkentésének a fogalmát tisztán csak ezzel az egy szóval fedjük be, hogy tanítás, és kiküszöböljük belőle a nevelés oktalan babonáját, rögtön összeomlik a quem di odere megegyezéses hazugsága is.

       Ne akarjon a tanító az emberből más embert faragni, hanem tanítsa meg a maga megismerésére, a maga tehetségeivel - jó vagy rossz nincs itt - való ökonomizálásra, s akkor áldott és gyönyörűséggel teljes lesz a munkája.

       Mert nincs emberi foglalkozás, amelynek szebb és jobb és tisztább és gyönyörűségesebb volna a tárgya, mint a tanítóé, akit az istenek is gyűlölnek: a gyermek.