T(eslér) barátomhoz
szerző: Vörösmarty Mihály
Miként nyugatnak gyenge fuvalma, mely
Lebbenve kél a vad hegyek öbliből,
S lassú nyögéssel zúgja végig
Gallyasodó ligetünk vidékét,
Titkon sohajtod bánatodat te is.
Fojtott keserv zeng bús ajakid közűl:
A tűrhetetlen veszteséget
Sínli szived, s töredezve vérzik.
Sérelmeidnek nem tudom én okát;
De részvevéssel hallom az ily panaszt
Mert én is oh - és hányan érzik! -
Érezem a keserű nap átkát.
Szépen virít zöld ágakon a virág;
De törzsökének keblibe hull hamar,
Mig végre ezt is sírba dönti
A lecsapó zivatar nyomása.
T[eslér]! im ígyen változik életünk,
Hamar lehervad a kis örömvirág:
Temessük a tört szívbe, ah majd,
Megszakad az valahára s nyugszik.
Így ír barátod, kit ha talán feléd
Vezet korának szétlebegő szele:
Olvashatod bágyadt szeméből
Hasztalanúl epedő szerelmét,
S más szenvedések szembetünő jelét.
De tűrni tud már: nyugva tekinti a
Napnak borultát, nyugva várja
Felleg alól kitörő világát.