Tamás

Tamás szerző: Thury Zoltán

                                                     I.

       Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza - igy hivták - legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez. Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.

Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott, okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak, mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie. Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.

Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó, jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez, egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva irigyelte Klárikát.

- És én Tamással maradjak? - kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett. Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult, mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.

- Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?

                                                      II.

       Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk, maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is, Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs, hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson - szóval rosszul érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal, alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el is pletykázott Lajosékról.

- Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, - mondta, mig a kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.

- Jól teszi Csige ur. Minek?

Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura, lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte, néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a melyen hozzá ment.

Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet törődött az urával, mint eddig.

- Most már kapitányné lennék - gondolta magában félve, s mikor meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott a mikor benyitott a szobába:

- Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni... Ne nézz olyan bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!

- Mi lelt?

- Semmi, miért jösz be sáros lábbal? - Lajos kapitány lett, Klári irta.

Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt, de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az, hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az, hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát. Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen dühében és fájdalmában, mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb. Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.

                                                     III.

       Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak jöjjön, - mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.

A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.

- Milyen derék legény ez a Lajos - mondta Klárinak - s hogy megvénült az én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel, mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.

- Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? - Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes ruhájának.

- No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? - Fölemelte és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk. Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s egyszerre ellepte az irigység.

Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:

- Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?

Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:

- Ugyan, hogy gondolja?

Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.