Taedium vitae
Ifjúságom késlelni és e kába
kor cifra rongyát rázni idelenn,
kótyára vetni kincsem esztelen,
lelkem temetni egy asszony hajába,
lakájként lesni az Aranyt, — hiába,
nem, nem fogom! ez annyi se nekem,
mint lenge-semmi hab a tengeren,
mint az ökörnyál, mely a nyárba szállva
magot se dob: inkább futok ez illó
fénytől, amelynek népe mit sem ér
s nem értve csak gyaláz engem; vityilló,
inkább silány kunyhó kell, mit paraszt ad.
De nem rekedt harc, hol egykor fehér
lelkem megcsókolná a bűn vad ajkát.