Tanárok
| Tanárok szerző: Juhász Gyula |
Az új városatyák seregében egy egészen új elemet látunk fölvonulni, amelyet némelyek idegenkedéssel, de igen sokan nagy rokonszenvvel és várakozással fogadnak: a tanárokat. Jelentékeny számmal képviselik ők a szegedi intelligenciát és azt hisszük, a városi közgyűlés kultúrszínvonalát csak emelni fogják. Erre nem csupán a tanárságban rejlő erkölcsi és szellemi energiák tudata jogosítja föl a tárgyilagos szemlélőt, de az illetők személyes kiválósága is. Íme a városi párt gyűlésén is a tanárok szólaltak föl kellő erővel és öntudattal a kisemberek érdekében, és a szegedi tanárság a közelmúltban is mindig méltó módon kivette részét a város szellemi mozgalmaiból.
Nálunk, de a külföldön is szokás a tanárságot a szatíra maró fegyvereivel leszólni, lenézni, kikezdeni. Wedekind méltán hírhedt darabjában, a Tavasz ébredésében, az a jelenet keltette Pesten a legnagyobb hatást, amelyben egy tanári konferenciát visz színre. A lipótvárosi közönség harsány nevetéssel fogadta a tisztára torz karrikatúrákat. Pedig aki olyan furcsa színben tünteti föl az ifjúság nevelőit, az vagy sohasem volt igazi tanárok között, vagy – nagyon sok baja volt valamikor tanáraival. Nézzünk végig az újabb magyar tudományos, irodalmi törekvéseken és látni fogjuk, hogy a magyar tanárság igen tekintélyes százalékkal járult hozzá a most folyó nagy magyar kultúrmunkához. De a hazai tanárság igen szegény és szegényesen fizetett elem és nemes, lelkes hivatását lépten-nyomon megakadályozza az elődöktől örökölt vaskalap és copf, a modern pedagógiai törekvések állandóan a merev hagyományok kínai falába ütköznek.
Mindjárt, még a pálya kezdete előtt ott van a mai tanárképzés, amely mindennek mondható, csak tanárképzésnek nem. Négy évi egyetemi tanulmányai közben a fiatal és fogékony tanárjelölt megismerkedik a finn-ugor nyelvek mélységes rejtelmeivel, a Zeising-Fechner néhai esztétikai elméleteivel, a délamerikai fauna véglényeinek bonctanával, de a nevelés és a tanítás elsőrendű, véresen komoly és életbevágó gyakorlati módszereit egyszerűen elfelejtik megmutatni neki. Minden tanárjelölt egyetemi magántanárnak és akadémiai levelező tagnak indul, mert a tanárai így indítják el.
Az egyetemi tudományos zabálás után, bocsánat a kifejezésért, de ez itt helyénvaló, jön a próbaév. Valóban, jön a próbaév. Az ifjú tanár ugyanis a saját kárán tanulja meg, próbálja ki az összes volt és leendő pedagógiai módszereket. De még ekkor nem is tudja nevén nevezni a gyermeket, hiszen csak egy év múlva kell vizsgáznia a nevelés tudományából. Ez az esztendő a fiatal tanárok mohácsi vésze. Budapesti tudományos álmokkal beáll a munkába, anélkül, hogy a nevelés terén valami kis gyakorlata, legalább elmélete volna. Igen, ezt nevezik nálunk tanárképzésnek.
Nem beszélünk a tanárság számos mizériájáról. Nem beszélünk arról, hogy ezt a nemzeti jövendő szempontjából legfontosabb, legszentebb kultúrmunkát milyen kevés ellenszolgáltatásért kell a tanárnak elvégeznie, nem beszélünk arról a közönyös lenézésről, amellyel vidéken a tanárokat fogadják. De meg kell mondanunk, hogy van egy nagy és szívós ellensége a tanárság méltó megbecsülésének, és ez az ellenség magában a tanárságban van. Mert egy elég nagy részük mereven és állig begombolkozik és egyszerű méltósággal hátat fordít minden modern törekvésnek, tudományosnak és művészetinek egyaránt és nagyképűen hivatkozik Beöthy Zsoltra és a többi nagyokra és öregekre. A tanárság egy részének ez a bámulatra méltóan ódon magatartása végzetes veszedelmeket rejt magában, és ezek a veszedelmek máris jelentkeznek. Mert az ilyen tanárok azért szeretnek vitatkozni az ellenféllel, anélkül, hogy tisztában lennének korunk nagy problémáival, anélkül, hogy ezeknek a kérdéseknek súlyát, életbevágó fontosságát éreznék. Neveljen az egyetem és a tanárképzés teljesen mai lelkű, minden új szépség, jóság, igazság iránt fogékony elméjű és érzésű tanárságot: ez első és legfőbb kötelességei közé tartozik. Mert akkor nem esik meg az, hogy a diák a középiskola falait elhagyva, a lélekölő tananyagot lenyelve, mohó gyönyörűséggel veti magát mindenféle egyetemi fantazmagóriák és szellemi perverzitások ölelő karjaiba.
Modern műveltségű, erős intelligenciájú tanárok a kezdet kezdetén irányt adhatnak a szomjas lelkű fiatalságnak és megértő, okos, lelkes kritikával kísérhetik a tehetség és öntudat első lépéseit, első szárnycsapásait.
Máris nagyon sok ilyen kiváló tanáregyéniséget ismerünk. És mennél többet kívánunk a magyar műveltség nagyobb dicsőségére. Mert a tanárt nem a pápaszem, a notesz és a tekintély teszi, hanem a lélek és értelem csodálatosan egyesült fogékonysága a gyermek álmai és vágyai iránt. Az igazi tanárt nem Wedekind látta meg, hanem korunk legnagyobb intellektusa, Anatole France, akinek M. Bergeret-je, a kisvárosi tanár, maga a testet öltött érdeklődés, szellem és jóindulat, aki egyazon érdeklődéssel nézi az antik szobrokat és a modern propagandákat.