Tamára
A dárjáli mély hegyszorosban,
Hol zúgva foly a vad Terek,
Állott hajdan egy sötét, ócska
Vár egy sötét kőszál felett.
A sötét várban meg Tamára
Híres király-asszony lakott,
Oly gyönyörű, akár egy angyal
S vérszopó, mint a démonok.
Éjjenkint a vár ablakában
Világosság volt látható,
Meglátta azt s pihenni vágyott
Oda a fáradt utazó.
S ha meghallá Tamára hangját,
A szíve meggyuladt azon,
Abban a hangban oly varázs volt,
Oly ígézet, oly hatalom.
S a láthatlan varázst követte
Kereskedő, pásztor s lovag,
S a ki betért, annak azonnal
Ajtót nyitott a szolga-had.
Fogadta vendégét Tamára
Dús ruhában, lágy pamlagon,
Előtte két arany kupában
Bor csillogott az asztalon.
És lángoló szavak fakadtak,
És ajak ajakhoz tapadt,
És szenvedélyes zaj viharzott
Olyankor egész éj alatt.
Mint hogy ha száz s száz ifjú párnak
Mennyegzője lett volna ott,
Vagy torna-játékban gerelyjük
Dobálták volna lovagok.
Hanem mihelyt kigyúla reggel
A hegy felől a virradat,
A felnyuló oromnak vára
Megint sötét, komor maradt.
Csak a dárjáli mély szorosban
Mormolt zuhogva a Terek,
Melynek terjengő, mély ölében
Hullám hullám után eredt.
E hullámok megkönyezetlen
Holttestet vittek rendszerint...
Az ablakból fehér alak szólt;
»Isten veled!« s csend lett megint.
A búcsúzás olyan szíves volt,
Oly gyöngéden csendült a hang,
Mint hogy ha igért volna újabb
Találkát annak ott alant...