Találkozás a gesztenyefasorban
Mikor belépett, a fák zöld, hűs éje
selyemköpenyként hullt rá nesztelen,
fölvette, rendezgette: most feléje
túl a derengő végén, messze lenn
zöld síkokból, zöld nappal átporozva
fehéren egyetlen alak
világított, lassan jött és orozva,
majd minden lépésénél záporozva
ölelte által a fény hallgatag
s a tünde rezgést hozta reszketeg,
amelyre hátrább szende szőkeség ült,
de akkor az árnyék egyszerre mélyült
s rányíltak a nagyon közel szemek
az arcba, melyet élő fény csiholt
s az ottmaradt még, mint valami képbe,
hogy elhaladtak, más-más útra térve:
előbb mindig volt, aztán semmi volt.